Balatoni József

Nincs álarc, nincs púder – Jocó bá, a „tetkós töritanár” a Mandinernek

2018. augusztus 12. 10:51

Miben mások a mai gyerekek, mint a húsz évvel ezelőttiek? Mi tarthatja a pedagógusokat a pályán és mit kellene megreformálni az oktatásban? Az ország „tetkós töritanára” szerint még a legrakoncátlanabb diákok is kezelhetőek megfelelő eszközökkel. Balatoni Józseffel, vagy ahogy széles körben ismerik, Jocó bával beszélgettünk.

Író, pedagógus, előadó, számos továbbképzés vezetője a „tetkós töritanár”, Balatoni József. A Kontyfa Középiskola, Szakiskola és Általános Iskola pedagógusa néhány éve vált ismertté, amikor vicces-tanulságos osztálytermi történeteit egy Facebook-csoportban posztolni kezdte. Azóta elindult saját oldala, rendszeresen tart élménypedagógiai előadásokat a Felelős Szülők Iskolájával, és két éve szépíróként is debütált.

Beszélgetésünket rendhagyó módon tegező formában folytattuk, ami nem csupán ismeretségünknek és kollegialitásunknak szól, hanem egyszerűen Jocó bához egyáltalán nem is illene a formális nexus.

***

Hogyan lesz valakiből „élménypedagógus”? 

Nem mondanám ki ennyire kategorikusan, hogy élménypedagógus vagyok. Inkább egy olyan pedagógus, aki az élménypedagógia módszerét, annak elemeit is használja. Emellett rengeteg mindent bevetek még: játékpedagógia, kooperatív pedagógia, inkluzív pedagógia, táborokban kalandpedagógiai elemek, IKT eszközök stb. Ez egy szemléletmód, amit valaki képes a magáévá tenni, van, aki pedig nem. Én nagyon megszerettem ezeket a módszereket, pedig az egyetemen nagyon nem rajongtam értük, sőt. De a gyakorlatban láttam, hogy működik, a gyerekek és én is élveztem ezeket az órákat. Aztán rengeteget olvastam utána, képzésekre jártam, tanultam, saját gyakorlatokat találtam ki. Az út hosszú, de azt gondolom, hogy jó felé haladok.

Gyakran hallani az a tréfás mondást, hogy „három jó dolog van a tanításban: a június, július, augusztus”. Hogy lehet egy kívülálló számára megértetni, hogy a nyári (téli, őszi) szünet úgymond „jár a pedagógusnak”, és ettől még nem dolgozik kevesebbet az átlagnál?

Ami igazából a július és az augusztusnak mondjuk a fele a valóságban. Nem is tudom... Ez egy annyira megcsontosodott vélekedés, hogy nehéz elképzelnem, hogy ez valaha is eltűnik.

Mi sem dolgozunk kevesebbet, mint más,

sőt, iskolai időben néha többet is, mint napi 8-10 óra. Aki ismeri egy elhivatott pedagógus munkáját, tudja jól. Aki pedig nem, vele kár leállni vitatkozni, mert úgysem fogja elhinni, elfogadni meg pláne nem. 

Sok olyan diákkal foglalkozol, akik különféle nehézségekkel (magatartászavar, hiperaktivitás) küzdenek. Milyen módszerekkel lehet őket lekötni?

Szerintem ezeket a gyerekeket is, mint más gyerekeket, a saját fejlődési ütemüknek, képességeiknek megfelelő módszerekkel kell tanítani. Meg kell ismerni az adott diákot, és az ő igényeihez kiválasztani a módszert. Ez egy nagyon hosszú folyamat, nagyon sok munkát igényel a pedagógusoktól, de abszolút megéri. Nem ismétlem magamat, a fent említett módszerek mindegyike, a módszerek változatossága erre is tökéletesen alkalmas.

Számos pedagógus fogalmaz meg olykor jogos kritikát az oktatási rendszerrel szemben. Ha rendszerszinten nem is tud az egyén változtatni, mi az, amit minden pedagógus megtehet, hogy élvezetesebb, élményközpontúbb órákat tartson?

Azt mindenki tudja, hogy az oktatással baj van, nagyon nagy baj. Nem csak a rendszerrel, hanem sok benne dolgozó pedagógus hozzáállásával is. Reggelig sorolhatnám, min kellene változtatni, ahogy ezt már számos helyen elmondtam, megírtam. Felesleges rendszerszintű változásra várni, mert úgysem lesz. Vagy ha lesz is, akkor sem lesz jó, és nagyon sokáig fog tartani. Azt gondolom, hogy

minden pedagógusnak meg kell találnia a saját hangját, személyiségét,

amit az órán is meg mer mutatni. Az egyik legfontosabb dolog az önazonosság: nincs álarc, nincs púder. Csak mi vagyunk. Emellé a folyamatos képzés, a diákok igényeinek folyamatos figyelembe vétele, a folyamatos fejlődés a kulcsa mindennek. Ha mindenki elkezdi a változást, akkor szépen lassan javulni fog a helyzet. Én tudom, mennyi munka és elszántság ez, de akkor is szükség van rá.

Hogyan látod, mik a legfontosabb kihívások a mai oktatásban? Min lenne érdemes változtatni, és mi az, ami rendszerszinten jelenleg működőképes, esetleg finomhangolást igényel?

Az egyik legfontosabb és egyben a legnehezebb kihívás a kor kihívásaihoz való alkalmazkodás, a munkaerőpiac igényeinek nyomon követése, az oktatás hozzáigazítása. Ezek mind-mind elengedhetetlen lenne az oktatás szinten tartásához és fejlesztéséhez. Annyira felgyorsult a világ, hogy a ma aktuális igényeihez igazított oktatási reform már akkor elavult lesz, amikor bevezetik. Nincs rá ötletem jelenleg, hogyan lehetne ezen változtatni. Vagyis lenne, de úgysem hallgatják meg…

Sokan hagyják ott a tanári szakmát viszonylag korán. Nem feltétlenül anyagi okokból, hanem egyszerűen kiégnek. Rosszabb esetben kiégnek, és ezt követően is a pályán maradnak. Miként lehetne ezen változtatni?

Egy olyan rendszer működik jelenleg,

ami rengeteg terhet ró a tanárokra, és egyben gúzsba is köti őket.

És aki egyedi dolgokat szeretne megvalósítani, sokszor falakba ütközik, lekorlátozzák, amit ideig-óráig bír az ember, aztán feladja. Pedig pont rájuk, az újítókra lenne szükség. Az sem elhanyagolható, hogy kezdő tanári fizetés a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok, ami nem teszi vonzóbbá a pályát.

Szépíróként is kipróbáltad magad az utóbbi években. Könyveidben (Kamaszharc, Osztályharc) megidézel a közelmúltból egy fiktív osztályközösséget, iskolai légkört. Mennyiben tükrözik ezek a mai állapotokat, iskolai csoportszerepeket?

Igyekeztem a lehető legszélesebb skáláját bemutatni a diákoknak, a tanároknak, amit úgy érzem, sikerült is. A történet ma játszódik, ezért megismerhető belőle, milyen ma egy hús-vér kamasz. Közben pedig feltárul a regényeimben, hogy bár ők mások, mint mi voltunk, a problémáik ugyanazok, mint nekünk vagy a szüleinknek voltak. Bízom benne, hogy sikerült két, kamaszok és felnőttek számára is izgalmas, érdekes regényt írnom. Mindegyik tabukat feszeget, kendőzetlenül őszinte, és ezért talán megosztó is. Mint egy kamasz…

Mi jellemző a mai diákokra, miben mások, mint mondjuk 10 vagy 20 évvel ezelőtt? Vannak kitapintható eltérések? 

Abban biztos mások, hogy sokkal jobban szükségük van az érzelmekre, az odafigyelésre, a törődésre és az elfogadásra. Sok esetben pedig sajnos

csak a pedagógusok azok, akik megadhatják nekik az érzelmi biztonságot.

Az online térben állandóan jelen vannak, ami folyamatos nyomás és teher is nekik, és ezt mindenképpen tompítanunk kell. Amúgy pedig ugyanúgy szerelmesek, ugyanúgy szenvednek és ugyanúgy szeretnek szórakozni, mint mi. 

A szülők bevonása nélkül nehéz fejlesztő munkát végeznie egy pedagógusnak. Hogyan tehető érdekeltté a szülő az oktatási folyamatokban, hogy lehet megszólítani?

Közvetlenséggel, odafordulással. És azzal, ha a szülői értekezlet nem merül ki abban, hogy információkat diktálunk, majd hazamegyünk. Sokat kell velük beszélgetni, egyeztetni a gyerekük helyzetéről, állapotáról. Egyet nem szabad elfelejteni: mindig a szülő ismeri legjobban a gyermekét, hiszen ő nevelte, ő tette olyanná, amilyen. A cél mindig közös kell, hogy legyen: ez pedig a diák előrehaladása, fejlődése.

***

Borítókép: Bulla Bea
Többi fénykép: MCC

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/133986

Ajánljuk még a témában