Kulturkampf

Így gondozd a kultúrharcodat: mindenki kontra Vidnyánszky

2015. április 14. 14:10
Bicskanyitogatóan kultúrharcos vitát tartottak hétfő este a Goethe Intézetben Budapesten. A Vidnyánszky Attila részvételével megtartott nemzetközi pódiumbeszélgetés lehetett volna az értelmes vita színtere is, ám ez nem is volt valós cél. A cél az volt, hogy a Vidnyánszky által a Nemzeti Színház nemzetközi fesztiváljára, a ma induló MITEM-re meghívott nyugati teátrumok képviselői egyértelművé tehessék: nem vállalnak közösséget az Orbán-rezsimmel. Nehogy valaki még félreértse a tényt, hogy elfogadták Vidnyánszky meghívását. Tudósításunk.
„Magyarországon nem is vitatkoznak annyira”
 
A bicskánk már a pódiumbeszélgetés elején kinyílt. Már a bemutatásnál. Ez azért teljesítmény.
 
Jutta Gehrig, a Goethe Intézet igazgatója vezette fel a beszélgetést, aki gyorsan be is számolt arról, hogy van a németeknél, azaz náluk, egy szó: Streitkultur. És hogy erre nagyon büszkék, de sajnos magyarra nem lehet jól lefordítani. Nos. Vitakultúra. Ilyen egyszerű lefordítani. Ennyit jelent a híres Streitkultur, amelyben tehát nekünk szerinte nincs részünk, meg sem érthetjük igazán. S hogy nem csak a magyar kisebbségrendűség dolgozott bennünk, miközben ezt hallgattuk, gyorsan kiderült: Gehrig előadta, hogy Magyarországon nem is vitatkoznak annyira, ritkán jönnek össze, ezért régi sérelmek jöhetnek felszínre, de reméli, hogy azért ma este szépen fognak vitatkozni a felek. 
 
Mosolygós, tanítónénis, leereszkedő nyugati gőg már az elején, amely úgy tesz, mintha német találmány lenne a vita, az érvelés tudománya, nem pedig ókori görög. (Nehogy aztán a Sziríza licenszdíjat kérjen ezért is.)
 
Egyébként ezúttal sem alakultak másként a feltételek, mint ahogy az művelt, ajropéer liberáliséknál megszokott: négy az egy ellen. Karin Bergmann, a bécsi Burgtheater vezetője, Joachim Lux, a Thalia Theater főnöke Hamburgból, Matthias Langhoff Lausanne-ból, a Theater Vidy képviseletében és Imre Zoltán, az ELTE docense, tehát ők négyen, szemben az egy szem Vidnyánszkyval. Jó, oké, nagy darab a Nemzeti főigazgatója, de egy feje, egy szája van, szóval ha már vitakultúra, mifelénk, Büdöslábfalván ezt úgy szokás, hogy a vitázó partnerek száma az adott törésvonal egyik és másik oldalán is azonos.
 
S hogy itt miért alakult ez másként? Hát azért, mert a beszélgetést Bergmann és Lux kezdeményezte. Amolyan feltételféle volt ez, cserébe azért, hogy elfogadják Vidnyánszky meghívását a most kezdődő Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra (MITEM). Mert a művészek nagy része azt mondta nekik otthon: Budapestre ne menjenek. Vidnyánszkyhoz ne. Mert Budapest az olyan... Ott székel az Orbán-rezsim, szóval ne. De ők -  így Bergmann - mégis eljöttek. Mert nyitottak. Mert párbeszédre van szükség. Ők tehát nem maradtak otthon, mint Bergmann elődje, a nepotizmusába és katasztrofális gazdasági döntéseibe azóta belebukott burgtheateres exvezér, Matthias Hartmann, aki tavaly lemondta a budapesti Nemzeti Színházban való szereplést.
 
„Utópiákat kell kidolgoznunk Európa számára”
 
A beszélgetés elején látszólag szakmai diskurzus kezdődött arról, hogy mit is jelent a nemzeti színház Németországban, Ausztriában, itthon, máshol, stb. Bergmann szerint a nemzeti színház eszméje azért volt fontos a Burg alapításakor, mert egy nyelvet kellett találni a színjátszásnak, de ez már a múlt, a lényeg az, hogy ma a művészek köztársaságaként működjenek. „Utópiákat kell kidolgoznunk Európa számára.”
 
Joachim Lux vázolta, hogy a nemzeti színház vízió volt valamiről, ami nem létezett. Nem volt ugyanis nemzet, s a színház médiumán keresztül akarták megteremteni azt a felvilágosodás alatt. 1945, a fasizmus bukása, a nacionalizmus szörnyűsége után már nemzeti és nemzetközi, klasszikus és kortárs egyszerre akar lenni a színház – kozmopoliták akartak lenni attól fogva, a fő jelszó tehát a kulturális nyitottság lett. Mert az európai identitáson akarnak dolgozni. Az „európai gondolat” jegyében.
 
