Népdal: a falutól a nagyszínpadig

2017. július 20. 14:34

Nagy-Sándor Zsuzsa
Ritmus és Hang

Az identitáskeresés a táncházmozgalom egyik központi motivációs indítószikrájaként értelmezhető, bár vitatott, hogy ez a keresés mennyire volt a nacionalizmus által vezérelve, ugyanis a kortárs politikai légkör nem tett lehetővé nyílt nemzeti érzelmű retorikát.

„Az identitáskeresés a táncházmozgalom egyik központi motivációs indítószikrájaként értelmezhető, bár vitatott, hogy ez a keresés mennyire volt a nacionalizmus által vezérelve, ugyanis a kortárs politikai légkör nem tett lehetővé nyílt nemzeti érzelmű retorikát. Azonban a mozgalmat mindenképpen tarthatjuk egyfajta ellenkultúrának, amely szembement a szocialista rezsim által propagált fő társadalmi irányvonalnak, legalább három okból is. Először és a legnyilvánvalóbb módon a mozgalom által hangsúlyozott kultúra nyíltan ellenszegült az uralkodó rendszer által képviselt internacionalizációs erőfeszítéseknek. Másodrészt maga a táncházmozgalom erdélyi eredetű gyökerekkel rendelkezett, egy olyan területről érkezett, ami bár Romániához tartozik, de a második világháború előtt Magyarország része volt. A régió nagyszámú magyar közösséggel rendelkezett, amelyet igyekezett elnyomni a diktatórikus román kormány, ezzel feszültté téve a két »szomszédos baráti szocialista állam« kapcsolatát. Harmadrészt nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ezek a történések nagy tömegű fiatalt hoztak össze egy olyan időszak során, amikor is a tömeges gyülekezés szigorúan tilos volt. De vajon miért is volt annyira népszerű ez az ellenkultúra az 1970-es évek ifjúsága számára?

A kommunista korszak politikájának következtében létrejött társadalmi átalakulások részben magyarázzák a táncházmozgalom ifjainak sürgető vágyát, mellyel identitáskeresésük a hagyományos népi kultúrára irányult. Kósa László, híres néprajztudós, 1974-es A népi kultúra új hulláma c. művében az egymást követő nemzedékek életkörülményeinek változásával magyarázza a népi kultúra iránti érdeklődés feltámadását. Magyarázata szerint az 1970-es évek ifjúságának nagyszülei alkották az utolsó olyan generációt, amelyik a hagyományos vidéki környezetben, a tradicionális népi életmódban nőtt fel. 

A paraszti társadalmak elégtelen munkalehetőségei miatt a falvakat hátrahagyó és a felgyorsult iparosodás hatására egyre népesebb városokba költöző második nemzedék szükségszerűen maga mögött hagyta korábbi életmódját és annak hagyományait. Ez a szélesedő munkás és alkalmazotti réteg, valamint azok az új értelmiségiek, akik szintén a falusiak közül kerültek ki, hiába adták fel korábbi szokásaikat, elkerülhetetlenül hoztak magukkal elemeket a népi kultúrából a nagyvárosba. Gyermekeik, az 1970-es évek fiatalsága, ezekhez elemekhez kötődve nőtt fel, s nagyszüleiken keresztül még első kézből tapasztalta a vidéki életet. Így nem meglepő, hogy identitásuk keresése során ezekhez az értékekhez nyúltak vissza. Mivel az urbanizáció Budapesten volt a leginkább előrehaladott, érthető, hogy a mozgalom ekkor a fővárosi fiatalokra korlátozódott, miközben az ország többi részén a helyi fiatalság sokszor még mindig a vidékies múlt hátrahagyásával és a modern divatirányzatok elfogadásával volt elfoglalva. 

A táncházmozgalom egyik legfontosabb eredménye (az szellemi kulturális örökséggel kapcsolatos nemzeti diskurzus kapcsán) a hitelesség (autentikusság) újraértelmezése és a hagyományok továbbadásának újszerű megközelítése volt, ami lényegében a zenei irányzat ma is érvényes meghatározó konvencióinak kialakítását jelentette. Szembehelyezkedve korábbi álláspontokkal, a táncházmozgalom a népdalok eredeti – autentikus – formában történő színpadi előadását részesítette előnyben, mely gyakorlat normává válása máig meghatározó előadási forma. Mindazonáltal a népdaléneklés színpadi világában akkoriban nem voltak normák vagy hitelességet mérő irányelvek.” 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/114982

Ajánljuk még a témában