Kormány és ellenzék, avagy kormány és kormány?

2016. október 21. 14:44

Csizmadia Ervin
Mandiner

A 2010-től hatalmon lévő Fidesz-kormány pedig elérte, hogy az állampolgárok nem csekély része ezt az erős kormányzást ne valamiféle istencsapásaként élje meg, hanem még akár természetes állapotnak is tekintse.

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása


Kormány és ellenzék, avagy kormány és kormány?

 

A mai politikai élet rengeteg újszerű jelensége között ritkán beszélünk egyről, amely pedig roppant fontos, s ez a hagyományos kormány-ellenzék törésvonal érvényessége vagy érvénytelensége. Magától értetődőnek és nemzedékek óta egymásra hagyományozottnak tűnik az a felfogás, hogy a pártpolitikai versenynek két meghatározó ágense van: a kormányoldal és az ellenzék. E kettő között zajlik a verseny, hol az egyik győz, hol a másik, s ha olykor vannak is erőeltolódások, alapvetően a demokrácia attól működik, hogy senkiből nem lesz „hamis realista” és „túlfeszült lényeglátó” (hogy Bibó kategóriáit idézzem). Azaz: nincsenek örök szerepet, mindenkinek van lehetősége kormányra kerülni, mint ahogy ellenzékbe is. Voltaképp ez a demokrácia gránitba vésett vastörvénye (hogy képzavarral éljek).

De mi van akkor, ha némileg (s nem is némileg) megváltozik a helyzet? Elképzelhető-e, hogy a verseny tartósan ne kormány és ellenzéke között folyjék, hanem kormány és „kormány” között?

Azt, hogy ez egyáltalán nem légből kapott kérdés, mutatja az elmúlt években gyakran elhangzó értékelés: a kormánynak voltaképp nincs is ellenzéke. Elemzők tucatjai állapították meg ezt az elmúlt időszakban, de nem is kell elemző ahhoz, hogy lássuk: ezek ketten mintha nem ugyanabban a ligában játszanának. Ezért aztán (s erről is sokan beszéltek) a kormány lényegében nem is foglalkozik az ellenzékkel, annál többet saját magával, azaz: a törésvonal a kormánytáboron belülre kerül.

Akik az elmúlt években így érveltek, azt hiszem, helyesen tették, s jól észlelték, hogy Magyarországon nem csupán egy „számszaki” probléma adódik a kétharmaddal, hanem egy mélyebb, egy strukturális probléma is. Kormány és ellenzék egyensúlya felborult. De vajon miért?

Közelítsünk a témához először is az ellenzék felől. Az nem lehet véletlen ugyanis, hogy egy ellenzék hosszú időn keresztül nem talál magára. Mondhatjuk persze, hogy nincsenek karizmatikus vezetői, hogy széttagolt, hogy le van maradva egy brosúrával. Lehet hivatkozni személyi deficitekre, programtalanságra, vízióhiányra, sok mindenre, de – attól tartok - itt mélyebb magyarázatok után kell nézni.

Egy ilyen lehetséges magyarázat a következő.

A kormány-ellenzék verseny akkor a legerősebb, amikor a politikában a kormányzásban nem túl erős kormánypártok váltogatják egymást. Hol egy ilyen, hol egy olyan színezetű párt kerül a kormányrúdhoz, s tudni lehet, hogy nagy változást egyik sem akar és nem is hoz. Megváltozik a helyzet, ha felbukkan a színen egy úgynevezett „nagy átalakító” párt, amely nem pusztán a pártverseny egy megszokott – és mérsékelt – szereplőjének tekinti magát, hanem radikális abban az értelemben, hogy szinte minden útjába kerülő problémát a megszokottól eltérő módon kezel, s át akarja alakítani a politika teljes világát.

Magyarországon 1990-től 2010-ig ilyen hagyományos értelemben vett váltógazdálkodás zajlott, amivel - úgy tűnt – mindenki elégedett, hiszen kiszámítható ritmikussággal mindenki kormányzott és mindenki volt ellenzékben is. Aki végigélte azt a 20 évet, ritkán hallott olyasmit, mint 2010 óta nap, mint nap, hogy a kormányok azért lennének erősek, mert gyenge az ellenzékük. Nem; a kormányok egyszerre voltak gyengék és erősek, pontosabban: nem volt kirívó különbség a mindenkori kormány- és ellenzéki pártok állapota nívója között.

2010 után minden megváltozott. Mégpedig azért, mert a kormányzás témája új megközelítésben került előtérbe, mint erős kormányzás. Az emberek pedig – bármilyen furcsa is – vevők voltak erre. A 2010-től hatalmon lévő Fidesz-kormány pedig elérte, hogy az állampolgárok nem csekély része ezt az erős kormányzást ne valamiféle istencsapásaként élje meg, hanem még akár természetes állapotnak is tekintse. Mi más miatt van folyamatosan közvélemény-kutatási vezető szerepben a Fidesz? A mai kormánypártot) a közönség nem kis része nem a pártverseny egyik szereplőjének tekinti, hanem egyetlen szereplőjének. S ennek a kormányzásban keresendő a magyarázata. A kormánypárt mechanizmusa voltaképp erre van kitalálva.

Erre a bal-liberális oldalról az a felületes válasz jön, hogy az erős kormányzás diktatúra vagy az autokrácia. Sokszor megírtam már, s most is csak ismételni tudom: ez felületes, mert a lényegi folyamatokat elkendőző válasz. A lényeg ugyanis ott van, hogy a kormány megerősödésével tulajdonképpen „új szereplő” lépett a pártversenybe, és pillanat alatt leértékelődtek a pártarénát benépesítő (ellenzéki) pártok. Ahhoz tehát, hogy az ellenzék pozíciója, helyi értéke és befolyása megváltozzék, elsősorban ezt a radikális változást kell elemezniük, s megkeresni a válaszokat a pártkénti befolyás vészes csökkenésére.

Akármit is gondolunk az Orbán-kormány teljesítményéről, a helyzet az, hogy a gyenge pártok működésére épülő kormányzati váltógazdálkodás modelljét felváltani készül egy erős kormány tartós kormányzásával. Kis túlzással azt is mondhatnánk: ha az Orbán-kormány pártként indulna a következő választáson, valószínűleg megnyerné. Akár a Fidesszel (vagy annak egy részével) szemben is.  

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/105387

Ajánljuk még a témában