Kell-e szobor a népbiztos Lukács Györgynek?

2017. február 5. 12:26

Pethő Tibor
Magyar Nemzet
A vádakkal szemben, amelyekkel most Lukács Györgyöt illetik, a „harcos jobboldal” simán megvédené a maga ikonjait, s a „baloldal” hajlíthatatlanjai ugyanúgy mentőövet dobnának mondjuk egy Hóman Bálinthoz hasonló ellentmondásos személynek, ha magukénak éreznék az illetőt.

„A kép árnyalása érdekében érdemes sorra venni a vádakat. Az első szerint Lukács György tömeggyilkosságot követett el 1919-ben Poroszlón a románok elől megfutamodó, Tiszafüred elestéért felelőssé tehető katonák között. Amellett, hogy tizedelni kétségtelenül elfogadhatatlan dolog, ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori hadseregekben a szörnyű eljárás súlyos helyzetben bevett fegyelmezési mód volt; persze korábban is előfordult, például 1848–49-ben. 

(...)

Lukács esetében a kérdés ráadásul annak ellenére tisztázatlan, hogy maga is említi az esetet, igaz két, egymásnak némiképp ellentmondó szövegben. Bizonytalan mind a kivégzettek pontos száma, mind Sárói Szabó Tibor századparancsnok szerepe; az 1920-as bírósági eljárás idején a tizedelés szándékát legalábbis neki tulajdonították. (Nemrégiben felmerült az az új szempont is, hogy a tizedelés előkészítésében részt vállaló Lukács ugyanakkor megakadályozta az akció tervezett folytatását.)

Az előterjesztő, döntéshozók által respektált, másik felvetésének – mely szerint »1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja« – ebben a finoman szólva egészen lecsupaszított formában nincs értelme. Sokkal összetettebb és bonyolultabb kérdés ez annál, hogy valaki egykori egyetemi tanulmányaiból és feltehetően Az ész trónfosztásából megőrzött emlékeiből ezt a következtetést vonja le. (Hogy Lukács miért lett s miért maradt az eszme követője a későbbiekben, arra valószínűleg releváns választ adott Fehér M. István a Világosság 2005-ös 9. számában. Fehér M. a manapság hasonlóképpen nemzetiszocializmusa miatt támadott Martin Heideggerrel vetette össze több szövegében is Lukácsot.) A harmadik állítás, hogy »1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában«, közönséges hazugság. Az előterjesztő könnyedén utánanézhetett volna: Lukács sokáig nem publikálhatott idehaza, egy ideig Snagovban őrizték Nagy Imréékkel. A Kádár-rendszer nem tudott vele mit kezdeni, félt tőle, igazából élete végéig igyekezett elszigetelni a magyarországi nyilvánosságtól, ahogy Lukács mondta, »szellemi internáltságban« tartani.

(...)

»Lukács-ügy« s vele a végtelenül kicsinyes játszma a Lukács Alapítvány ellehetetlenítésére persze nyilván nem Lukácsról szól, hanem arról az emlékezetpolitikai nyomorról, amelynek a gyökerei a diktatúra idejére nyúlnak vissza. Mindennek jellegzetes tünete például, hogy hasonló vádakkal szemben, amelyekkel most Lukács Györgyöt illetik, a „harcos jobboldal” simán megvédené a maga ikonjait. És viszont. A „baloldal” hajlíthatatlanjai ugyanúgy mentőövet dobnának mondjuk egy Hóman Bálinthoz hasonló ellentmondásos személynek, nagyjából szemet hunyva nem feledhető hibái felett, ha magukénak éreznék az illetőt.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 149 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Kell-e szobor a népbiztos Lukács Györgynek?"

Miazhogynagyonis!

Bronzba öntött élőszobrok a követőiből.

Emlékeztetőül néhány idézet.

A „nagy csapat”.

„Lukács György tanítványainak egy csoportja alkotta a 60-as években az úgynevezett budapesti iskolát. Tagjai: Fehér Ferenc (1933–1994), Heller Ágnes (1929–), Márkus György (1934–2016), Vajda Mihály (1935–). Tágabb értelemben véve Almási Miklós (1932–) és Hermann István (1925–1986) is körükbe tartozott. „

A budapesti iskola, vagy „Lukács-iskola” tanítványait, akik közé például Kis János, Bence György, Ludassy Mária, Radnóti Sándor tartozik, a publicisztikai zsargon néha „Lukács-óvodának” nevezi.”

A nagy cenzor.

„Claudio Mutti író szerint személyes felelősség terheli a korabeli magyar szellemi élet erőszakos, hatósági eszközökkel történő homogenizációjáért. Mutti szerint ő okolható e homogenizációs folyamat egyik programadójaként és szellemi útmutatójaként, a Párt szempontjából nemkívánatos alkotók listáinak összeállítójaként több kiemelkedő magyar filozófus (például Hamvas Béla, Kerényi Károly, Prohászka Lajos), valamint író (például Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, illetve az Újholdasok) tönkretételéért, elhallgattatásáért, emigrációba kényszerítéséért (Márai Sándor), vagy a szellemi életből való kiszorításáért.”

A béke kedvéért állítsák fel abban a bizonyos szárszói kertben, saját költségre.

Már Prágában szoborba öntötték.

http://www.delmagyar.hu/szorakozas/emberi_uruleket_jelkepezo_szobrot_lepleztek_le/2124445/

Ennyit megérdemel a tanítványoktól, nem?

A torontói „Menora Egyenlőség” (alcíme szerint Az észak-amerikai magyar zsidóság lapja) az alábbi, nem épp kegyeletes szöveggel búcsúztatta az 1971. június 4-én elhunyt Lukács Györgyöt:

Gondolatok Lukács György halálára Furcsa ember volt, kétségtelen. Felületesebb megnézésre emberi tisztaságot lehetett feltételezni benne. Belemászott ugyan a kommunista párt alkotta szemétkupac kellős közepébe, s amikor benn volt, észrevette, hogy ő az ilyesmitől piszkos lesz. Nem mászott ki belőle, csak éppen mocorogni kezdett, egyre nagyobb lyukat taposott ki magának a mocsok kellős közepén, óvatosan kesztyűs kézzel tologatta el maga körül az undorító sárdarabokat, s mikor már elég széles volt a lyuk, amiben ült, megelégedetten állapította meg: „Íme én teljesen tiszta vagyok.” A szag úgy látszik különösebben nem zavarta. Valamilyen csodálatos képessége mégis lehetett, a tanítványok – többre, jobbra érdemes tanítványok – mindig gyülekeztek körülötte, várva azt a bizonyos tisztító esőt, s amikor valami nedvességet éreztek végre az arcukon, boldogan kiáltottak fel: „Ah! már itt van, megjött.” Nem vették észre, hogy nem esőcsepp, csak a párt hivatalosainak köpete csurog végig arcukon. Még most is, halálakor, Magyarországon kívül megjelenő magyar lapokban is elismerő, meleg hangú, érzelmes elparentálásokat olvasunk róla: „Íme itt fekszik a nagy halott, s körülötte gyászbaborultan áll többezer tanítványa.” Mert ő volt a nagy tanító. Olyan nagy tanító, akinek többezer tanítványa közül egy sincs, akinek neve valaha bekerül majd egy irodalmi lexikonba, akik közül egy sincs, aki azt mondhatná egy értékelt sorára – „ezt a gondolatot Lukács Györgynek köszönhetem”. Nem művész volt, csak kókler. Nem tudós, csak egyetemi színvonalon szavaló papagáj. A magyar, pláne a világesztétika igaz művelőihez úgy aránylik, mint az utcasarki tűznyelő Lawrence Olivierhez. Most meghalt! S a tanítványok még most sem vették észre, hogy nem történt semmi, halálából ugyanúgy nem fakad semmi tanulság, mint életéből sem fakadt. Most meghalt! Halála ugyanolyan hiábavaló volt, mint egész élete.

Hirtelen Victoria Numan jut eszembe, aki diplomáciai vonalon megakadályozta, hogy egy fehérvári egyesület ( Figyelem! Civilek!) Székesfehérvár remek emberének és képviselőjének szobrot avassanak..
Egyetlen "bűne" volt. A németek bejövetele után is egyéni képviselőként tagja maradt az Országgyűlésnek.
Victoria azonnal kiszúrta.

Két hete pénteken Viki összerakta egy dobozba a cókmókját és leadta a State Department belépő kártyáját.

Levél Lukács Györgyhöz*

1.
Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig
nálad műveltebb, olvasottabb ember?
És Moszkvából ránkszakadt véreink
között kinek van fél-, nem, századannyi
esze, mint néked? Több pretencióval
vajon melyik esztéta írt esszéket
a múlt század regényíróiról?
A marxista tanok bordásfalán
ki tud nálad több testgyakorlatot?
S önkritikát ki gyakorol pirongás
nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy
te szoktad megtagadni önmagad?
Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak,
te azért írsz, hogy élni hagyjanak.
Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig
jólétben terpeszkedtél és hogy önző
vénember vagy, ki soha senkiért
nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod,
amióta elvtársaid kegyétől
függ állásod, lakásod, kenyered.
Hány Révai s Rudas László feni
rád műfogát! Még jó, hogy krónikus
karrierista vagy! S hogy nincsen kormány,
melyet te rögtön meg nem támogatsz!

2.
Fiatalságodban s még jó sokáig
Dosztojevszkijért rajongtál; manapság
elintézted egy gúnyos megjegyzéssel.
Egyik bálványod volt hajdan Madách:
míg most a pártlapban nyakatekert
vádbeszédet fröcsköltél ellene.
Tudom én jól, az idő változik,
s vele az ember véleménye is.
Nem így te, aki Dosztojevszkibe
azóta rúgsz, amióta Sztálin
nem engedi könyveit újranyomni,
s Madách Imrét is azért piszkolod,
mert mindünk örömére újra adják
a Tragédiát, Rákosi dühöng,
te meg, aki a zsarnok rigolyáit
szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz
a kommunista tömjénfüstölővel.
És aztán itt van Sztálin szenilis
förmedvénye a nyelvészetről! Végre,
hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke
világban, bárha zárt ajtók megett.
S te mit teszel? Halálkomoly stílusban
tanulmányt írsz s az egekig dícséred
Sztálin sületlenségeit s a végén
nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin
elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb
filozófusai közt van a helye.”
Miért nem mondod el a listát? Plátó,
Árisztótelész, Spinoza, Sztálin!
Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel
Sztálinra nyilván te következel.

3.
Azt mondhatnád, hogy igazságtalan
vagyok, mert csak megalkuvásaidról
beszélek, arról, hogy milyen mohón
dícséred azt, amitől undorodsz,
hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel,
nagy állásoddal, európai
híreddel, befolyásoddal s főként
jellemeddel, szalonképessé tetted
az alávalóságot – s legnagyobb
dicsőségedet meg sem említettem.
Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng
fülemnek, mint a „német fizika”.
Fizika van csak és esztétika,
jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak
reá néhány sort, bár nem éri meg.
Történelmi materialistának
vallod magad, és mindent relatívnak
tartasz, miként ez hozzád, a szofisták
tanítványához illik. Ugyanekkor
minden időre szóló, abszolút
esztétikádat hirdeted. „Csak egy
igazság van”, mondod, míg alapelved,
hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”,
kiáltod, mint a toronyablakokból
poros pókhálót köpködő zelóták.
Egy igazság van, a te igazságod –
s mi ez? Műveid szerint egyveleg.
Jó polgári, bár némiképp avas
ízlésedet marxista társadalmi
kritikával fűszerezed agyon;
hozzáöntesz egy adag hégeli
idealizmust – a porosz kaszárnyák
s a szovjet tankok összeillenek –,
s gyógyíthatlan opportunizmusoddal
melléteszel egy mustároskanál
utalást a napi politikára.
Ez a végső igazság? Révai
elolvassa cikked kéziratát
s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy
s megírod gyorsan az ellenkezőjét.

4.
És most ezen vitatkozzam veled?
Mit tanulhatni tőled költészetről?
Ady Endre korában Balázs Bélát
nevezted ki nagy nemzeti költőnknek.
A sárló sarlatán Johannes R.
Becher tiszteletére rakétákat
pukkantottál egyik dolgozatodban.
József Attiláról most három éve
adtál ki tudatlanságtól és fölös
okfejtésektől hemzsegő, silány
s hazug könyvet. Miért kellett Attila
díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad
ki másként? És mért írsz a költészetről,
mikor halvány fogalmad sincsen róla?
Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra.
A régiekre hányszor gondolok!
Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger!
Mikor ott virrasztottak éhesen
íróállványuknál s a nehezen
kölcsönkapott klasszikus kéziratra
hajoltak, a szöveget javították,
értékelték szerényen és a szerzőt
propagálták – ez volt a fontosabb!
Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné?
És Osváth! Hány novellát és regényt
javított ki névtelenül! Hány írót
buzdított és segített! Ignotus,
Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt
s aztán József Attilát támogatták
s hordták körül. S Feleky, kinek én
tartozom örök hálával. Hány név jut
még az eszembe! Az írókról nemcsak
írtak; tettek is értük valamit.

5.
E szemszögből teljes haszontalan vagy.
Boileauval vethetlek össze, ki
az esztétika légvárát próbálta
felépíteni. Marxi válfaján
te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási
az érdeklődés nyugaton. Minálunk
már tudjuk, hogy mit ér az állami
beavatkozás az irodalomba.
Ez kellemetlen néked is, tehát
nem veszed észre. S ahogy Boileau,
– vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész –
nem ihletett meg soha költőt, írót
(s ha netán mégis, akkor jaj neki!)
akként te is csak hervadt tanárkákra
s más kültagokra hatottál, de nem
írókra. Mondjad, mit kezdjek veled?
Mit kezdjek egy marxista bölcselővel
– így hívod magad: contradictio
in subjectum – egy filozófussal, aki
nem meditált, nem nézett önmagába
még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel,
ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra –
aznap felejti el, mikor lebuknak?
Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog,
szabadság, tisztesség, igazság: régen
kihajított az ablakon, azért csak,
mert Marx Károly is így cselekedett?
Mit kezdjek egy örökké vérig sértett,
örökké izgatott vitatkozóval,
ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben
a mindenség hátulját; akinek
nem volt jókedve még soha; aki
folyton bizonygat, de semmit se tud
elmondani; ki oly sok dolgot ismer
s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári
gúnyolódásával, humortalan
lényével; mi dolgom az esztétika
professzorával, aki anyanyelvét
nem ismeri, de még németül sem
képes zörgőre száradt szerencsétlen
mondatait egymással összekötni
vagy befejezni? – elismerhetem,
hogy jó megjegyzésed, használható
észrevétel is akad műveidben,
de egyetlen szép mondatot, egyetlen
idézhető gondolatot nem hoztam
magammal írásaid tengeréből.
És végül – mit kezdjek esztétikáddal?
Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert,
Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal
marxista kritikájával? Mit kezdek
egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi
liberális szemszögből, vagy Homéroszt
konzervatív oldalról? Hidd el, mindez
így együtt tök- és dögmindegy nekem.

6.
Hány kínos ügy jut az ember eszébe,
ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid
kihasználnak, amíg szolgálod őket,
s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra
néző kirakatában a vörösre
kivilágított lopótök te vagy:
te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy
az intellektus inkarnációja,
az értelmiség atyja, ki fülébe
pufajkákat tömött, nehogy Sztálin
mészárlásainak hírét vehesse;
a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk
nyugat felé, a pulykákon kívül.
Téged küldenek, mint propagandistát
nyugatra a párt urai, s te futsz.
A feleséged nem kísérhet el,
nehogy meglógj. Ez téged nem zavar;
nyilván államvédelmi szerveink
éberségét látod még ebben is.
Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba:
a balpárti tömeg már vár reád.
Előadást tartasz. A helybeli
kommunisták hátrább állnak ilyenkor,
s a naívakat engedik előre.
Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón.
Megvallom, hogy már-már csodállak érte,
amiért ilyenkor a valóságot
– szegénységünket, rabságunkat, szörnyű
sorsunkat és a reménytelenséget –
ilyen tökéletesen elfelejted.
Magas nívójú előadást tartasz,
s közben, ügyesen s nem mellékesen,
megemlíted, hogyan virágzik nálunk
az irodalom, milyen szabadok
és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz
– félig Liszt Ferenc, félig naspolya –
s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg
a társutas csibészek, az egész
nyugati csürhe, mely pártodtól vár
hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak
a fiatalokat kell, kik rajongva
figyelnek, elhiszik minden szavad,
ők, kik a tőkés kloákák bűzét
jól ismerik, de még a kommunista
szennycsatornát nem szagolták soha.
Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz,
őket egy életre megmérgezed.

7.
Mikor hazaérsz, jutalomjátékot
rendeznek néked. Valamely nagyobb
helységben tartod a felolvasást.
A díszhelyen Rákosi trónol; lába
nem ér a földig, bár nyakunk helyett
a levegőt tapossa; tőle balra
az őszülő szájvíz-reklám, Gerő,
Barcelona hóhéra; a gonosz
Andics, pár oldal tokaszalonnával
dereka körül és csöcse alatt;
a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul
az ávósok közt sarja, Vladimír,
aki a rabok szájába vizel:
ez Magyarország szellemi elitje!
A hallgatóság többi része alszik;
ismernek már. Te pedig szónokolsz
a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche
nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista
Boulanger-val ebédelt (borzalom!);
hogy Szent Ferenc azért hirdette meg
a szegénységet, nehogy a jobbágyok
dúsgazdag feudális uraikra
lázadjanak – feltarthatatlanul
hányod marxista bukfenceidet
s a történelmi szaltókat, míg végre
elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.
Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan
a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák,
hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod
talpnyalástól elgörbült hátadat.

"Hómannak speciel a fehérvári fideszes polgármester szobrot akart, de az utolsó pillanatban leszólt a nagyfőnök, hogy ezt mégsem endedélyezi."

Ez a nagyfőnök, egy hete pénteken elvitte a dobozát a State Departmentből és leadta a belépőkártyáját. Nem fenyegeti az a veszély, hogy szobra lesz Victoriának.

Hóman befejezte KLebelsberg művét a közoktatás fejlesztésében. Lukács György mit tett?

Pontosabban:
A németek feletti katonai győzelem árát a vöröskatonák fizették, akiket belehajtottak a tűzbe a komisszárjaik. A keleti-front katonai mérlege ugyanis 27 millió szovjet áldozat a 3 millió tengelyhatalmi áldozattal szemben. Tehát 9:1 az arány, köszönhetően a kommunista hadvezetésnek.

“A 27 milliós szovjet háborús halottat minimumnak kell venni mint katonai veszteséget, ellentétben a 2,416,784 halottal és eltünttel a német oldalon, ahol ez a kategoria a hadifoglyokat is tartalmazza, akik közül néhány végül is élve visszakerült a Gulagról.”

Forrás: John Mosier: Deathride, Hitler vs. Stalin: The Eastern Front (Halállovaglás, Hitler és Sztálin egymás ellen: a keleti front), 1941-1945, Simon and Schuster, 2010. XIII. fejezet, Végkövetkeztetés: hamis győzelmek, helytelen vélekedések, 338.old.)

(A tengelyhatalmak általam becsült 3 milliója a fenti németekre vonatkozó szám kiegészítése a finn, szlovák, magyar, román, olasz, stb veszteségekkel.)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés