Harag, elfogultság és idézőjelek nélkül – Hozzászólás a Tanácsköztársaság-vitához

2018. november 26. 09:55

Bödők Gergely
Clio Intézet

Egyedül üdvös az volna, ha tisztán szakmai síkon folytatódna a diskurzus. Ehhez az is kell, hogy a hazai vörösterrorról végre következetesen lekerüljenek az idézőjelek is!

Bödők Gergely történész, a Clio Intézet társ-ügyvezetőjének írása

A Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című kötet a Napvilág kiadó „Kérdések és válaszok” sorozatának nyolcadik darabja. A kisalakú kötetben a téma szakértői tesznek fel kérdéseket és ezekre adnak – a kiadványsorozat népszerűsítő jellegéből adódóan – szükségképpen leegyszerűsített, rövid – egy-másfél oldalas – válaszokat. Az áprilisban megjelent munkából, cikke szerint legalábbis, Czopf Áron három szövegben talált kifogásolni valót, álláspontja pedig vitát generált. A továbbiakban döntően ezekre az észrevételekre reagálok.

Csunderlik Péter és Szamuely Tibor

Ami az első kifogásolt szövegrészt illeti, Csunderlik arra kereste a választ, hogy a vörösterror egyik leghírhedtebb alakja, Szamuely Tibor valóban fel akart-e állíttatni egy guillotine-t az akkori Gizella téren. Az tény, hogy a Tanácsköztársaság alatt ilyen üzemszerű kivégzési technikát sehol sem használtak. Sokatmondó viszont a Szamuelyhez kötött ötlet forrása, ami nem más, mint Tormay Cecile Bujdosó naplója. Az országosan ismert írónő forradalmi események hatása alatt született naplója hemzseg az antiszemita és szélsőségesen elfogult kijelentésektől, és máig a bűnbakképzés egyik hírhedt dokumentumának számít. Az írónő számos esetben – így a guillotine esetében is – pusztán hallomásokra alapozta kijelentéseit. Csunderlik a Szamuelynek tulajdonított ötletgazda szerep forrásaként megjelölt Tormay napló mellett ugyanebben szövegben Szamuely Tibor „érzékletes” jellemzéseként mást is idéz. Ezúttal Lengyel József évtizedekkel később született regényszerű művéből (Prenn Ferenc hányatott élete, Budapest, 1958.) parafrazeálja Lengyel értékelését a hadügyi népbiztoshelyettes Szamuelyről. Nevezett szerző Szamuely viszonyát az erőszakhoz Cserny József „szükséges jó” és Korvin Ottó „szükséges rossz” attitűdjéhez képest „egyszerűen csak szükségesnek” tartotta.

Szakmai hibának tartom, hogy a szerző, túl azon, hogy „érzékletes” leírásnak tartja Lengyel megállapítását, nem kommentálja azt. Ez még akkor is fontos, ha egy hangsúlyozottan rövid, metrón olvasható népszerűsítő kiadványról van szó. Ennek elmaradása mellett sokkal nagyobb hibának tartom, hogy a vonatkozó szöveg nyitómondatában idézőjelek közé került a vörösterror kifejezés, ami egyébként Hajdu Tibor által írt másik kifogásolt részekre is igaz. Szamuely – véli Csunderlik – „nem volt vérszomjas figura”. Ha ezt a kijelentését a következő – a vörösterror vezetőinek terrorral kapcsolatos attitűdjére vonatkozó – mondattal összeolvasva értelmezzük, arra jutunk, hogy a számos kivégzés elrendelésével okkal hírhedté vált népbiztoshelyettes – Csunderlik interpretációjában – nem lelte örömét a kivégzésekben, de nem is berzenkedett azoktól, hanem valamiféle köztes pozíciót elfoglalva egyszerűen csak szenvtelenül végrehajtotta a neki szánt feladatot.

Nem kizárható, hogy ez így volt, de ez akkor is több kérdést felvet. Először is fontos megemlíteni, hogy ez nem Lengyel véleménye, ő is csak idézi regényében Szamuelyt. De vajon igaz lehet-e ez, ellenőrizhető-e, igazolható-e? Másrészről: tudhatjuk-e valójában, hogy Szamuely hogyan vélekedett a kivégzésekről, azokat maga hogyan ítélte meg?

A Budapest Fővárosi Levéltárban őrzött, vörösterroristákkal szemben indított büntetőperek iratai között erről már a kortársaitól is sok mindent tudhatunk, a tanúk és vádlottak sokszor hivatkoznak és beszélnek Szamuelyről.  Ezekre Csunderlik nem utalt, valószínűleg nem is végzett itt kutatást.

Amit viszont ezen kívül is tudhatunk, az két dolog, és az előbbieknél sokkal fontosabb. Az egyik, hogy

Szamuely több publikációjában, beszédében és újságcikkében is szükségesnek tartotta a terrort,

és imperatívuszokkal teletűzdelt kiáltványaiban másokat is a burzsoázia, valamint ellenforradalmárok legyilkolására és megfélemlítésére buzdított. A másik pedig, hogy ezek a gyilkosságok megtörténtek és számos esetben a kivégzési parancs közvetlenül Szamuelytől érkezett, aki sok esetben nem átallotta megkínoztatni is az áldozatokat – nem egy esetben azok családtagjai és gyermekei előtt. Ráadásul a kivégzések jelentős részénél jelen volt, és előtte a halálraítélt áldozatok szadista megverését és megalázást is végignézte.

Vérontásra tehát sor került, ha élvezte ezeket, ha nem; és tudjuk, módjában állt volna a kivégzésektől eltekinteni, kegyelmet gyakorolni és a letartóztatott delikvenst esetleg „csak” megveretni és bebörtönözni, mégsem így tett. Hogy közben belül mit érzett, vívódott-e vagy elégtételt érzett, ha nem is tökéletesen mellékes, ehhez képest abszolút másodlagos. Mivel kétségtelen tények a terrorcsapatához (is) köthető gyilkosságok, ezt egy róla szóló szösszenetben is ki kellett volna hangsúlyosabban emelni, ezért

elfogadhatatlan az idézőjel és kerülendő egy semmivel sem igazolható feltételezés.

Hajdu Tibor és a vörösterror ábrázolása

Ami Czopf Áron Hajdu Tibor szövegére vonatkozó kritikáját illeti, szeretném hangsúlyozni, hogy a megbírált Hajdu már a múlt évszázad hatvanas évei végén vaskos monográfiákat tett le az asztalra az őszirózsás polgári demokratikus forradalomról és a Népköztársaságról, valamint a Tanácsköztársaságról, és számos esetben ma, amit erről az időszakról tudhatunk, azt neki köszönhetjük.

Ezekkel a munkáival az egyik főszereplője volt annak, hogy a sematikus vulgármarxista történelemszemlélet szorításából a hazai történetírás elindul(hatot)t az óvatos professzionalizálódás irányába. Közel harminc évvel az 1989-es rendszerváltást követően ez ugyanakkor már nem lehet mentség (Hajdu 2009-es tanulmányában még „kilengésekről” írt). Ebben a 2018-as szövegében véleményem szerint is helytelenül járt el, amikor a vörösterror kifejezést idézőjelek közé tette. (Ebben a szövegben több esetben igen, mint nem.)

Mindez azt sugall(hat)ja, hogy ez a típusú terror csak „mintha” lett volna az, esetleg csak annak tartották, annak vélték, úgy tűnt stb. Czopf ugyanakkor Hajdu esetében nem ezt teszi szóvá, pedig ezt lehetett volna. Az, hogy „minden forradalom véráldozatokkal” jár, keserű tapasztalat a mi régiónkban is, de, hogy ez a „Tanácsköztársaságban sem volt másképp”, valóban pontatlan megfogalmazása. Ez olyan, mintha a forradalmak általános természete miatt lekerülhetne a felelősség az ezekben szerepet játszó személyekről, döntéseikről és ezek következményeiről. Úgy vélem, ugyanakkor, abban viszont Hajdunak van igaza, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaságban „kivégzettek és más módon megöltek száma” – tulajdonképpen a vörösterror áldozatairól van szó – „más forradalmakhoz hasonlítva nem volt magas.” Ezt a polémiát Czopf a vörösterror relativizálása bizonyítékának tekinti, amiben, szerintem egyáltalán nincs igaza.

Fontos ezen a ponton hangsúlyosan leszögezni, hogy nyilvánvaló, a háború alatt és után kioltott minden emberi élet fájdalmas veszteség és tragédia. Ugyanakkor ma már elképzelhetetlen, hogy

mit jelenthetett az, hogy az első világháborúban magyar részről több mint 530 ezer katona halt meg.

Az 1918 őszi parasztforradalom meglincselt áldozatainak száma ezer fő körülire becsülhető – elég elolvasni Hatos Pál legutóbbi kiváló könyvét (Az elátkozott Köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.). A Magyarországi Tanácsköztársaság alatti kivégzetteké 450–500 fő közé, a román megszállásé minden bizonnyal jóval félezer fölé, a magyarországi fehérterroré pedig 1000–1200 főre becsülhető. Ez együttesen 3000 fő körüli.

Látni kell, hogy ahhoz a borzalmas és roppant mód elhúzódó kataklizmához képest, amit az első világháború jelentett, ez a szám valóban „nem is olyan nagy” – még egyszer hangsúlyozva a fentebbi kijelentésünket minden elhunyt áldozat halálának tragikusságáról! Különösen éles a különbség, ha a magyarországi forradalmakhoz köthető áldozatok számát összevetjük más országok veszteségeivel, mert az összehasonlítás segítségével tudunk ennek okaira lehetséges magyarázatokat keresni.

Czopftól eltérően tehát magunk is úgy véljük, hogy fontos, hogy a háború utórezgéseit megértsük, ezért releváns az összevetés más közép- és kelet-európai országok tapasztalatával ugyanebből az időszakból. Az orosz polgárháborúban – és benne a nagy éhínségben – elhunytak számát a kutatók 5–10 millióra teszik (ebben százezres nagyságrendű az orosz titkosrendőrség, a Cseka, valamint a Gyenyikin vezetett fehér ellenforradalmi hadsereg által kivégzettek száma egyaránt). Az 1918-as finn polgárháborúban több mint 36 ezer ember hunyt el, azaz a lakosság 1%-a (ez olyan, mintha ma Magyarországon 100 ezer ember halna meg). A szerveződő lengyel állam szabadcsapatai 1918 kora telén a galíciai Lembergben és a litvániai Vilniusban több tízezernyi zsidót végeztek ki a lincselések során.

Miért volt ez és minek volt köszönhető, hogy

a környezetünkben elharapózódott és tömegessé vált erőszak nálunk mégsem öltött ekkora méreteket?

Talán a tetemes háborús veszteségek dacára mégiscsak valamelyest megmaradt civilizációs máz és polgári erkölcsiség maradékának kritikus tömege okán? Vagy azért, mert a Tanácsköztársaság szinte végig háborút vívott a külső és belső ellenségeivel – a románokkal és a csehekkel és a szárba szökő ellenforradalmi felkelésekkel –, és előbbiek visszaszorítása és legyőzése, utóbbiak megakadályozása és leverése túl sok energiát kötött le egy sokszoros országos razziához? Esetleg minden erőszak dacára, a propaganda hangzatos vérgőzös szólamai ellenére hosszabb távon mégiscsak valamelyest konszolidációra törekedett?

Ezek fontos kérdések, amiket szintén fel lehet és kell vetni.

Gioielli és a nemi erőszak kérdése

Gioielli szövegében Czopf azt a megállapítást kifogásolja, hogy Gioelli szerint eldönthetetlen, hogy a forradalmak áldozataivá vált nők ellen az erőszakot osztályszempontok vagy nemi szempontok vezették. Magyarán: akit bántottak, megerőszakoltak vagy megöltek (ezekre sajtócikkeken kívül a Tanácsköztársasághoz köthető konkrét forrásokat én nem ismerek – a román megszálláshoz viszont többet is), azt azért tették, mert nő volt, vagy azért, mert arisztokrata volt, esetleg középosztálybeli polgár stb.

Amellett, hogy Szamuely erőszakosságához hasonlóan a nők elleni erőszak is vizsgálható önmagában, ezt a kérdést nagyon is lehet(ne) történeti szempontok szerint nézni. Csak ahhoz tudni kéne, hogy terroristák, vöröskatonák erőszakoltak-e meg proletár nőket, vertek-e meg megözvegyült viharsarki parasztasszonyokat is, vagy dühük és gerjedelmük kifejezetten módosabb rétegek asszonyai és leányai ellen irányult. Konkrétumokkal Gioelli nem szolgál, de ettől még éppen hogy

nem relativizálni akarja az erőszakhoz köthető felelősséget „költői kérdésével”

– amint ezt Czopf értékeli –, sokkal inkább annak a természetéhez próbál közelebb férkőzni.

Az értékelés

A könyvben feltett 157 kérdésből erre a kiemelt háromra alapozva Czopf kategorikus értékítéletet alkot: ahogy azt cikke címe is mutatja egyenesen a vörösterror relativizálásával vádolja meg a kötetet jegyző „baloldali történészeket”.

Csak egy mellékszál: Eric Hobsbawm például egyenesen marxista történész volt, szakmai teljesítménye mégis aligha kérdőjelezhető meg. A kiosztott címke így – még ha az érintettek némelyike esetlegesen ezzel egyet is ért – a téma szempontjából irreleváns. Hacsak nem arról van szó, hogy a vélt baloldali preferenciáknak nevezettek véleményalkotásában Czopf fontosságot tulajdonít, vagy a vörösterror relativizálása és a baloldaliság között egyenes összefüggést feltételez.

Még ennél is fontosabb, hogy erről az összetett kis kötetről, amelyben egy-egy fogalom, személy több helyen is megjelenik és amelyben ezért számos helyen az olvasót eligazító és előre-hátra lapozásra késztető kereszthivatkozások vannak, kijelenthető-e, hogy relativizálja a vörösterrort. A szöveg egészét elolvasva, Hajdu és Csunderlik vonatkozó passzusainak külön figyelmet szentelve azt gondolom, nem.

Mert mindent összevetve számos 1918–1919-es fontos kérdésre kapunk választ, beleértve a hazai vörösterrort, ennek elkövetőit és áldozatait is. Ez mindenképp érdeme a lexikonszócikkek tömörségét olvasmányossággal vegyíteni próbáló vékony kötetnek. Úgy vélem ugyanakkor, hogy a válogatáshoz képest több fontos 1918–1919-hez kapcsolódó témakör nem merült fel, kevésbé fontosak pedig szerepet kaptak. A Magyarországi Tanácsköztársasághoz kötődő kisebb legendák és geszták (mint Szamuely halálvonata, a Gizella téri vélt guillotine-e, Kun Béla sikkasztásai, vagy hogy Kun elrepült-e a lemondást követően Magyarországról, stb) talán külön kötetben lehetnének összegyűjtve, megítélésem szerint ugyanis nem olyan súlyúak, hogy egy ilyen kiadványban mindenképp szerepeljenek. A vörösterror idézőjeles használatában megfigyelhető következetlenség, az időnkénti félreérthető megfogalmazások, a másutt meglehet frappánsnak ható, ide viszont nem illő vicceskedő mondatok gondosabb szövegszerkesztést tettek volna indokolttá.

A vita

Czopf szövegét és az egyik érintett, Csunderlik Péter facebookos válaszát követően Veszprémy László Bernát, a mandiner.hu portál, a Kommentár folyóirat munkatársa, valamint Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója is nyilvánosan állást foglaltak a kötet vitatott szövegrészei körül gerjedt vitában.

Csunderlikhez hasonlóan én is úgy vélem, hogy

száz év távlatából legitim történetírói feladat a vörösterror logikájának törvényszerűségeit felfejteni

és próbálni válaszokat találni az elkövetők motivációira is, túl azon, hogy az áldozatok számát is összegyűjtjük. De Csunderliknek azt az érvelését, hogy Szamuely Tibor vérgőzősségét annak gyereknyaraltatási biztosi feladatával cáfoljuk tarthatatlannak tartom. Két okból is. Elsősorban azért, mert a két szerepkör egymásnak semmilyen szempontból nem feltételei. Csak pár, a magyar történelemből hozott fiktív példát hozva: Rákosi Mátyás és Péter Gábor is biztosan kedvesek voltak a kisgyerekekkel és lovagoltatták őket a térdükön – emlékezetpolitikai súlyuk mégsem emiatt jelentős. Ez a két dolog, tehát nem illik össze.

Mindezen túl, amit Csunderlik felvet, nem teljesen érdektelen. Valójában, ez lehet a kulcs Szamuely Tibor személyiségének és a diktatúrához fűződő viszonyának megértésében. Az a típusú elkötelezett „hívő”, erőskezű végrehajtó és jó szervező lehetett, aki mindig pontosan elvégezte a rábízott feladatot, lett légyen szó ellenforradalmi gócok felszámolásáról, kivégzések foganatosításáról, a május elsejei dekorációk elkészíttetéséről vagy a proletárgyerekek balatoni nyaraltatásának megszervezéséről. Ez a két feladatkör (a vörösterror működtetése és a gyereknyaraltatás) tehát éppenséggel az ő megbízhatóságát és elkötelezettségét tanúsítja.  

Tanulság

Ahhoz, hogy végre lezárhassuk a centenáriumához közeledő „számháború” hagyományát is roppant mód fontos, hogy tisztázzuk a számokat. De vajon megelégszünk-e ezzel, vagy mondunk-e többet is ezeknél? Szerintem az áldozatok precíz dokumentálása, az elkövetők tisztázása egyformán fontos. Ez utóbbi kapcsán pedig felvethető az is, hogy tetteik mennyiben következményei a Nagy Háború gyakran hangoztatott brutalizációs hatásának. Ha ez utóbbi, akkor a háború alatti antimilitarizmusból és békevágyból, a tartósan rossz szociális – és életkörülmények okozta frusztrációból, a háborús szenvedések miatt felhalmozódott bosszúvágybók és a frontélmények, vagy a hadifogság nemzedéki tapasztalatából. Esetleg a szovjet hadifogolytáborok sikeres agitációs propagandamunkájából és a radikális baloldali világképhez köthető szlogenekből?

Ha ezek a témák is végre napirendre kerülnek, semmiképp se tekintsük ezt relativizáló attitűdnek, sokkal inkább legitim történetírói kérdésfelvetéseknek, ahhoz, hogy a 1919-es vörösterrort mélységeiben megérthessük. Fontos, hogy az áldozatok kapcsán is új kérdések merüljenek fel. Pontosan kik voltak, miért lettek azok, ez elkerülhető lett-e volna, volt-e erre esély, ha igen, hogyan, milyen regionális különbségek mutathatók ki. Ezen a ponton igenis lehet újat mondani. Például – hogy egy saját kutatásunkra hivatkozzunk – az 1919 óta rögzült sztereotípiáktól eltérően a vörösterror áldozatai között országos számarányukkal megegyező arányban voltak zsidó származású áldozatok is.

Egy komplex megközelítésben cél lehet persze az is, hogy leszámoljunk a magukat szívósan tartó legendákkal, akár így-akár úgy erősítsék vagy gyengítsék bennünk a Kommün időszakáról kialakított képet.

Az 1919-es véres eseményeket ugyanis nem démonok és mitikus szörnyek követték el, hanem hús-vér emberek.

Az 1919-es vörösterror aprólékos dokumentálása, az áldozatok összegyűjtésének feladata mellett ezért az elkövetők motivációinak megértése, az őket ért hatások felderítése, az egymáshoz a diktatúrához, a propagandához és a háborúhoz fűződő viszonyuk feltérképezése szintén történészi feladat. Elvégre mégiscsak elsősorban a historikusok azok, akik a társadalom emlékezetének – sőt, valójában emlékezeteinek – hivatásos művelői. Akik, ha valóban harag és részrehajlás nélkül végzik munkájukat, hozzájuthatnak egy reálisabb történelemszemlélet és nemzeti önkép kialakításához. Száz év perspektívájából ezeket szintén égető kérdéseknek tartom, amelyekre jövőre végre válaszokat kellene találni. 

A fentebb részletezett kritikai észrevételeimet fenntartva, meggyőződésem, hogy Csunderlik Pétertől nem ezek a „könnyű kézzel írt”, kissé hetykének ható, Szamuely brutalitását gyereknyaraltatási biztosi megbízatásával árnyalni szándékozó – logikailag egyáltalán nem összeillő – félreérthető mondatok maradnak emlékezetre méltók. Akik nevezett szerző helyes szakmai kvalitásait, sőt – a vita médiahullámait követve – már-már erkölcsi integritását kérdőjelezik meg, azoknak szeretném jelezni, hogy Csunderlik Galilei-körről szóló tavaly megjelent monográfiája egy hírhedt, alig, rosszul és/vagy félreismert „társaságról” írt szakszerű és hiánypótló eszmetörténeti munka. Szerintem és minden általam ismert a Magyarországi Tanácsköztársasággal foglalkozó hazai kutató szerint ez a szintézis komoly historiográfiai hiányt pótolt, és megkerülhetetlen lesz a korszakkal foglalkozó leendő történészek számára.

Jó, ha tudjuk: mindenki, aki ebben a vitában, így vagy úgy most megszólal és véleményt formál, számolhat azzal az eshetőséggel, hogy későbbi generációk történészei számára a Tanácsköztársaságról szóló historiográfiai hagyományban egyszer hivatkozási alap és olvasmány lehet. A rövid távú, aktuálpolitikai célzatú, indulatvezérelt és/vagy a megbélyegzés szándékával születő véleménynyilvánítások helyett ezért egyedül üdvös az volna, ha egyéni konfliktusoktól, politikai szimpátiáktól és elköteleződésektől mentesen tisztán szakmai síkon folytatódna – sőt, tulajdonképpen kibontakozna – a diskurzus. Persze

ehhez az is kell, hogy a hazai vörösterror mellől végre következetesen lekerüljenek az idézőjelek is!

Ha a tacitusi tanácsot megszívlelve harag és elfogultság nélkül beszéljük el a sűrű 1919-es év tragikus történeteit a rohamosan közelgő centenárium küszöbén eleget tehetünk a legelemibb történettudományos szakmai elvárásoknak, és javára szolgálhatunk a kérdéskört övező megnövekedett közéleti és társadalmi figyelemnek. Ráadásul, meggyőződésem, hogy ezzel adóznánk legtöbbet a hazai vörösterror sajnos soha nem kárpótolható, több száz áldozata emlékének is. 

***

A vitában eddig megjelent írások:

Czopf Áron: Relativizálják a vörös terrort a balos történészek

Csunderlik Péter: „Vörös terror”: 590 áldozat, az istenért!

Veszprémy László Bernát: Kakaó, lekvár és tömeges atrocitások – a Csunderlik-vita eddigi állása

Csunderlik Péter: Röviden a „Szamuely-relativizálás” vádjáról

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/139184