Érzékeny provokátor

Európaiak között egy európai – Douglas Murray portréja

2018. március 24. 11:58

Egyszerre szellemes provokátor és érzékeny lélek, aki Európa lelkét és eszméjét szeretné megvédeni. Ateistaként védi a keresztény örökséget, melegként áll ki a családok eszménye mellett, radikális szólásszabadság-hívőként támadja az iszlamista és szélbalos törekvéseket. Douglas Murray egy virtigli angol elitista publicista és író, a konzervatív tábor új meghatározó alakja. Portrénk.

„Úgy gondolom, a Nyugat és különösen Európa gyökerei, alapvetően világosak. Ez az ókori görög és római örökség, nyilvánvalóan a keresztény civilizáció hagyománya, továbbá a felvilágosodás és a szkepticizmus finom tüzének kombinációja. (…) Ez tette Európát Európává, ez tette az európait európaivá.” Douglas Murray Rubin Reportban megjelent gondolatai talán tömör ars poeticáját jelentik ennek a hamisítatlan brit gondolkodónak, aki az angolszász konzervatív mozgalom mértékadó, befolyásos alakjává nőtte ki magát az elmúlt években. 

Murray Londonban született 1979-ben, naná, hogy Etonban, aztán Oxfordban, a Magdalen College-ben folytatta tanulmányait.

Fiatalabb korában gyakorló anglikán volt, aztán ateista lett. Húsvétkor mégis templomba küldené a briteket, mert nagyra tartja a keresztény civilizáció értékeit. Homoszexualitása nem játszik komoly szerepet politikai nézeteiben, egyébként pedig a transgender elmélet kemény kritikusa. Érveivel rendszeresen próbára teszi a baloldaliakat, muszlim vitapartnerei pedig Christopher Hichens óta nem találkoztak veszélyesebb ellenféllel

Douglas Murray 2017-ben lett igazán nemzetközileg ismert, amikor megírta az Európa furcsa halála – Bevándorlás, identitás, iszlám – című kötetet. A könyvet Roger Scruton „életbevágóan fontos” műnek nevezte, de Sacks rabbi tetszését is elnyerte. Orbán Viktor a minap a választási kampányában is bevetette. Murray könyve az Egyesült Királyság legolvasottabb non-fictionje, egy valódi „irodalmi kézigránát”, ami komoly intellektuális kihívást jelent a bevándorláspárti, progresszív liberálisoknak. 

Murray komplex, vívódó karakter. Igen érzékeny lélek, ugyanis nagyon szereti az irodalmat és a klasszikus zenét. Saját bevallása szerint, ha csak tíz perce lenne hátra az életből, akkor Mahler második vagy nyolcadik szimfóniáját hallgatná. Fiatalon kezdett írni, húszévesen jelent meg az első könyve. Közéleti motivációját azzal magyarázza, hogy

kimondottan alacsony a toleranciaküszöbe a hazugságokat illetően.

Rendszeresen publikál a Spectator konzervatív magazinban, emellett a Henry Jackson Society alapítója, és a Center for Social Cohesion agytröszt munkájában is közreműködik. 

Elsősorban a kultúra iránt érdeklődik, ez vezette el a politikai vitákhoz. Számára a politika eszköz, amivel az általa felsőbbrendűnek tartott európai kultúra védelmét szolgálja. 

A konzervatív Edmund Burke nézeteit képviseli, miszerint a civilizáció a holtak, az élők és a meg nem születettek egyezsége. Murray szerint az európai népek nem rúghatják fel ezt a szerződést. Leszögezte, hogy Európa ellenfeleivel szemben őt nem csak a sokszor jogos gyűlölet motiválja, hanem a szeretet is.

A kultúra szeretete, a haza szeretete, a család és a szomszédság szeretete, a közös múlt szeretete.

Számára a legrosszabb végkifejlet az lenne, ha ezt az örökséget felismerhetetlenként adnánk tovább a következő generációknak.

Nincs oda a totalitárius ideológiákért, és a kommunista diktátorokat is megveti. Kifejtette, hogy szerinte Castro halála a kubai nemzet számára az életet jelenti. Nem használja a populizmus szót, mert úgy gondolja, hogy egyesek ezzel akarják kifejezni bármit, ami nem tetszik nekik. 