Vidnyánszky Attila nem vitatkozott. Szenvedélyes híve ő is az európai gondolatnak, sőt, az EU-csatlakozáskor anyjával együtt zokogtak, annyira meg voltak hatódva, de ez nem áll ellentétben a ténnyel: minden régiónak, népnek, nemzetnek, kornak speciális helyzete van, nehéz egyetlen jó receptet felmutatni. Magyarországon például mindig többet jelentett a Nemzeti, mint máshol, ő pedig a nemzetek Európájában hisz.
 
Matthias Langhoff is személyes történetéből vezette le, miért nem tud mit kezdeni a nemzeti színház fogalmával, meg amúgy a nemzetével sem. Azért, mert az apja kommunista német, az anyja meg olasz zsidó volt, ezért üldözték őket, ő pedig heimatlos született. Szóval a nácik tönkretették a nemzet eszméjét. Langhoff is hangsúlyozta: az, hogy darabjával részt vesz a budapesti fesztiválon, nem a mai magyar politikai viszonyoknak szól, amelyekkel sosem kompromittálná magát. Problémás a rezsim, ugyanis. Abban viszont egyetért Vidnyánszkyval, hogy a kultúrák Európáját kell megteremteni, s azt is bevallotta végül: ma már, ha Németországról beszél, nem a nácik jutnak az eszébe, hanem a Goethe által megteremtett német nemzet.
 
„Olyan, hogy nemzet, nincs is”
 
Imre Zoltán következett ekkor. El is mondta, amit egy igazán nyitott magyar liberálistól elvár az ember. Hogy olyan, hogy nemzet, nincs is. Hiszen a nemzetek megosztottak. Nem homogének. Vannak benne például nők meg férfiak. Ilyenek és olyanok. (Nem is hittük volna.)
 
A lényeg, hogy ezért egy nemzeti színház sem reprezentálhatja a nemzet egészét, s csak úgy lehet ezt jól megoldani, ahogy a skótok csinálják. Ott nincs társulata a nemzeti színháznak, csak egy menedzsment van, amely az összes valamire való társulattal dolgozik, szerte az országból. 2006-os alakulásukkor például tíz rendezőt bíztak meg azzal, hogy hozzanak össze előadást helyi közösségekkel. A cím: „Home”. Azaz haza. Az egy, központi elképzelés viszont nem működik Imre szerint.
 
Joachim Lux, láss csodát, megerősítette: tényleg heterogének a társadalmak. A németben például vannak törökök, olaszok, ázsiaiak, menekültek, stb. Lux az éves Lessing-napokon tudja megmutatni a sokszínűséget, a világvallások hosszú estéjén, amikor parallel olvassák fel a szent szövegeket színészek. „Ez az én utópiám. Meghívás a világra való nyitottságra.” Mindez azonban szerinte sem mond ellent a nemzetek Európájának, sőt, még az is kiderül, hogy neki német identitása van, s hogy ő is büszke a német hagyományokra.
 
Lux itt mondta el, hogy őt is óvták a magyar művészek, akikkel kapcsolatban van. Azt mondták, ne jöjjön Budapestre. Mások meg azt mondták, jöjjön, vegye fel a harcot. Nem mondta meg, kik, de az este folyamán többször is Mundruczó Kornélt, Bodó Viktort és Schilling Árpádot emlegette. Ő mindenesetre jött, mert a bojkott nem jó dolog és „Budapestre jönni megtiszteltetés, nem büntetés”. És a nyitottság, az fontos. 
 
Ezzel Vidnyánszky is egyetértett, de hiába sorolta a konkrétumokat. Hogy a debreceni Csokonai Színház élén töltött időszakában hét nemzet fia rendezett ott, tíz országban szerepeltek, a nyitottság tehát demonstráltatik. Hogy több mint száz előadást fogadtak világból, határon túlról, vidékről. Hogy a Nemzetivel megünnepelték a szerb színház szülinapját, meg a szlovákét is, s közös produkciót hoztak létre az egyik magyarországi roma színházzal. Hogy annyit utazik most a színház, amennyit egy évtized alatt sem utazott a Nemzeti, s ennek jegyében született meg a színházi találkozó ötlete is, ám ez nem mond ellent annak, hogy szenvedélyesen hisz a nemzeti gondolatban. Abban, hogy van örökség, amelyet át kell adni, a nemzeti színháznak tehát a közösséget kell szolgálnia. „Úgy lenni korszerűnek, hogy végtelenül nemzetiek vagyunk. És nemzetköziek is. Ahogy Bartók. Ahogy Kodály.”
 
