Közvetítő intézmények – ki oldja meg a bevándorlás-problémát?

2015. augusztus 9. 09:57

Csizmadia Ervin
Mandiner

Amióta megjelent Magyarország határain az első „új típusú” bevándorló, azóta tart a vita kormányoldal és ellenzék között, hogy akkor most mit is kellene csinálni.

Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása.

 

Amióta megjelent Magyarország határain az első „új típusú” bevándorló, azóta tart a vita kormányoldal és ellenzék között, hogy akkor most mit is kellene csinálni. Az ellenzék (láthatóan egyre csekélyebb társadalmi támogatottsággal) szidja a kormányt, hogy mindent rosszul csinál (meg hogy idegen-ellenes); míg ez utóbbi a témát úgy kezeli, ahogy egy nagy nemzeti konfliktust egy kormány kezelni szokott: veszélyt hirdet, erőt mutat és ennek eredményeképpen láthatóan növelni tudja a tavaly év végén megtépázódó tekintélyét. Idáig tiszta sor – mondhatnánk.

Van azonban ennek az ügynek egy olyan aspektusa, ami elsikkadt az elmúlt hónapok vitájában, holott nagyon is lényeges, s ez az úgynevezett közvetítő intézmények kérdése.

Ezek azok az intézmények, amelyek egy demokráciában a reprezentatív intézmények (parlament, pártok) mellett a rendszer lelkét adják. Van egy kétoldalú összefüggés: minél több döccenővel működnek a reprezentatív intézmények, annál több hárul a politika és társadalom között elterülő úgynevezett közvetítő intézményekre. S a másik oldalról: minél gyengébben funkcionálnak a közvetítő intézmények, annál több terhelődik az állami intézményrendszerre.

Ideális esetben a társadalom gazdagon be van hálózva közvetítő intézményekkel, amelyek például egy a mostanihoz hasonló bevándorlási drámában is számos feladat megoldására képesek. De persze ezer másféle közvetítő intézmény is létezik, amelyeknek az a célja, hogy a társadalom képes legyen kézben tartani a saját sorsát, s nem csak ilyen nagy konfliktushelyzetben, mint a mostani, hanem – úgymond – normálállapotban is. A családvédelemtől, a vallási és társadalmi kisebbségek mindennapos jóllétének felkarolásáig sok minden tartozik ide.

Ha viszont ilyen közvetítő intézmények nincsenek, vagy nincs kitalálva a szerepük, akkor ebből logikusan következik, hogy már a normálállapotban is, de konfliktushelyzetben még inkább csak egyetlen cselekvő instancia marad: az állam. Egy közvetítő intézmények híján lévő társadalomban érthető módon felértékelődik a kormányzati tekintély, s a kormányok persze köszönik szépen, élni kívánnak a feléjük áradó többségi bizalommal. Most, a bevándorlás kormányzati kezelése tipikusan olyan téma, amelynek „megoldásával” a kormány népszerűséget szerezhet (és szerzett is!) magának.

De a bevándorlási dráma nem csak azért húsba vágó, amit a közvetlen szinten jelent. Hanem azért is, mert kíméletlenül rávilágít arra: a rendszerváltás kezdetétől nagyon féloldalasan fejlődtek ki nálunk az intézmények. Nem azt mondom persze, hogy ha másképpen, jobban, gazdagabban fejlődtek volna, akkor egészen másképpen lehetne kezelni a bevándorlás témáját. Látható, hogy a hatalmas bevándorlási hullám kezelésére azok a nyugati országok sem képesek, amelyekben a miénknél nagyságrendekkel jobban kifejlődött a civil társadalom, továbbá évtizedes tapasztalatok állnak rendelkezésre a bevándorlók integrálására vonatkozóan. Két dolgot azonban állítok: 1. Az, hogy ezek az intézmények nem formálódtak ki, erősen összefügg az átmenet korának filozófiájával; 2. Ha ezek az intézmények a jövőben sem formálódnak ki, akkor minden jövőbeli konfliktushelyzetben csak egy szereplőnek lesz érdemi cselekvési potenciálja, s ez a kormány. Végigtekintve az elmúlt 25 éven, teljesen törvényszerűnek látom, hogy az Orbán-kormány az elmúlt években magához ragadott lényegében minden cselekvést. Nem volt ugyanis semmilyen érdemi vetélytársa.

Ami az 1. megállapítást illeti: ma már világos, hogy az 1989-90-es rendszerváltás ideológiájába nem fért bele közvetítő intézmények létrehozatala. Nem azért nem, mert ne akarta volna senki, hogy ilyen intézmények létrejöjjenek, hanem egyszerűen azért nem, mert a gyors és sikeres demokratizálódáshoz elég volt bizonyos minimál-feltételek megteremtése. A közvetítő intézmények amolyan „maximum-feltételnek” számítottak volna, s létrehozatalukra nem maradt idő. Másfelől viszont csak „idő kérdése” volt, ebből mikor következik az egész politikai rendszerre hatással lévő fejlemény. Ugyanis, ha nincsenek ilyen intézmények, akkor – ahogy már írtam – semmi más nem marad, csak a kormány. A 25 nem más, mint folyamatos araszolás a kormányzati omnipotencia megszerzése felé.

Ebből következik a 2. megállapítás: ha túl akarunk lépni azon a siránkozáson, hogy így az Orbán-kormány, meg úgy az Orbán-kormány, akkor lassan ki kell dobni az ablakon a diktatúrás magyarázatokat. És el kell kezdeni érdemileg átgondolni azt a társadalmi szerkezetet, amelyet az elmúlt negyedszázadban megteremtettünk, és amelybe a legnagyobb jó szándékkal, de magunk helyeztünk el időzített bombát. A gyújtószerkezet az óta ketyeg, ahogyan az intézmények megteremtése megállt a reprezentatív intézmények szintjén. Ha pedig megállt, akkor a magyar demokrácia féloldalas maradt, s nincs semmi, ami meg tudná akadályozni, hogy ne térne vissza a magyar történelem; s abból az a képlet, hogy a politikát egyedül a fő kormánypárt és a kormány csinálja, az ellenzék meg csak úgy van, széttagolt és hatástalan.

Meglehet, az egyetlen domináns politikai szereplőre épülő képlet komoly eredményeket hoz a bevándorlás kezelésében, de ha hosszabb távon gondolkodunk, fel kell vetnünk a közvetítő intézmények hiányának hatalmas kihívását. Az elmozdulás persze azért éktelenül nehéz lesz, mert közvetítő intézményeket (éppen, mert a társadalom intézményeiről van szó) sokkal nehezebb teremteni, mint politikai intézményeket. Babits Mihály annak idején „fürgének” nevezte a Magyarországot körülfonó népeket, magunkat pedig „lomhának”.  A kérdés ma is ugyanaz, mint az ő korában: lehet-e a lomhából fürge?

Ha nem, akkor a hiányzó társadalmi fürgeséget a kormányok túlmozgása – ami persze nem diktatúra – helyettesíti majd hosszú évtizedekre.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/89360

Ajánljuk még a témában