Murray a Brexit mellett szavazó brit többséget megvédte a rasszista vádaktól, és úgy véli, hogy ma azok a szélsőbaloldaliak az igazi fasiszták, akik antifasisztának vallják magukat.

Ellenfelei felháborítónak tartották, hogy interjút készített Tommy Robinsonnal, és több ponton védelmébe vette állításait. 

The Strange Death of Europe

Előfordult, hogy Nigériába utazott, hogy kiálljon az iszlamisták által üldözött keresztények mellett. Élesen kritizálta az abujai kormányt és a különleges erőket, mert számára úgy tűnt, hogy még a marhalopásokkal szemben is keményebben lépnek fel, mint a keresztényeket célzó támadások ellen.

A baloldali sajtóban gyakran sorolják az idegengyűlö, iszlamofób és rasszista kategóriákba, a legkomolyabb kritika viszont Murray neokonzervatív nézeteit éri. Könyvet írt arról, hogy miért van szükség a neokonzervatív politikára. Mivel úgy gondolja, hogy bizonyos humanitárius okok legitimálják a fegyveres beavatkozást, ezért Irak amerikai inváziójával kapcsolatban helyesnek tartotta Szaddám Huszein rezsimjének kiiktatását. Ennek ellenére nem vitatja az amerikai beavatkozás káros következményeit, és nem elégedett azzal, hogy a zsarnokságot csupán káoszra sikerült cserélni.

Murray

a szólásszabadság radikális védelmezőjének hírében áll. 

Nagy vihart kavart, amikor Erdogan török vezető ellen költőversenyt hirdetett, amit a korábbi londoni polgármester, mai brit külügyminiszter Boris Johnson nyert meg, egy meglehetősen otromba kecskés költeménnyel.

Douglas Murray kritizálta a holland bíróság Geert Wilders gyűlöletbeszéd ügyében hozott marasztaló ítéletét. Az eljárásra azért került sor, mert Wilders 2014-ben egy pártgyűlésen feltette a kérdést a támogatói előtt: „Több vagy kevesebb marokkóit akartok a városaikban?” A tömeg erre azt skandálta, hogy kevesebbet. A brit publicista szerint Wilders nem veszélyes a klasszikus holland liberalizmusra: éppen ellenkezőleg, a szabadság értékeit védelmezi az iszlamizmussal szemben. 

A szerzőnek nem tetszett, amikor a Cherlie Hebdo felhagyott a Mohamedet gúnyosan ábrázoló karikatúrákkal, és kritikusan megjegyezte: ha François Hollande és Angela Merkel tényleg hinne a szólásszabadságban, akkor ahelyett, hogy Mahmoud Abbasz mellett sétálna Párizs utcáin, inkább a Charlie Hebdo borítóképeit tartanák a magasba, és azt mondanák: „Így néz ki egy szabad társadalom, amit mi támogatunk. Itt a politikai vezetőket, az isteneket, még a prófétákat is lehet gúnyolni. Ha neked ez nem tetszik, akkor menj álmaid bármelyik sötét helyére, de Európát nem neked találták ki”  .

Murray érthető okokból nem tartozik a muszlim közösség kedvencei közé, hiszen

úgy véli, ha béket akarunk Európában, akkor kevesebb iszlámra van szükségünk.

Szerinte Lengyelországban, Magyarországon és Csehországban kisebb a muszlim befolyás, ezért nincs iszlamista terror. Ezzel szemben Franciaországban erősebb a muszlim befolyás, ami sokkal több iszlamista terrort von maga után. A szerző úgy véli, hogy a brit kormány a szaúdi olaj iránti vágy és az iszlamofóbia vádjától való félelem miatt elnézi azt, hogy Szaúd-Arábia az iszlám vahabita értelmezését terjessze az Egyesült Királyságban. A brit muszlimok 2015-ben már 110 vahabita mecsettel rendelkeztek a szigetországban. Miközben a gazdag szaúdiak isznak, táncolnak és dohányoznak London belvárosában, addig egy teljesen más életvitelt hirdető ideológiát finanszíroznak szerte Európában. 