„Magyarországnak nincs is nemzeti színháza”
 
Itt kezdett melegedni a pite. Matthias Langhoff közölte, hogy Magyarországnak nincs is nemzeti színháza, mert a magyar művészek politikailag nagyon megosztottak, nem értik egymást, harcolnak egymással, ezért a Nemzeti nem is lehet igazán nemzeti. Karin Bergmann abba kapaszkodott bele, hogy Vidnyánszky az imént szolgálatról beszélt. „De kit szolgál Vidnyánszky? Azt, aki fizeti a cechet? A politikust? Nálunk kulturális feladat van, az, hogy másokat is szóhoz hagyjunk jutni.” 
 
Joachim Lux ekkor felolvasott egy idézetet. Nem mástól: Fekete Györgytől. Azt, amikor 2012 decemberében az akadémiai tagság feltételeként az „egyértelmű nemzeti érzést” jelölte meg az MMA elnöke. Lux meg is állapította, hogy mindez demokráciaellenes és művészetellenes, Vidnyánszky meg hagyta a magas labdát odafönn, nem ugrott utána. A moderátor sem igyekezett helyretenni a dolgokat. Mert Fekete megszólalása ízléstelen, szerencsétlen volt, ez nem kétséges, csakhogy mégis mi köze a Nemzeti Színházhoz? Semmi. A német és osztrák vendégeknek fogalmuk sem volt, ki az a Fekete, sem arról, mekkora a szerepe a kultúrában (a kulturális költségvetésnek töredéke fölött diszponál, a színházakat nem ő tartja fenn, a Nemzetit meg különösen nem), de erre senki nem is hívta fel a figyelmüket.
 
Vidnyánszky Attila inkább azt próbálta elmondani, hogy 40 év kommunizmus után a nemzeti érzés is mást jelent, egyúttal elismerte, hogy „szétszakadtunk” és hogy „hidakat kellene építeni”. Fel is hozott néhány példát. Azt, hogy amikor vezetője volt a pénzosztó bizottságnak, a szakmai szervezetek mindhárom évben megszavazták a döntéseit. Nagy, populáris színháztól elvettek pénzt, s a Radnótinak, a Katona Józsefnek juttattak forrást. 
 
Imre Zoltán nem pepecselt a tényekkel, részletekkel. „Én egy másik országban élek” – közölte, majd általánosságban kijelentette, hogy ez a rendszer kirekesztő, nem a nyitottságra épül, meg újra előhozta Fekete szövegét. Bergmann vette át a szót, tőle megtudtuk, hogy sok fiatal kivándorol Magyarországról. „Nem elég liberális a klíma, hogy itt tudják kiteljesíteni magukat?”
 
„Általános közép-európai tendencia a kivándorlás” – vágta el az újabb szálat Vidnyánszky, aztán saját sérelmeit kezdte sorolni. Amikor lehomofóbozták, lefasisztázták az európai sajtó egészében, egy helyen sem fogadták a válaszát „a szabad nyugati sajtó hasábjain”. Amikor Hartmannt fogadták Balog miniszterrel, az nagyon jól tudta, hogy utóbbi 15 milliót adott egyszeri pénzként az Új Színháznak, azt viszont már nem, hogy 28 milliót kapott a Katona, 34-et az Örkény. Az egyre ingerültebbé váló Vindnyászky közölte, itt egy vélemény van, egy vélemény lehet a magyar Nemzeti Színházról, más nem.
 
Szerencsére Lux szerint is probléma, hogy nem hallgatják meg Vidnyánszkyt, de ők most igen, s nem azért vannak itt, hogy elmélyítsék a magyar társadalomban meglévő szakadékot, őt inkább az érdekli, mit tesz Vidnyánszky az árok betemetéséért, s hogy lehet az, hogy a legjobbak (Bodó, Schilling, Mundruczó) külföldön dolgoznak, nem itt?
 
Vidnyánszky erre megint mondott példát, hogy a Színművészeti Egyetemről is hívott osztályt, amely az ő kaposvári osztályával együtt játszik, hátha a fiatalokba nem megy át a megosztottság. Azt azért elismerte, hogy iszonyú mennyiségű sérelem van, meg revansvágy. Kicsit fel is villantotta, honnan indult a történet: 2008-ban a 8 milliós vidék 21 százalékát kapta a színházi forrásoknak, a 2 milliós Budapest pedig 71 százalékát, s el is akarták lehetetleníteni a vidéki társulatokat az akkori színháztörvénnyel.
 
„Szörnyű lenne, ha Merkel asszony arról dumálhatna, mi az a német művészet”
 
Itt aztán megint megbicsaklott a vita, ekkor ugyanis Langhoff feketegyörgyözett egy újabbat. Hogy Fekete mondata a cenzúra maga. És hogy minden totalitárius rezsim cenzúráz. „Örülök, hogy a német társadalom olyan lett, hogy az idióták a hatalomban nem beszélhetnek bele a kultúrába. Szörnyű lenne, ha Merkel asszony arról dumálhatna, mi az a német művészet.” Bergmann szerint is lehet a cenzúra eszköze a gazdaság, hiszen ha nem jutnak forráshoz, akik nem az állami véleményt mondják, akkor ellehetetlenülnek.
 
Vidnyánszky beszámolt arról, hogy 30 évet cenzúrában töltött, szóval tudja, miről van szó; ilyen viszont ma Magyarországon nincs, senkit retorzió nem ér azért, mert a színpadon Orbánt vagy éppen őt gúnyolja. 
 
Imre Zoltán azért csak kapaszkodott még kicsit a cenzúraszálba: mert amikor a Krétakörnek a szakma által megítélt pénzét a Vidnyánszky-féle grémium a felére vágta, egyik évről a másikra, hát az... (Az nem zavarta, hogy a Hiller-féle minisztérium 2008 és 2010 között az ötödére kurtította a Krétakör támogatását. Az akkor nem volt cenzúra.) Meg az is baj szerinte, hogy van felsőbb grémium, s hogy nem a „szakma” dönt annak tagjairól, hanem a miniszter. 
 
Senki nem akadt, aki felhívta volna Imre és a többiek figyelmét: Bergmannt például még csak nem is pályázat útján választották a Burgtheater élére. A kultuszminiszter nevezi ki arrafelé az osztrákok első számú színházának vezetőjét. Érdekes lett volna megtudni, hogy akkor az sem demokratikus-e.
 
Imre mindenesetre felhozta még a Szputnyik színház esetét, hogy ők is kevesebbet kapnak. Ezt a labdát azért már lecsapta Vidnyánszky, jelezve, hogy a Szputnyik támogatása 2 millióval több volt mint 2008-ban. „Az a baj, hogy amikor a számok világához jutunk, az már nem érdekel senkit. Az a tény, hogy a Szputnyik vígan működött 2008-ban kevesebb pénzből, mint amiből most bezár.” A Nemzeti Színház pedig most 300 millióval kevesebből működik, mint 2008-ban.
 
„Olyan, mintha nem művésszel, színházigazgatóval, hanem kulturális miniszterrel beszélgetnénk” - riposztozott Lux, de nem volt egyértelmű, hogy ez most dicséret vagy netán ciki, ha valakinek mély ismeretei vannak országa kultúrfinanszírozásáról. Lux aztán elismerte, hogy Németországban őket is utálják a függetlenek, mert több pénzt kapnak náluk.
 
A legmegdöbbentőbb beismerést mégis Langhoff produkálta röviddel ez után. „Otthon, Franciaországban nem tudok olyan helyet találni, ahol nyilvánosan azt mondhatom el, amit gondolok. Köszönöm, hogy itt elmondhattam. Furcsamód Budapesten, furcsamód az Ön meghívására” – fordult Langhoff Vidnyánszky felé.
 
„Átláthatatlan itthon a rendszer”
 
Már két és fél órája zajlott ekkor a vita, s akármilyen jó végszó lett volna Langhoffé, Imre Zoltán a biztonság kedvéért még egyszer közölte, hogy átláthatatlan itthon a rendszer, s nem demokráciára, hanem kirekesztésre épül. 
 
Vidnyánszky újra elmondta, hogy soha nem volt ennyi pénzük a függetleneknek, amennyi ma, s az aktuális, POSZT körüli „botrányról” is közölte: tavaly például Csáki Juditra mindenkire igent mondott zsűritagként, aztán a kritikus nem vállalta.
 
„Ismerjük már egymás érveit. Nem tudsz újat mondani és én sem tudok neked. Mondjuk mindig ugyanazt, tudva azt is, mit válaszol majd a másik” – summázott a Nemzeti főnöke.
 
És valóban.
 
Mindegy. Az este így is sikeres volt. A külföldi vendégek demonstrálhatták, hogy nem a rezsim szolgái, nem azért vannak itt, s ki is oktathatták kicsit nyitottságból azt a Vidnyánszkyt, aki annyira bezárkózó és csak a saját véleményére kíváncsi, hogy épp az ő meghívására vannak Budapesten saját társulataikkal és darabjaikkal.

Összesen 83 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés