A Trump-jelenségről és a Brexitről

2016. november 17. 12:14

Szalai Zoltán
Mandiner

A szabadság késő 20. századi fogalma, a liberális demokrácia, a politikai korrektség, a gender problematika folyamatosan marginalizálódni fog.

Vendégszerzőnk, Szalai Zoltán kultúrtörténész, a Mathias Corvinus Collegium igazgatójának írása

 

A Trump-jelenségről és a Brexitről, a „narratív csontritkulás kérdéséről

 

1968 neomarxista, történelemnélküliséget hirdető tudományos gondolkodóinak (Adorno, Habermas, Barhes, Foucault) szellemi ellenfelei igen hamar meghirdették ezen eszmék bukását, és éppenhogy a történelemnélküliség végét jövendölték.

A modernizáció és a globalizáció által felerősödő „narratív csontritkulás" jelenlétére, vagyis a történet, a narratíva mint a társadalom alapszövetét képező erő meggyengülésére figyelmeztettek. Ez a vita a tudományok szerepe és jelentősége kapcsán játszott jelentős szerepet. Odo Marquard, Joachim Ritter münsteri iskolájának a tagja, a gießeni egyetem professzora így fogalmazott: „Mert az emberek: a saját történeteik. És ezeket a történeteket el kell mondani. Ezt teszik a szellemtudományok: kompenzálják a modernizáció káros hatásait, azáltal, hogy elbeszélnek. És minél többet tárgyiasítunk, annál többet kell − ellentételezésül − mesélni, különben az emberek narratív csontritkulásban fognak szenvedni (narrative Athropie). Ez pontosítja az alapfelvetésemet: minél modernebbé válik a modern világ, annál nélkülözhetetlenebbé válnak a szellemtudományok mint elbeszélő tudományok”. 

Elmélete szerint tehát a történetekre a felgyorsult társadalomban különösen szükség van. A modern kor legértékesebb erőforrása nem az olaj vagy az atomenergia, hanem az idő. Az emberek élete túl rövid ahhoz, hogy új narratívákat építsenek maguknak, azokat az elődeiktől kell átvenniük, és azt a gyors életvitel és a rendelkezésre álló rövid emberélet alatt, legfeljebb módosítani, majd továbbadni tudják a következő generációknak. Ha az nem történik meg, az élet integritását adó mozaik szétesik, a társadalom meggyengül.

Sean Hall, a University of London professzora következőképpen foglalta össze ezzel kapcsolatos gondolatait: „Az ember történetmesélő lény. Történeteket a Föld bármely pontján hallhatunk, megtaláljuk őket mindegyik történelmi korban és mindegyik kultúrában. Ha a történetmesélés ennyire különleges dolog, gyaníthatóan fontos funkciója lehet. Miért is mondunk történeteket? Számos okot találhatunk: azért, hogy utasításokat adjunk, reményt keltsünk, viselkedési normákat állítsunk fel, gondolatokat örökítsünk át, erősítsük a társadalmi kohéziót, és hogy az embereknek utat mutassunk önmaguk és mások megértéséhez, kulcsot adjunk igényeik, vágyaik, motivációik és cselekvéseik értelmezéséhez”.

Donald Trump és a Brexit sikere nagyrészt a „narratív csontritkulás” kicsúcsosodásaként fogható fel. A régi narratívák: nemzet, vallás, kisközösségek, család stb. meggyengültek, míg a helyükre kerülő új narratívák: globális világ, gender problematika, liberális demokrácia, szabadság késő 20. századi fogalma stb. az emberek többsége számára felfoghatatlan és nagyrészt érdektelen narratívák. Ha elfogadjuk Marquard felvetését, hogy az emberek a történeteiknek felelnek meg, akkor azt kell látnunk, hogy az emberi élet alkalmatlan az utóbbi, globális dimenziójú narratívák alapvető életnarratívaként való inkorporálására. A régi, évszázados, sőt évezredes narratívák (nemzet, család stb.) bizonyítottan működő történetek, ezért visszatérésük − különösen a globális folyamatok megrendülésekor − elkerülhetetlen.

E visszatérés példáját láthatjuk a Brexit és Trump esetében. Az első, „globálisan” visszatérő „régi” narratíva a nemzet fogalma. A globális „Európai Egyesült Államokból” kilépő Anglia és a „make America great again” szlogen köré csoportosuló Trump-szavazók a nemzet alapnarratívája mentén váltak (más politikai ideológiáktól semlegesen) egyesíthetővé. Hasonló tendenciákat figyelhetünk majd meg véleményem szerint a kontinentális Európa politikai életében is az elkövetkező években. Az embereknek elegük van a felfoghatatlan, az életük léptékeit nem figyelembe vevő, használhatatlan narratívákból, nem tudnak mit kezdeni a globalizáció és az azt alakító mainstream elit által felkínált történetekkel.

Ez a helyzet új politikusokat követel. A korábbi politikusoktól azt várták el, hogy „metanarratívákkal” foglalkozzanak: vagyis nem az volt a fontos, hogy az emberek közvetlen tapasztalataival törődjenek, hanem ezen tapasztalások tapasztalásával foglalkozzanak. (Egy aktuális példát említve, a migráció kapcsán a régi rendszerben a politikus elsődleges feladata nem az (volt), hogy elsősorban az emberek akut problémáit, mondjuk, a Keleti pályaudvarnál kialakult helyzetet kezelje, hanem annak kiváltó okára, a globális problémára próbáljanak hiteles választ adni.) Ez természetesen működött addig, amíg az emberek életét kitöltő alapnarratívák hitelesek voltak, és az emberek bíztak azok működésében. (Amíg például tudták, hogy a nemzet és a nemzetállam határai megvédik életüket, és a mindennapok problémáira megoldást jelentenek a működő keretek. Azaz országukat nem öntik el egyik napról a másikra bennük félelmet keltő idegen emberek.)

Az új politikusnak (lásd Trump) tehát bizonyítania kell, hogy nem elsősorban a metaproblémára, hanem a narratíva elvesztése és a globalizáció hibái miatt a közvetlenül tapasztalt mindennapi problémákra is tud majd megoldást kínálni. Sőt még tovább megyek, az új politikus éppen azáltal tudja bizonyítani, hogy képes a metaproblémák kezelésére, hogy észreveszi és megoldja az alapproblémákat. Ez a tétel korábban éppen fordítva volt igaz.

A „narratív csontritkulás”, az emberi léptékkel értelmezhető narratívák meggyengülése meglátásom szerint még hosszú évtizedekre a politikai döntések első számú mozgatórugója lesz; és az olyan, már korábban sikeres koncepciók, mint nemzet, vallás, család, visszatérését hozhatja. Nem állítom, hogy a globalizáció folyamata visszafordítható, hogy például a nyugati nagyvárosok multikulti jellege megváltozik majd, sőt éppen az ellenkezőjét mondom.

Ám az is valószínű, hogy az egészet körülvevő globális alapnarratíva (a szabadság késő 20. századi fogalma, liberális demokrácia, politikai korrektség, gender problematika, stb.) folyamatosan marginalizálódni fog.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/106252