Kötelező Ramadánt tartanak egy frankfurti állami iskolában
Böjtre fogták az ötödikeseket a muszlim ünnepen.
A Keleti pályaudvar hétfőre egy rövid időre kiürült, de menekültek újabb nagy hulláma közelít Magyarország felé. Ki tudja, meddig maradnak, mi lesz velük, de a nyomaik itt maradnak utánuk. Itt a tömérdek felirat, falfestés, plakát, rajz. Nem csupán egyszerű statisztikai adatok. Riportunk az elmúlt napok életképeiről.
„Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”
„Babies are tired” – állít meg a felirat az aluljáróban. A Keleti pályaudvart, habár egy rövid időre kiürült, újra el fogják lepni a menekültek. Ki tudja, meddig maradnak, mi lesz velük, de a nyomaikat itt hagyják. Itt a tömérdek felirat, falfestés, plakát, rajz. Ők nem csupán egyszerű statisztikai adatok. A tranzit zóna falain, a lépcsőkön rengeteg felirattal emlékeznek elhagyott hazájukra. Számtalan „Why we lost our home”, „I miss my family, because I lost my family in war in Syria.” és ehhez hasonló felirattal találkozunk.
A gyerekek az önkéntesek segítségével egész nap rajzoltak. Így gyorsabban repül az idő, talán kevesebbet gondolnak arra, hogy egy aluljáróban laknak. Erre rácáfol, hogy ha jobban megnézzük a rajzokat, a legtöbb gyerek barátságos házat rajzolt, szinte semmi mást. Egyik se rajzolt német menekülttábort. Ezt az álomképet fejezi ki a rengeteg „Germany, Germany”, „Angela Merkel”, „I want go to Germany” felirat.
Ez az, amit jelenleg nem tudnak elérni, helyette a Keletiben rostokoltak. A vándorlás közben is működik a klasszikus családmodell. A nők és a gyerekek az aluljárókban várakoztak, családonként ültek békésen a pokrócaikon, melyeknek csücskei kijelölték azt a szűk folyosót, ahol az átlag budapesti közlekedhet. A férfiak, családapák nem hagyták ennyiben a dolgot. Transzparenseket gyártottak „Freedom” és hasonló feliratokkal, esténként menetrendszerűen (nem mint a vonatok) tüntetéseket szerveztek. Egy csapat menekült, amikor meglátta, hogy fényképezőgéppel álldogáltam, széles mosollyal integetett felém, kérték, hogy készítsek felvételt a plakátjaikról, tegyem fel az internetre, hogy lássa a világ, mi folyik itt. A „Tranzit zone” kifejezés értelmét vesztette, hiszen szinte minden azzá vált.
A környék is alkalmazkodott a helyzethez. Business as usual? Ki gondolta volna, hogy a magyar vállalkozók ilyen gyorsan elsajátítják az arab nyelv alapjait.
Beszédes, hogy nem volt semmiféle hirdetés, pedig elkelne. A mellékutcában óriási volt a tömeg, az emberek egy asztal körül álltak, ahol aranyáron tölthették a telefonjaikat. Fényképezőgépem láttán a tulajdonos üvöltözni kezdett.
A több ezer emberre alig jutott mellékhelység, ezek is a napokban többször zárva voltak, vagy a mocsoktól használhatatlanná váltak. A tranzit zóna közepén egyetlen csövön keresztül folyt a víz, itt tisztálkodtak a menekültek, akik a megérkezés nélküli vándorlás ellenére feltűnően ügyeltek rá, hogy külsejük rendezett legyen. A kevés csörgedező vízzel hajat mostak, ruhákat tisztítottak, tükör híján egymásnak segítettek borotválkozni. Ám a „csapok” körül egyre nagyobb lett a kosz, egyre nehezebbé vált használni őket.
A meg-megeredő eső tovább rontott a helyzeten. Mindenki az aluljáróba tömörült, ahol már amúgy is kevés a levegő. A magyar önkéntesek nem a plakátkampányokkal foglalkoztak. Ha valahol egy segélyszervezet megjelenik, nem csak a menekültek rohamozzák meg, hanem a segíteni vágyó emberek is adományaikkal. A legnagyobb keletje a takaróknak, tápszereknek, tisztálkodási eszközöknek volt. Az önkéntes orvosok járták a környéket, keresve a betegeket, akiknek száma a zsúfoltság, az eső, és az egyre hidegebb éjszakák miatt folyamatosan növekszik. A segítségért, a jóindulatért a menekültek nagyon hálásak. Hálásak, mert emberként, nem csak statisztikai adatokként tekintenek rájuk. Hálájukat fejezi ki a „Thank you Hungarian people for help” felirat is.
Akik a plakátokat írják, nem dönthetnek; akik döntenek, a plakátokat nem olvassák. Pilinszky szomorúan cigarettára gyújt.