Messzire bűzlik Kádár dúlt teteme − Kivonuló középosztály XXVI.

2014. május 29. 11:37
Titkos István
Mandiner
Elvitatkozgatunk itt azon, hogy „közéletünkben” miért nem vesz részt tömegesen a fiatalság. Sosem fogjuk megérteni, mert ők szabadon születtek, mi viszont még rabságban.
PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, Titkos István írása.

*
 
Messzire bűzlik Kádár dúlt teteme
 
A fiatal középosztály nem vonul ki sehonnan. Be sem vonult.

Elöljáróban megjegyezném, hogy a fenti tétel melletti érveléshez nem fiatal középosztálybeliként fogok neki. Negyven felé közelítő, felnőttoktatásban dolgozó nyelvtanár vagyok, annak a demográfiai csúcspontnak szülötte, amelyik a mai fiatalok és az egykori fiatal demokraták között született, nőtt fel, ébredt felnőtt-öntudatra. Mi voltunk a módszerváltás tinédzserei. Ha létezik elveszett generáció, akkor az a miénk. Mi későn születtünk a kapitalista újraosztozkodásban való részvételhez, de korán ahhoz, hogy adottság legyen számunkra a számítógép, a mobiltelefon és a világútlevél.

Munkámból adódóan azonban meglehetősen sok középosztálybeli fiatalt látok, méghozzá meglehetősen közelről. Most a középosztálybeli státusz mélyelemzését, mint a kérdés szempontjából irrelevánsat, mellőzném. Azokra a fiatalokra gondolok, akik nem a nyomor mélyéből és nem is az új uralkodó osztály privát univerzumából jönnek. És azt látom, hogy a fiatal középosztály nagy többsége − szemben az én generációmmal − semmiből nem ábrándult ki, semmibe nem fásult bele, sehonnan nem vonult ki. Egyszerűen eleve meg sem ragadta a súlyosan debil, átlátszóan hamis és nyomasztóan passzív-agresszív közéletünk.

Politikáról, társadalomról, közügyekről pedig a mai napig a középkorú és annál idősebb, többé vagy kevésbé még a kommunista diktatúra alatt vagy annak összeomlása idején szocializálódott honfitársaink beszélnek, írnak, vitatkoznak.
Azt képzelem, az értetlenség oka (ti. annak az értetlenségnek az oka, amivel „a fiatalok” masszív közönyét mi, középkorúak és a nálunk idősebbek nézik), az, hogy mi vagyunk képtelenek kinézni a saját dobozunkból, és meghaladni a saját beidegződéseink diktálta reflexeket. Szembenézni azzal, hogy a magukat Nagy Generációnak becéző mai nagyszülők− és a magunkat sehogy nem becéző, gyakorlatilag nyom nélkül továbbsuhant elveszett generáció, a mai szülők −, mi nem voltunk képesek olyan társadalmi és politikai struktúrákat, olyan szellemi mintákat felmutatni az utánunk jövőknek, amelyekre a mai„fiatal középosztály” bármilyen szinten is támaszkodhatna, amelyekből akár azok ellen lázadó forradalmisággal, akár azokat megtartani kívánó konzervativizmussal építkezhetne. Egy nagy, langymeleg szartócsát kapott tőlünk a „fiatal középosztály”, és ha azon tanakodunk, miért fintorog tőle, akkor elsősorban azt kellene megvizsgálni, mi történt a saját szaglásunkkal.

A módszerváltáskor megszabadultunk a megszálló Vörös Hadseregtől, és megszabadultunk a képviseleti demokráciát lehetetlenné tévő közjogi berendezkedéstől. Egyik sem az akkori fiatalok és középkorúak (mai középkorúak és idősek) eredménye, tette volt. Egyszerűen úgy fordult a globális geopolitika, hogy a minket elnyomó nagyhatalom meggyöngült, birodalmi státusza összeomlott, és minket, kelet-európai gyarmatát feladni kényszerült. Amit maga mögött hagyott, az viszont nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy független, öntudatos, együttműködő és hatékony közösséget formáljon önmagából. Egyáltalán nem függetlenül attól, ami ezzel az országgal a megelőző évtizedekben történt.

Az úgynevezett jobboldalon szokás bajainkat a módszerváltás idején, mindenféle demokratikus legitimáció nélkül, az előbb Ellenzéki, majd Nemzeti Kerekasztal körül ülő„kijelölt ellenzék” és a kései, omladozó Kádár-kor mohó állampárti opportunistáinak hatalom-, és vagyonátmentő „mutyijára” kenni. Az úgynevezett baloldalon szokás mindezt a „reformkommunisták” rendszeralkotó, országépítő hőstettének kikiáltani, és a „Harmadik Köztársaság” néven futtatott, húsz évre elnyúló posztkommunista kurzust valamiféle liberális-demokrata aranykornak beállítani, amelyet most aztán a könyörtelenül gonosz jobboldal kíméletlenül lerombol. Sőt, általában szokás mindenféle „oldalon” minden kudarcon, alkalmatlanságon, szemérmetlen tolvajláson és gátlástalan disznóságon azzal továbblendülni, hogy „de tessék csak megnézni, mennyivel rosszabb a másik!”. 

Én meg azt képzelem, drága középkorú és idősebb honfitársaim, hogy ebből a mentalitásból − függetlenül attól, éppen melyik szekértáborból hallatszik − messzire bűzlik Kádár dúlt teteme. És semmi csodálatosat vagy meglepőt nem találok abban, hogy a mai fiatalok (függetlenül attól, hogy éppen mi alapján és milyen osztályokba próbáljuk besorolni őket) minderre csupán némi undorral vegyes értetlenséggel képesek nézni. Ha egyáltalán képesek és hajlandóak ránézni.

A Kádár-rendszer konszolidációját megalapozó (kimondott vagy ki-nem-mondott) alaptétel az volt, hogy a szovjet megszállás, a kommunizmus változtathatatlan tény (ezt '56 eltiprása és megtorlása mindenki számára nyilvánvalóan igazolta), DE! a mi drága Kádár Apánk mindent megtesz, hogy a szovjet elnyomás dacára biztosítsa mindannyiunk számára az összekacsintva főzött krumplilevest. Hogy politikai rendőrség működik, és az '56-os „ellenforradalom bűnöseit” Kádár hátul összedrótozott kézzel, arccal lefelé temettette jeltelen, szemétkupacokkal kitakart sírokba? Ó, hát egy maroknyi fasisztáról van szó, tessék megnézni, mit művel a szomszédban napi szinten a Securitate! Hogy a gyárakban látszatfoglalkoztatás folyik látszattermeléssel, az életszívonalat csak fokozódó külső eladósodottsággal lehet biztosítani? Ó, hát vannak nehézségek, de tessék megnézni, a lengyeleknél még jegyre sincs hús! Hogy kizárólag az állampárthoz és Kádárhoz való lojalitásuk alapján kontraszelektáltja a rendszer a politikai apparátust, a kulturális és tudományos alrendszereket felügyelő megmondóembereket; hogy mindezekben a faragatlan és tudatlan és/vagy a gerinctelen és elvtelen figurák kerülnek pozícióba? Ó, hát tessék csak megnézni a bolgár, kelet-német meg szovjet elvvtársakat, na, azok aztán cipővel eszik a levest!

A „kisebbik rossz” felé való törekvést nem a módszerváltást követő, négyévenkénti, kollektív szarosgatya-csere reszelte bele a magyar társadalomba, hanem bizony a szöveteinkbe ivódott, reflexeinkbe épült, kiirthatatlanul dohszagú kádárizmus. 

A mai fiatal, középosztálybeli vagy nem középosztálybeli viszont nem ebben nőtt fel, nem itatta át élete, kapcsolatai, viszonyai minden területét ez az alapvetően egy kiadós hazugságra alapuló megalkuvás. Azt mondtuk neki, te már szabadon születtél, repülj, építs, hass, alkoss, gyarapíts. És legott megkérdeztük tőle, mit gondol: vörösre, narancsra, zöldre, kékre, netán barnára mázolva tűnnének kevésbé nyomasztónak kalitkánk rácsai?

Aztán négyévente elmentünk és lehajtott fejjel megszavaztuk − magunknak és nekik − az aktuális „kisebbik rosszat”, vagyis azt, akitől a megélhetésben lélegzetvételt, nemlétezőhavi nyugdíjat, gavalléros családi pótlékot, béremelést és adócsökkentést reméltünk. Reményeinket meg tudtuk támogatni azzal az önszuggesztióval, hogy ha szemérmetlenül lop is, ha a feladatára alkalmatlannak is tűnik, ha múltja alapján egy elvtelen, gátlástalan féreg egyértelmű képe is rajzolódik ki róla − mégis csak a „kisebbik rossz”. 

Ezért nem „vonult be” a közéletbe a mai fiatal középosztály. Ugyanis ők már tényleg szabadon születtek, és nem lehet sakkban tartani őket ezzel a bárgyú, de bennünk még évtizedes reflexeket mozgósító kisebbikrosszazással. Ahhoz viszont, hogy szembeszegüljenek vele, kevesen vannak. Sok a nyugdíjas meg a kirobbanthatlan közalkalmazott eszkimó, kevés az aktív fóka. Az eredmény: reménytelen közöny és unott vállrándítás. Ki nem szarja ezt le? Bezzeg az uncsitesómnak milyen jól megy Londonban az éjszakai raktároskodásból! Az a karaj élet, odakint.

Úgyhogy majd mi, vén hülyék meg a mi hülye paradigmáinkból kiszabadulni képtelen maroknyi fiatal még egy darabig elvitatkozgatunk itt azon, hogy pompás és igazán vonzó „közéletünkben” miért nem vesz részt tömegesen a fiatalság. Sosem fogjuk megérteni, mert ők szabadon születtek, mi viszont még rabságban.

Te viszont, fiatal honfitársam, ha jót akarsz magadnak, szarj a mi begyepesedett fejünkre a sztratoszférából, repülj, építs, hass, alkoss, gyarapíts!

#YOLO. Csak egyszer élsz.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 22 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ezt akár Kis János is írhatta volna. (Ezt nem dicséretnek szántam. Lásd pl. a mai Aristo-t!)

Ezek a belvárosi értelmiségiek a szabadság megérkezéseként üdvözölték, hogy most már akár a miniszterelnököt is lehülyézheted. (Leginkább névtelenül vagy nick "névvel".)
Az, hogy a napi megélhetés miatt sokak teljesen kiszolgáltatottak a munkaadójuknak (ha van munkájuk egyáltalán!), az már nem téma nekik!

Jut eszembe (az alábbiakat tegnap olvastam, nekem igaznak tűnik):
Az extrovertált személyiség alárendelt helyzetben hajlamos a túlzott alázatoskodásra, domináns szituációban viszont a fölényeskedésre.
(No, ez sem éppen egy rendszer-függő típus. Szerintem.)

A'szem, értem!:)

Ez kicsit olyan nekem, mint amikor a SZABADSÁGról beszélnek.
Merthogy, szerintem, az igazi szabadság, az belülről jön (vagy nem jön), és nem adományozott. ("Az én vezérem bensőmből vezérel!" JA)
Ezzel persze nem akarom a külső feltételek milyenségét lebecsülni.

"Sosem fogjuk megérteni, mert ők szabadon születtek, mi viszont még rabságban."

Tényleg így gondolod ezt nem egészen negyven évesen? Ugyan már.

Ez a középosztályos sorozat jó ötletnek tűnt, de hamar ehhez hasonló, zsémbelődő, kicsinyesen hisztiző levelek áradata lett belőle. Nem hiszem, hogy ez volt ennek a sorozatnak az eredeti célja. Nincs értelme lehozni ilyen igénytelen megírt véleményeket egymás után.

"Mindig voltak szabad lelkek és rabszolgák is."

Nos, a szerző biztos nem szabad ember.
Én pl. soha nem okoltam a szüleim, ill. a szüleim korosztályát, ha valami nem tetszett.
Jobb lenne, ha ő is inkább a gyerekére figyelne. Mondjuk megpróbálná neki elmagyarázni, hogy hogy lehetséges, hogy ebben a szép új világban egy Gyurcsány, egy Kóka stb. milliárdos lehetett, miközben a nagy többség napi megélhetési gondokkal küzd.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés