Most múlik pontosan – A Fidesz mérlegéről

2014. október 7. 11:31

Pákozdi Imre
Mandiner

Ennyire megingathatatlanul magabiztos soha nem volt a Fidesz és ennyire fennhéjázóak soha nem voltak egyes képviselői, mint manapság.

Vendégszerzőnk, Pákozdi Imre villamosmérnök írása.

A Fidesz sikerei és hatalma csúcsán jár. Beérett, amit a Kommentár idei 3. számának vezető írásában Mike Károly a posztkommunista elit legyőzésére való évtizedes törekvéseként ír le. Ez kétségkívül sikerült. Az a szerencsétlenkedés, amit az úgynevezett baloldalon végrehajtanak, a „ballib” tökéletes vereségének, egyszersmind a Fidesz teljes győzelmének jele. A baj az, hogy mindez leolvasható a Fideszről is: ennyire megingathatatlanul magabiztos soha nem volt ez a párt és ennyire fennhéjázóak soha nem voltak egyes képviselői, mint manapság. Igaz ez a főszerkesztőre, a fiatal miniszterre, a főhivatalnokra, de sajnos igaz Orbán Viktorra is.

Pedig a nagyképű ember iszonyú hátránnyal él: saját személyiségének problémáival elfoglaltan, alig-alig észleli a másikét, magyarán, alkalmatlan a partnerre figyelő, professzionális érdekegyeztetésre. Vagy maga alá tapossa a másikat, vagy paríroz neki, hiszen az ő számára a hatalmi helyzet a fontos, nem a szóban forgó témában való megegyezés.

Orbán Viktor, akinek az egyénisége meghatározza a Fideszt és vezetőtársainak viselkedési stílusát, azért mégis egy kicsit más, mert – mint a hatalom csúcsán trónoló úr – nem érez parírozási kényszert. Ezért sokszor valóban okosan szól, máskor humoros, tanulságos, frappáns, sőt, olykor előfordul, hogy szeretetre méltó. Mindezért cserébe van egy saját, külön bejáratú hibája, ez pedig nem csituló, általa is elismerten fiatal kora óta meglévő lázadó kedve. Talán innen eredeztethető kormányfőnknek a felette állók iránti állhatatos ellenszenve; ha a kedves olvasó kevésnek érzi az „állhatatos ellenszenv” kifejezést, akkor „rendszeresen kiújuló averziót” vagy „rögzült harci dühöt” is írhatok. A lényeg: Orbán, amint a Fidesz csúcsára ért, azonnal ádáz küzdelembe kezdett a mindenkori legerősebb hatalmi tényezőkkel. 1989-ben az MSZ(M)P-vel, azután az MDF-fel, később az SZDSZ-szel. Miután pedig ezek jószerével eltűntek, Orbán újabb leküzdendő erősebbet, ha úgy tetszik, újabb bírálandó apafigurát keresett és talált: az EU-t. Mi tagadás, volt is fogás rajta; az EU súlyos méltánytalanságai a bőrünkön csattantak. De 2010 óta, s ez különösen látható az utóbbi hetekben, hónapokban, egyre romlik a viszonyunk a szövetségeseinkkel, ami kárt okoz az országnak.

Mit lehet tenni? Nos, tanulságos, hogy létezett egy ember, egyetlen egy, aki apafigura volt a javából, Orbán mégis elfogadta, sőt: követte, amit tanácsolt és tett. Ez az ember Antall József volt. Valószínűleg a puszta tény, hogy a törvényesen regnáló, első szabadon választott magyar miniszterelnök méltányolja és becsüli őt, legélesebben támadó „ellenségét”, megrázó pozitív élményt jelentett Orbán számára. No meg az, hogy egy halálán lévő, sikeres férfi őbenne látja politikai örökösét. Akárhogy is, Antalltól Orbán nagyon komoly, „apai” elismerést kapott és lám: rögtön odafigyelt, sőt, a magatartásában megjelentek a belátás elemei. A valódi megértésnek és a megbecsülésnek tehát vannak, lennének nála esélyei. Kár, hogy az utóbbi erényeket ritkán gyakorolja a fehér emberek társadalma, a mi magyar nemzetünk pedig – lévén szegény, kudarcon nevelkedett és szétzilált – szinte egyáltalán nem.

Pedig Orbánnak és a Fidesznek nagyon sokat köszönhetünk. Nemzetpolitikája mélyen morális, szociálpolitikája kiváló (rezsicsökkentés, devizahitelesek mentése), romapolitikája okszerű, emberséges és reménnyel kecsegtető, kultúrpolitikája – a súlyos és szaporodó hibák ellenére, ld. a Városliget beépítési szándékát, az MMA kivételezett jogállását, a közszolgálati rádió és televízió meghódoltatását – ugyancsak jó. (Gondoljunk a színházi élet sokszínűségére, a könyvek és lapok százaira, példányszámuk millióira, zenei és operaéletünk pezsgésére.)

Kormányunk külpolitikája ugyanakkor csapnivaló, gazdaságpolitikája a piacgazdaság teljes félreértéséről tanúskodik, belpolitikájára pedig – Orbán 2009-es, híres beszédét valóra váltva – az egypólusú berendezkedés szándéka nyomja rá a bélyegét; pedig ez, Európában, ma már középtávon is tarthatatlan. Ráadásul Orbán 2009-ben 15-20 monopolizált, egyetlen párt által uralt évet kért, ami nem más, mint önmagában is romboló, kártékony vágyálom. Itt a hangsúly a 15-20 éven van. Mert az elmúlt négyet én, úgy, ahogy volt – akár monopolizált, hegemonizált, egyeduralmi vagy zsarnoki – minden hibájával együtt is jogosnak tartom. Végre valóban le kellett győzni a posztkommunista elitet, amelynek utolsó nyolc éves uralmát az államadósság megugrása, a gazdasági fejlődés megtorpanása jellemezte, a romagyilkosságok megtörténte, az állami erőszakszervezetek durvasága fémjelezte.

Ám az idők változnak. A Kommentár már idézett idei 3. számának cikkének szerzője nem csupán a Fidesz sikereit eredezteti a posztkommunista elit elleni harcból, hanem a Fidesz mai, egyeduralom felé hajló politikai irányvonalát is. Az írás érdemeihez képest lényegtelen, de ebben nincs igaza: a posztkommunista elit, mint ellenségkép ugyanis praktikus, hiszen a megcélzott hazai körökön kívül senkit sem sért, mert ezt az identitást külföldön senki sem vállalja nyíltan. Az írást azonban nem ez a tévedés fémjelzi, hanem az, hogy higgadtan, igényesen, érvekkel körülbástyázva mondja ki a Fidesz jelenlegi hatalmi törekvéseire, hogy „elég volt”.

Mert a tovább erősödő kormányzati, fideszes és orbáni hegemónia külföldön egyre inkább elfogadhatatlan, ezért rengeteg hátrányt okoz. A nagypolitikai elszigeteltségen túl lásd például az ún. CDS-felárat, az állam által felvett kölcsönök kamatába közvetlenül beépülő biztosítási díjat, egy afféle „nem bízom benne, mert nem szeretem”-tényezőt, ami hazánk esetében 170 körüli, Csehország, Lengyelország valamint Szlovákia esetében pedig jelenleg 40-70 körüli. Ám Orbánék politikája ma már többet is árt: egy politikailag rossz hírű országba kevesebben jönnek leányvállalatot alapítani, bérmunkában dolgoztatni, és a rossz imázs lassan a hétköznapi tömegek tudatában is rögzül. A gondok a médiatörvény felesleges áterőltetésétől kezdődtek, de még fontosabb volt, hogy a kormány nem egyeztette a multikat sújtó különadók bevezetését és nem tartotta be a kivezetésükre tett ígéretét. A civil szervezetek – 2011-ben a CLXXV. törvény általi, majd a minap hatósági – megtámadása is biztos bukó pont mind külföldön, mind belföldön. A norvégok nyers kioktatása, a regnáló amerikai elnök figyelmeztetésének teljes visszautasítása árnyalatlan ostobaság.

Az ország elszigetelődése többletkiadást, bevételkiesést, valamint − minden rezsicsökkentés, közmunka és sikerpropaganda ellenére - országszerte tapintható, növekvő szegénységet okoz. Mentálhigiéniai hatása is romboló, mert egyre több magyar hallgat vagy próbál maga is hegemónt játszani. De rombolja magát Orbánt is: mert gondolta-e bárki is valaha, akár csak tíz éve, hogy a vidéken született plebejus, a fociimádó vagány egyszer majd azon munkálkodik, hogy a Budai Várból szállhasson alá Audi 8-as L (long) kivitelű állami autócsodájával a magyar Országgyűlés üléseire? Ahelyett, hogy – ha már kinőtte a Parlamentben számára fenntartott szobákat – átsétálna oda, mintegy százötven métert a Miniszterelnökség kényelmes, frissen tatarozott épületéből.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/75591

Ajánljuk még a témában