Murray ügyesen érvel, de meglehetősen csípős vitastílust képvisel. A Cambridge Union vitaestjén így indította egy oxfordi muszlim professzorral szembeni beszédét: „Mindig nagy öröm Tariq Ramadannal vitázni. Tetszett, ahogy megpróbáltad eljátszani azt, hogy te vagy a megtestesült nyugati liberalizmus. De szeretnélek emlékeztetni rá, Tairq, hogy egy valódi liberálisnak nem esne nehezére, hogy teljesen elhatárolódjon a megkövezés intézményétől az állami tévében, de neked ez sem sikerült néhány évvel ezelőtt Franciaországban.”

A szerző néhány muszlim radikális vitapartnere már jogerős börtönbüntetését tölti. Közéjük tartozik Anjem Choudary, akit az Iszlám Államot támogató tevékenysége miatt ítéltek el

„Európa nem lehet mindenkinek az otthona a világon, aki jobb életet szeretne”

Murray kritizálta azt a felfogást, miszerint nem számít, hogy valaki a keresztény vagy a muszlim tanokat gyakorolja, esetleg jógázik. Ugyanis szerinte különböző eszmékből általában eltérő cselekedetek következnek. Az Iszlám Állam kapcsán megjegyezte: „Az ISIS-hoz hasonló csoportok az iszlám lehető legrosszabb értelmezését képviselik. (…) Muszlimoknak és nem muszlimoknak egyaránt. De ez az iszlám szövegeknek egy interpretációja, és  egy érvényes értelmezése azoknak a tanoknak, amelyek Mohamed életéből vezetnek le”.

A szerző a manchesteri terrortámadással kapcsolatban elmondta, hogy:

Megrekedtünk John Lennon terrorizmusra adott válaszánál. Ők felrobbantanak minket, mi pedig énekeljük, hogy Imagine.

Murray felháborítónak tartja, hogy a támadás halottait még el sem temették, de egyesek már táncoltak tovább a One Love Manchester koncerten, és énekelték, hogy Don’t Look Back In Anger

A szerző szerint Angela Merkel politikája jelentősen elmélyítette a bevándorlás problémáját, ugyanis a német kancellár egyoldalúan bejelentette, hogy Európa belső és külső határai gyakorlatilag megszűntek. Ekkor Németországba alig egy év alatt a teljes lakosság két százalékának megfelelő ember áramlott be. Murray aláhúzta, hogy ez a folyamat már évtizedek óta zajlik, ekkor azonban nagyon felgyorsult.

Úgy véli, hogy a tömeges bevándorlás hívei hazudtak az embereknek. Először azt mondták, hogy gazdasági növekedést hoz a migráció. Murray megvizsgálta a kérdéssel kapcsolatos tanulmányokat, és arra jutott, hogy ez az állítás nem áll meg. Egy brit felmérés szerint a bevándorlók Angliában 15 év alatt 95 milliárddal többet vettek ki a szociális rendszerből, mint amennyit adók formájában befizettek. 

„A második világháború évtizedeit követően, ahogy a 2015 utáni időpontban is, a kormányok eltérő magyarázatokkal álltak elő, mert el kellett fedniük a tényeket. Ahogy a Munkáspárt 1997 után,

úgy kellett tenniük, mintha egy átlagos migráns egy luxemburgi befektető lenne 

mondta Murray.

Amikor már látták, hogy az első hazugság védhetetlen, akkor azt mondták a polgároknak, hogy „öregedő, őszülő társadalom vagyunk, ezért nyilvánvaló, hogy migránsokat kell hoznunk, hogy olyan szinten tudjuk tartani társadalmainkat, amihez hozzászoktunk”. A publicista szerint egy meglepő tényt viszont elfelejtettek a politikusok. Azt, hogy nem csak az őslakosok, de a migránsok is öregednek. Ennek pedig az a következménye, hogy ha valaki tartani akarja a fenti álláspontját, akkor folyamatosan migránsokat kell behoznia. 

Aztán amikor egyre többen ismerték fel, hogy a bevándorlók nem teszik őket gazdagabbá és az öregedő társadalom érve sem meggyőző, akkor a politikusok előálltak a sokszínűség érvével. „Nem számít, ha anyagilag szegényebbek leszünk, nem számít, mert kulturálisan sokkal gazdagabbak leszünk”. Murray szerint ebben van valami, de hozzáteszi, hogy „az első személy, aki Indiából magával hozta az indiai konyhaművészetet az Egyesült Királyságba, érdekes szolgálatot tett, hiszen életet lehelt a helyi konyhába. A következő száz indiai esetében már nem ez a helyzet, hiszen ők nem hoznak magukkal százszor érdekesebb indiai konyhát”. 

A szerző szerint érthetetlen a hozzáállás, miszerint jó egyezségként tekintenek erre, mondván egy kicsit több csoportos nemi erőszakot és a lefejezést kell elviselünk a megszokottnál, de legalább gazdagabb lesz a gasztronómiánk.

„Egyszer sem halottam senkitől, hogy Eritreának leginkább a walesiek beáramlására van szüksége”
 

Murray arra is felhívja a figyelmet, hogy ez az érvelés érdekes módon mindig egyoldalú. A szerző furcsállja, hogy a politikai elit azt a látszatot kelti,

mintha Dante, Goethe és Bach Európájának olyan űr lenne a szívében, amit csak az egész világ tölthet be. 

Murray okfejtése szerint ezt követően érkezünk el a végső állomáshoz. Már tudjuk, hogy a tömeges bevándorlás nem tesz minket gazdagabbá, az öregedő társadalom érve megbukott, és a sokszínűség sem olyan jó, mint aminek látszik. A csodafegyver a globalizáció érve, miszerint a migrációt úgysem tudjuk megállítani. A szerző felháborítónak tartja, hogy így beszéljenek az európaiak jövőjéről, és ebben kettős mércét vél felfedezni: „Miért csak az európaiakkal beszélnek ilyen hangon?” 

„Európa öngyilkosságot követ el, legalábbis vezetői úgy döntöttek, hogy öngyilkosságot kövessen el” – írja könyvében Murray.

Az öngyilkosságot nem tartja természetesnek, ezért a szerző a válság mélyebb okait keresi. Szerinte az egyik fő ok a francia filozófus, Pascal Bruckner egyik esszéjében megfogalmazott „önvád zsarnokságával” magyarázható, ami elsősorban a németekre jellemző. Murray ezt a magatartást nem szokta szó nélkül hagyni. 

Szerte a nyugati világban előfordul a rabszolgatartás, a rasszizmus és a kolonializmus ősbűnként való értelmezése. Ennek következtében egy tipikus nyugati egyetemistának fogalma sincs arról, hogy mondjuk Nigéria sorsát miként lehetne jobbá tenni, de abban biztos, hogy a problémákért őseit terheli a felelősség. 

A brit szerző egy vita során vissza dobta a labdát egy európai bűnökre hivatkozó hölgynek: „Nem, egy pillanatig sem tagadom a kolonializmus bűneit, de szeretnék feltenni egy kérdést. Meddig kell még büntetni a korábbi gyarmattartó hatalmakat? 

Meddig kell még az identitásunkat sárba tiporni?

Szerinted van-e ennek végső határa vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk? És végül, mi az oka annak, hogy csak az európai gyarmattartó hatalmakról beszélünk? Az egyik legjelentősebb és leghosszabb ideig fennáló gyarmattartó hatalom az Oszmán Birodalom volt. Róluk miért nem esik szó?”

A másik ok Murray szerint az „európai fáradtság”, Európa elvesztette önmagában való hitét, túl sok vallásháborún, nemzetek közötti háborún, eszmék közötti összecsapáson ment keresztül, és egyszerűen elfáradt. 

Murray többször járt Budapesten a Danube Institute vendégeként. A szerző élesen kritizálta Soros György által támogatott NGO-k migrációban játszott szerepét. Azt is kifejtette, hogy nem ért mindenben egyet Orbán Viktorral, de nagyon szerencsésnek tartja a magyar miniszterelnök tevékenységét, figyelembe véve, hogy a német kancellár milyen őrült döntést hozott a 2015-ös migránsválság során. Murray szerint ugyanis Nyugat-Európa mazochista, most pedig találkozott egy valódi szadistával.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/126960

Ajánljuk még a témában