Kurucok és labancok: a valóság a legendák mögött

Most 315 évvel ezelőtt bocsátotta ki II. Rákóczi Ferenc a brezáni kiáltványt, amely szimbolikusan a szabadságharc kezdetét jelentette. Azóta történészek, közírók, politikusok, társadalomtudósok hosszú sora értelmezte a magyar történelmet a kuruc-labanc törésvonal mentén.

A „kuruc” és „labanc” kifejezések jelentése elszakadt a 18. század eleji kontextustól. A kuruc jelenthette, politikai rendszertől függően, az „örök lázadót”, az „örök ellenzékit”, az „igaz magyart”, az „osztályharcost”, míg a labanc szinte mindig a rövidebbet húzta: hol a „megalkuvó”, „hol a „német” vagy „németbarát”, „örök kollaboráns”, a mindenkori „muszkavezető” szinonimája lett.

Mielőtt megszaggatnánk a ruhánkat a magyar átoknak tartott széthúzás miatt, tisztázzuk:

Vajon Skóciában a „felföldi” vagy „jakobita” hasonló módon kilépett-e a 18. századi szűk értelmezési tartományból, és az „örök lázadó” vagy „igazi skót” szinonimájává vált, szemben a puhább lelkűnek tartott, hajlékonyabb „alföldivel”, vagy az angolbarát whigekkel!

Hasonló módon Franciaországban éles ellentét húzódott Vendée-ban és Bretagne-ban a „fehérek” és „kékek” között: előbbi a király és egyház híveit, utóbbi a köztársaságpártiakat jelentette, társadalmi, foglalkozási rétegtől és nemzetiségtől függetlenül, és még száz év múlva is e kettő között húzódott éles törésvonal.

Az Egyesült Államokban a polgárháború idején az északiak által „Johnny Rebel” (Lázadó János) névvel illetett egyszerű déli közkatona két vonatkozásban megfeleltethető a kuruc figurájának, ha eltekintünk a földrajzi és kulturális különbségtől meg az eltérő társadalmi és politikai háttértől: harca ugyanolyan reménytelen, ám emberi, katonai „csakazértis” mentalitása tiszteletre késztette az ellenfeleket.

A fenti példákból kiindulva valószínűleg minden országban találhatunk olyan történelmi ellentétpárokat, amelyeket a konkrét jelentéstartományból kiemelve bizonyos mentalitással, észjárással, politikai magatartással azonosítanak. Nem egy magyar specifikumról van szó, e tekintetben is Európához tartozunk.

Valójában persze

Mindmáig nem eléggé tudatosított tény a közoktatásban és a történelemszemléletben, hogy ez a küzdelem bizonyos mértékig a spanyol örökösödési háború mellékhadszíntere volt. Ez magyarázza Rákóczi gyors sikereit a szabadságharc kezdetén, amikor a legjobb császári seregeket kivonták az országból és átirányították a Rajna mellé vagy Itáliába, a francia frontra.

XIV. Lajos számára kapóra jött a fegyveres felkelés legerősebb ellenfele, a Habsburg-dinasztia hátsó udvarában. Nem véletlen, hogy Rákóczi a Napkirály támogatásába vetette minden reményét, és a pénzügyi, valamint hadmérnöki támogatás kulcsszerepet játszott a magyar haderő felállításában. Rákóczi seregében a magyarországi születésű katonákon kívül francia, bajor, svéd és tatár katonák is felbukkantak, akár mint őszinte magyarbarátok, akár mint hidegvérű zsoldosok. A magyar paraszt és egyszerű kuruc nem szívelte jobban a németekhez hasonlóan öltözködő parókás, kalapos franciát, bajort vagy a nem is oly régen török segédcsapatként pusztító krími tatárt, mint az ellenséges osztrák, vallon, morva zsoldost.

A másik oldalon a Habsburgok szövetségesének számító dán király, a népe körében szeretett, „jó” Frigyes, a jobbágyság eltörlője is elküldte „önkénteseit” a magyar hadszíntérre, akárcsak a svájciak. Pedig Dánia protestáns volt, akárcsak a kurucok többsége, és Svájcot a magyar nemesség kifejezetten nagyra becsülte saját, évszázadokkal korábbi sikeres Habsburg-ellenes szabadságharcáért! Csakhogy Dánia Svédországtól félt és a Habsburgokban bízott, Svájc pedig a zsoldosokkal való kereskedelem központja volt.

Idegen katonák vére is öntözte Magyarországot, mégis csupán a szabadságharc magyar katonai és politikai vonatkozásait akarjuk tudomásul venni! Igaz, a szövetségesek – akik persze ebben a korban legalább akkorra kárt tudtak tenni, mint egy ellenséges sereg – ritkán találkoztak magyar csapatok nélkül szemtől szembe a harcmezőn.

Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a Rákóczi-szabadságharcban nem magyarok és osztrákok, vagy császárpárti magyarok álltak csupán szemben egymással, hanem mindkét oldalon soknemzetiségű ezredek harcoltak, leképezve az ország soknemzetiségű lakosságát. Így a „labanc” (és egyébként jó magyar) Pálffy János híres kék egyenruhás jászkun ezredeiben ugyanúgy harcoltak magyarok, mint amennyire szlovákok, ruszinok, románok, cigányok a nagyságos fejedelem pro patriás zászlaja alatt.

Megjegyzendő, hogy Pálffy János gróf – ugyanúgy, mint Rákóczi és Bercsényi Miklós – egy időben Lengyelországban tartózkodott menekültként. Egy párbaj miatt kellett elhagynia Magyarországot. Érdemes ismertetni ezt a történetet, mert jól rávilágít arra, hogy a császárpárti oldalon állók mennyire hasonlóan jó hazafiak voltak, mint az ellenük harcolók.

Frigyes János württembergi herceg becsmérelte a magyar nemzetet. Pálffy erre válaszul párbajra hívta a herceget, és annak halálos sebesülése után menekülnie kellett. Éppenséggel tehát Pálffy éppúgy a magyar becsület védelmezője volt, és fordulhatott volna úgy a kocka, hogy meneküléséből politikai előnyt kovácsolva maga is a rebellisek oldalára áll. Ám ő lojális maradt uralkodójához, és annak első hívására hazatért, amikor a birodalmat veszély fenyegette.

Egyébként pedig mérhetetlen bornírtság, amikor a labancokat a németekkel azonosítják. Egyrészt az idegen zsoldosokból csak kevés maradt az országban, a kurucok gyakran teljesen magyarországi legénységű ezredekkel kerültek szembe. Ugyanaz a magyar, német, szlovák, román vagy cigány katona harcolt itt is, ott is, és természetesen rokonok, barátok, ismerősök, mint minden polgárháborúban. Másrészt az egyik legnépszerűbb kuruc főtiszt, Czelder Orbán is német, pontosabb felvidéki szász (cipszer) volt, és nagyobb respektusa volt a kuruc seregben, mint megannyi született magyar főtisztnek együttvéve. Czelder Orbán egyike volt a kevés kurucoknak, akik a szatmári béke után sem nyugodtak bele a helyzetbe, és új szervezkedésen törték a fejüket. Ki is bontották ismét a Pro Patriás zászlót, ám életükkel fizettek érte. Furcsa módon a magyar szabadság vértanúja, a német ajkú Czelder nem tartozik az ismert kuruc főtisztek közé, holott megérdemelné. A többször tábort váltó, kalandor Ocskay Lászlóról szólnak a színdarabok, operettek. Természetesen a kuruc szemében a fő ellenség a „német” volt, a Csínom Palkó, Csínom Jankó dal „nyomorult németsége”, de joggal gyanítható, hogy a „német” itt nem nemzetiséget jelöl, hanem általában a „német” szó alá soroltak mindenkit, akit a kurucok sanyargatójának véltek: nemzetiségtől függetlenül az idegen zsoldost, az adó- és vámszedőt és idegen hivatalnokot.

Rákóczi Rodostóban

Amikor a kurucok betörtek Ausztriába, Morvaországba, akkor az ottani pusztítást vélhetően nem csak a németellenesség motiválta (német alatt a zsoldost és császári hivatalnokot értve), hanem elsősorban a zsákmányszerzés és a korabeli harcmodor, amely az ellenség demoralizálását, pszichikai megtörését, vagyonának felprédálását jogos eszköznek tartotta.

A morva és osztrák folklórban a magyarok ugyanúgy „kutyafejűként” rögzültek, mint a magyar néphagyományban a tatárok. Egy osztrák falu felnőtt lakosait a kurucok teljesen kiirtották, csak a kisgyerekeket hagyták életben. Forgách Simon kuruc tábornagy emberei követték el ezt a gaztettet. Az osztrák monda szerint az isteni büntetés nem is maradt el: Forgáchnak megjelent Szűz Mária, mire megriadt lova levetette a nyeregből. Valójában a kuruc tábornagy Rodostóban halt meg, békésen. Ám mint a magyar néphitben Haynau, ő sem kerülhette el, hogy a néphit lesújtson rá és kegyetlen halált kívánjon számára.

Mit kezd a mai Magyarország a szabadságharc emlékével és a kuruc-labanc berögzült ellentéttel?

El kellene fogadni tényként, hogy a kurucok és labancok ugyanolyan jó magyarok (vagy éppen nem magyarok) voltak, és ha voltak becstelenek, akkor azok nem labanc vagy kuruc mivoltukért tekinthetők annak. Másodszor ideje lenne a közoktatásban nagyobb hangsúlyt helyezni a konfliktus európai perspektívájának bemutatására. És végül, szerencsés lenne, ha a kuruc-labanc ellentét nem gyűrűzne be a 21. századi politikába.