Kell egy új filozófia! – Új szintézis III.

2018. október 13. 10:42

Pál Gyula
Mandiner
A nyugati világ fő hatalmi gócait ma még ellenőrző és „antirealista” politikát folytató „hatvannyolcas” elit elveszítette a világot megérteni akaró korszellem támogatását.

Pál Gyula közgazdász-informatikus, filozófus (Bécs-Csíkszereda) írása

 

***

 

„A feladat ma nem az, hogy meglássunk valamit, amit senki nem látott még, hanem inkább az, hogy olyant gondoljunk, amit még senki nem gondolt arról, amit mindenki lát” (Erwin Schrödinger)​

 

Paár Tamásnak igaza van abban, hogy új filozófia nélkül nem tudjuk kijavítani a történelmi hibákat. A történelmi hibákat az emberiség téves önismerete okozta, a téves önismeretet pedig téves filozófia. Mivel sem az emberi természet nem tűnik állandónak – főleg ma, a bio- és digitális forradalmak küszöbén –, sem a féktelen haladásban nem hisz ma már senki, nem tehetünk mást, mint előállunk egy új filozófiával. Ez nem azért új, mert én találom ki, hanem azért, mert most jött el az ideje, hogy az európai történelem vagy újrafogalmazza a hegeli korszellemet – a nyugati demokráciák anyagi, gyakorlati, intézményi, eszmei megnyilvánulását –, vagy Atlantisz módjára elsüllyedjen.

Cikksorozatom első két részében (A „kilencvenesek” előtt álló kihívásokról; A valóság hatalma vagy a hatalom valósága?) kifejtettem, hogy a nyugati világ fő hatalmi gócait ma még ellenőrző és

„antirealista” politikát folytató „hatvannyolcas” elit elveszítette a világot megérteni akaró korszellem támogatását.

Így a kihívók, a liberalizmusból kiábrándult „kilencvenesek” feladata lenne egy új, „realista” eszme megfogalmazása. Ez még akkor is így van, ha egyelőre az egyszerűsítő, „nevekkel operáló” (migráns, Soros-tev) politikai kommunikáció is megteszi, mégpedig azért, mert a helyes eszme sosem a hatalom megszerzéséhez, hanem a hatalom által lehetővé tett társadalmi építkezéshez és az eredmények megtartásához kell.

Amellett érvelem, hogy ez az eszme, aminek talán eljött az ideje, csak egy szintézis lehet, ami egyaránt tükrözi a kulturális és intézményes hagyományaink folytonosságát és a példátlanul sikeres (úgy pozitív, mind negatív irányban) nyugati civilizáció olyan vívmányait, mint a parlamentáris demokrácia, egyéni felelősség, tudomány és technológia, és most talán a legfontosabbat, a talán mindezt lehetővé tevő nyugati filozófiát is megemlítem.

Babarczy Eszter mintha megérezte volna, hogy mire készülök: megírta a „Hol van a NER filozófiája?” című vitacikkét, melyben számon kéri ezt az eszmét a magyar jobboldalon. Majd arra a következtetésre jut, hogy a liberalizmus intézményesített kultúrájával, gazdasági és politikai rendszerével (ezért az ezek alapját képező „antirealista” liberális eszmével) szemben nincs és nem is lehet más szekuláris alternatíva.

Meg vagyok győződve, hogy Babarczy Esztert elsősorban a kíváncsisága hajtotta és tényleg szeretné tudni, hogy véget ért-e a történelem vagy valami tényleg következik még, úgyhogy remélem, érdeklődve és kritikus szemmel olvassa cikksorozatomat.

Szilvay Gergely két viszontválaszban is amellett érvel, hogy Babarczy Eszer valamit félreértett a nyugati eszmetörténetből, hiszen a nyugati civilizáció nem a felvilágosodással kezdődött, ezért az erejét sem kizárólag a felvilágosodás eredményeiből lehet levezetni (sőt, a felvilágosodás, a modernitás, jelensége sem független attól, ami azelőtt volt). Míg a liberalizmus, az univerzális fizikai törvények eszmei megfelelője, valóban a felvilágosodás terméke, a francia forradalom óta a nyugati gondolkodás Descartes előtti teljesítményei a konzervatív hagyományhoz sorolódnak (hogy aztán a haladás hívei is csipegessenek onnan ezt-azt). Ezek a hagyományok pedig, írja Szilvay, mivel valóban a nyugati civilizáció erejét hordozzák, a mai napig érvényesek.

Csakhogy.

Ez a vita mint cseppben a tenger mutatja mindkét oldal alaptézisét, hiszen miközben Babarczy a hatvannyolcas antirealista liberalizmuson (vagy a „történelem vége”-tézisen) túl nem tud más eszmét, más filozófiát elképzelni, Szilvay, akárcsak Balázs Zoltán előtte, a „nihil nuvo sub sole” konzervatív alapvetésébe kapaszkodik. Szerinte „létezik egy örök, de legalábbis tartós morális rend, a morális igazságok maradandóak, az emberi természet állandó, a hagyományok pedig tiszteletet érdemelnek”.

Ezek az alaptézisek – ebben Szilvaynak igaza van – a végtelenben sem találkoznak (igaz, ő az „esetleges” szót használja, ami tulajdonképpen ugyanazt jelenti).

A forradalom és a reakció, avagy a progresszió és a konzervatizmus két ellentétes erő,

amelyek már több mint kétszáz éve nem egyensúlyba hozzák a világot, hanem az egyszeri vak indiai tudósok módjára a Valóság nevű elefánt különböző részeit tapogatva próbálnak az elefántról sommás megállapításokat tenni és ezek alapján tömegeket mozgósító politikai programokat – más néven ideológiákat – javasolni.

Ez akkor is így van, ha a „konzervatizmus” mint az évezredes nyugati hagyomány letéteményese (sajnos legtöbbször utólag) mindig eltartja magától a reakciós ideológiákat, de ezzel csak annyit mondhatunk, hogy a hagyomány önmagában nem képes érvényes és mindenki számára érthető és elfogadható jövőképet generálni. Ez azért van, mert ugyan nála van a legjobb gyakorlati tudásunk arról, hogy miként kell a lassan változó természeti és társadalmi környezettel összhangban élni, de a gyors környezeti és technológiai változásokkal szemben már tehetetlen. Nem véletlen, hogy a hagyomány a technológiai változások hatására gyökeresen átalakul: lásd a nomád pogány életmódhoz tartozó Koppány és a gazdálkodó, letelepedett keresztény István ellentétét, vagy a mai korban a modernizációval járó rohamos szekularizáció és az ezzel járó jobb-bal megosztottság jelenségét.

Ezek eredménye az az egyre dagadó problémahalmaz, amit csak tologatunk magunk előtt úgy, hogy a megoldás reménye sem csillan fel a szemünk előtt. A szekuláris GAFA világot – más nevén az ipari-digitális globalizációt – a bolygónk fokozatos szemétteleppé való átalakulását – az antropocén földtörténeti korszakot –, a közelgő biotechnológia forradalmat és a majd versengő mesterséges intelligenciák által meghatározott

új világrendet egyik oldal sem tudja gondolatilag hova tenni.

Mivel nincs jobb ötlete (a liberális „történelem vége”-tézis megfordítva!), Szilvay Dreher, Deneen, Scruton és MacIntyre nyomdokán szeretne fontolva haladva folytonosságot őrizni a civilizációnkkal és megoldásokat találni a mai kor kihívásaira is. Gondolom, egyenként és komótosan. Konzervatívan.

Aristo pontosabban fogalmaz, amikor ezt válaszolja Babarczynak: „Ami az illiberalizmus teoretikus megalapozását illeti, az bizony – a modernitás normáinak megfelelően – kritikai, és ami tán még fontosabb, történeti jellegű. »A dolog története maga a dolog« – mondotta megfontolandó módon Hegel. A liberalizmus elleni legjobb érv a liberalizmus története napjainkig”, ugyanakkor hegeli alapon elveti a pozitív erkölcsi állítások megfogalmazásának lehetőségét. Pedig, amint a végén írja, pont ez hiányzik, a „szükséges mérce” – melynek megtalálását az utókorra hagyja. Ezt, valljuk be, nem könnyű elfogadni. Egyetértek Békés Mártonnal: a történelemnek jól jön néha egy kis segítség, hiszen van, amikor a fogalmaink nem találkoznak a valósággal, így talán nem árt, ha legalább megpróbálunk újra fogalmazni, ha tetszik, egy új metafizikát keresni.

Abban egyetértek Szilvayval, ahogyan Aristóval is, hogy jelenleg a Descartes által behozott és a „hatvannyolcas” eszmében stabilizálódott antirealista filozófia maga a probléma, ezért illene meghaladni, de abban nem, hogy a felvázolt, rehabilitálandó ókori és középkori eszmei háttérrel képesek leszünk erre.

Még a végre mindenki számára hivatkozási alappá vált Sir Roger Scruton – e sorok írójának mesteridolgozat-vezetője – is elismeri, hogy a konzervatizmus nem lehet reakciós, azaz az önmagunkkal való folytonosság belső valósága csak az elavulttá vált formák (intézmények, gyakorlatok, de eszmék is!) megújítása – azaz egy új reform – útján biztosítható. „Scruton szerint a reakciós ragaszkodik a múlthoz és vissza akar térni oda, ezzel szemben a konzervatív adaptálni kívánja a múlt legjobb gyakorlatait a jelen változó körülményeihez. Megjegyzi, hogy Edmund Burke konzervatív volt, mert azt vallotta, hogy „reformálni kell azért, hogy megőrizni tudjunk” – szemlézi a Mandiner Scruton National Review-nak adott interjúját.

Ez a civilizációs reform, amennyiben jól nyúlunk hozzá a kérdéshez, olyan lehetőség, amelyben a globalizált és digitalizálódó világban is kapaszkodót és jövőképet kaphatnak nem csak a hívők (persze ők is!), hanem a szekuláris társadalom gondolatával megbarátkozott, de az egyedi és értékes kultúránkat és civilizációnkat feladni nem akaró széles rétegek is. De Burke-kel fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy

az új formák nem fogják automatikusan helyettesíteni a régieket,

ahogyan a rousseau-i eszme alapján létrejött mai liberális államok társadalmi szerződése sem foglalta magába a civilizációnk alapját képező generációk (az élők, holtak és a meg nem születettek közötti) szerves kapcsolatot. Nem is tehette, hiszen egy statikus technikai fogalom, a szerződés nem helyettesíthet bejáratott gyakorlatokat és viselkedéseket: a felelős polgár a felelősségre nevelő családok és közösségek működésének, valamint a szabad gondolkodásnak és az önreflexiónak az eredménye, ahogy a család a nőként és férfiként együttműködni képes, felelős polgárok viselkedésének függvénye, és így tovább.

De a reakciós gondolkodás meghaladására hívja fel a figyelmet a vitába beszálló Mezei Balázs és Paár Tamás is.

Mezei Balázs írja a Mandineren: „A hagyomány az európai fejlődés integráns vonulata, amelyben a régi és az új egymást kiegészítve együttműködik – célja pedig a régi újragondolása, kibontakoztatása, továbbfejlesztése”. Ez eddig rendben van, és illeszkedik abba, amit előrebocsátottam, de szkeptikus vagyok abban az értelemben, hogy a hermeneutika, a régi gondolatok a mai kornak megfelelő újraértelmezése önmagában elég lenne a megújuláshoz és a jobb-baloldali világértelmezés meghaladásához.

Ugyanezt gondolom az általa „megőrző-újító szellemiségként” ajánlott fenomenológiai aspektusról is. A „politikai címkézés” kizárása (a husserli „epoché” vagy a heideggeri „elengedés”) még nem elegendő ahhoz, hogy megértsük egy olyan világ jelenségeit, amelynek fontos elemei a közvetlen tapasztalaton túli világából (mondjuk a globalizációból) származnak. Heidegger számára is csak hit, de nem bizonyosság a „keretből” (Gestell), a weberi „vasketrecből” való szabadulás képessége. Nem véletlenül hagyta ránk a Lét történetének tovább gondolását, a rejtőzködésének megállítását, egy „új isten” megtalálását! Arról nem is beszélve, hogy sem Husserl, sem Heidegger nem álmodhatott arról, amit az evolúciós morálpszichológia felfedezett:

a jobb- és a baloldaliak más erkölcsi szemüvegen keresztül látják a világot

és más erkölcsi parancsokat szűrnek le a tapasztalatból!

Tehát míg Szilvay kolléga azzal érvel, hogy a meglévő konzervatív filozófiai hagyomány jól értelmezi az emberiség örök tapasztalatát (amint fentebb írtam, ez ma már nehezen védhető állitás), Mezei maga a tapasztalat, az „életvilág” alázatosabb kutatását javasolja, melyben egyben megleljük a megújulás csiráját is. Térjünk vissza a „dolgokhoz önmagukhoz”, és „ahol pedig nő a veszély, közeledik a megmentő” –  idézhetné Mezei Hamvas Bélával vagy Heideggerrel Hölderlint.

Paár Tamás egy új filozófia megfogalmazásával látja meghaladhatónak a modern jobb-bal szekértábor logikát, kijelentve, hogy „közös megoldásokra van szükség. Egy valódi együttműködés (akár filozófiai, akár politikai) rendszerére. És persze ezt mondani még könnyű, kidolgozni annál kevésbé”.

De nem lenne e sorok írója erdélyi, makacs székely, ha Bolyaiék nyomán nem gondolná azt: mégis lehetséges, hogy ezek a párhuzamos valóságok találkozzanak, méghozzá ugyanabból az okból kifolyólag, mint Bolyaiék esetében! Ők sem fogadták el adottnak az euklideszi geometriát; miért kellene nekünk is elfogadnunk, hogy a nyugati filozófiai hagyomány nem más, mint – a méltatlanul mellőzött A. N. Whitehead szavaival – Platón műveinek lábjegyzete?

Így ketten maradtunk Paár Tamással (és talán Babarcy Eszterrel is?) az új, együttműködést megalapozó filozófia fele vezető úton.

Folytatása következik.

Összesen 83 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ő nem a Stefka bácsi.

Rémesen hosszúra nyúlt már ez a vita, és hol van még a vége...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés