Második veszély a demokráciára

2016. december 15. 13:24

Csizmadia Ervin
Mandiner
A liberálisok el tudják érni: a demokratákat voltaképp ne is demokratáknak tekintsük lassan, hanem a demokrácia ellenfeleinek, sőt felszámolóinak.

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

 

Második veszély a demokráciára

 

Az első veszélyről oly sokat beszélünk – szinte csak róla beszélünk –, hogy a második végiggondolására nem is marad időnk.

Az első veszély mindenki által ismert: a populizmus. Nincs valamirevaló folyóirat, politológus, politikai elemző, liberális vagy baloldali politikus, aki ne emelné fel a szavát a populizmus növekvő befolyása és veszélye ellen. 

Van azonban egy második veszély is, amelyre Marc Plattner hívja fel a figyelmünket szeminális írásában. Ez a második veszély a radikális pluralizmus. 

Plattner abból indul ki, hogy – ellentétben a megszokott megközelítésekkel, amelyek szerint csakis a nem demokráciák hibrid rendszerek – valójában a demokrácia is hibrid rendszer. Méghozzá abban az értelemben, hogy a demokrácia lényegét két egymással ellentétes, de legalábbis egymással versengő elv alkotja: a demokrácia egyszerre majoritárius (demokratikus) és antimajoritárius (liberális). E két alapelv között egyensúlynak kell fennállnia, ahogyan azt az amerikai alapító atyák (például a Föderalistában) nagyon korán felismerték. A 10. Föderalista például óv a demokrácia totális győzelmétől és vele szemben korlátozó elvként a diverzitást ajánlja. 

És milyen igaza van. A többségi elv túlfuttatása rengeteg feszültséget visz ebbe az egyébként folyamatos versenybe, és az egyensúly eltolódása a demokratikus elv felé, megszüli a már említett populista korszellemet.

Plattner azonban nem éri be ennyivel, hanem legalább ilyen súllyal szól a második veszélyről, arról, amikor a radikális pluralizmust (az antimajoritárius elvet) futtatjuk túl. Itt valami olyasmiről van szó, hogy a sokszínűség oly mértékben totalizálódik, hogy magába szippantja a demokratikus elvből jobban következő társadalmi kohéziót, és a társadalmak atomizált csoportok, egyének halmazaira esnek szét. Plattner itt is visszautal a 2. Föderalistára, amely óv a túlzott diverzitástól. S joggal: a totalizált diverzitás a liberális demokrácia lényegét, egyéni és közösségi szint egyensúlyát veszélyezteti. 

Van tehát két egyenrangú veszélyünk: a radikális pluralizmus a demokrácia közössége lábát akarja kidönteni; az egyoldalú majoritárius elv pedig a demokrácia individuális életerejét akarja elszívni. De ha ez így van, akkor joggal vethető fel a kérdés: miért beszélünk szinte kizárólag csak az első veszélyről, illetve az ehhez kötődő populista kihívásról, és miért nem tekintjük veszélyesnek a második túlkapást? Továbbá miért tekintjük a populizmust valamiféle önálló, a demokrácia lényegétől idegen, és megtévedt emberek által táplált téveszmének, miközben a másik túlkapást szemérmesen elnézzük, vagy talán észre sem vesszük?

Nos, a válasz a politikai eszmék képviselőinek elhelyezkedésében és befolyásában rejlik. Az, hogy a két veszély közül a mai korban szinte kizárólag a populizmusra vagyunk érzékenyek, a liberális politikai és intellektuális közösség erejéből ered; a kormányzati hatalomtól olykor független informális befolyástól. Míg a másik tábor ilyen informális befolyási tőkével csak szerény mértékben rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a liberális politikai aktorok sokkal nagyobb elhitető erővel rendelkeznek a populizmus kártékony hatását illetően, mint azok a demokraták, akik szerint a veszély a túlzásba vitt liberális elv oldaláról fenyegeti a demokráciát.

De még ennél is nagyobb befolyásbeli különbség az, hogy a liberálisok el tudják érni: a demokratákat voltaképp ne is demokratáknak tekintsük lassan, hanem a demokrácia ellenfeleinek, sőt felszámolóinak. Ilyen stigmatizáló erővel a többségi elv hagyományos képviselői nem rendelkeznek. Korántsem arról van szó, kinek van itt igaza (a politikában ez mindig relatív), hanem, hogy kinek van nagyobb befolyása. 

Nem kétséges továbbá, hogy Kelet-Közép-Európa vonatkozásában is érvényesül ez a befolyás, s teljesen egyértelmű annak a narratívának a fölénye, amely szerint a demokráciát (különösen Lengyelországban és Magyarországon) a populisták fenyegetik. Viszont a populista narratíva a dolgoknak legfeljebb a felét magyarázza. Plattner szellemében tehát a képet ki kell egészítenünk, s a jövőben érdemes lesz az elmúlt 25 évet a túlfuttatott diverzitás optikájából is értékelnünk. 

Összesen 26 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ezért szoktam idézőjelben megnevezni őket...

A liberális trükk igen egyszerű : a maga egy-oldalú fogalmi készletét abszolutizálja . A liberalizmus egy-oldalúsága alapvetően az , hogy az egyéni létet előbbre valónak tekinti a közösségi vonatkozáshoz képest , holott a kettő egyszerre és alá-fölérendeltség nélkül valóságos . Más szóval : a valódi szeretet az , mely úgy érvényesíti a saját szempontokat , hogy éppen a másik segítésével akarja azt elérni . A Szentháromság léte abszolúte és vegytisztán megérteti , miről van szó : a három a szeretetben egy...

"Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a liberális politikai aktorok sokkal nagyobb elhitető erővel rendelkeznek a populizmus kártékony hatását illetően, mint azok a demokraták, akik szerint a veszély a túlzásba vitt liberális elv oldaláról fenyegeti a demokráciát."

Azért az utóbbi idők történései - Brexit, Trump - nem ezt mutatják. A liberális politikai aktorok elhitető ereje nagy lehet romkocsmákban, értelmiségi szalonokban, véleményformáló médiákban, de a szavazóknál ez inkább tűnik kontraproduktívnak.

Én azért ennél jobb véleménnyel vagyok a választókról, szavazókról, bár az kétségtelen, hogy a tömegdemokrácia, amely termékekké silányította a politikai pártok által kínált alternatívákat, nem tett jót a választók általános nívójának.

Amikor ezen gondolkodom, mindig felmerül bennem a kényes cenzus kérdése. Vajon ördögtől való-e a szavazáson, választáson való részvétel jogát iskolai végzettséghez, esetleg más feltételhez szabni?

Nehéz kérdés. Mert az úgynevezett "elit" is bizonyította azért már több ízben is az általad említett rosszhiszeműséget és kárörvendést, esetleg gonoszságot. Lásd például a migrációs válság Uniós "kezelése", vagy a pénzügyi válságra adott "válaszok" (bankok konszolidációja, megszorítások).

Pontosan így van. A régi elit, az arisztokrácia (vagy az indiai brahman kaszt, amely persze inkább egyfajta szellemi arisztokrácia volt), többnyire képes volt erre a mintaadásra.

A mostani meg nemhogy nem képes erre, de az általa kínált viselkedési minták még ártalmasak is (önzés, individualizmus, fogyasztás, egyebek).

Ann Coulter, amerikai publicista szerint egy liberális a kettős mérce alkalmazásáról ismerszik meg.

Nem, nem. Van a demokracia, meg van a liberalfasizmus. A kettot nem szabad egybekeverni, mert ha egy hordo borba egy kanal szennyvizet ontesz, akkor is szennyvizet kapsz, es ha egy hordo szennyvizbe egy kanal bort ontesz, akkor is szennyvizet kapsz.

Amit populizmusnak hivnak, az nem mas mint a demokracia: azt csinalni amit a nep akar. Nem kell a nepet lenezni, hulyenek tartani, aki keptelen felismerni mit lehet es mit nem, az emberek felismerik hogy a dolgoknak kovetkezmenyeik vannak, az eredmenyeknek elofelteteleik. Ezt csak a nepet lenezo, egy szellemi fogyatekos szintjen kezelni szandekozo demofob libsik nem ertik.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés