A versenyképesség alapja az együttműködés ösztönzése

2014. február 12. 18:08

Az érdekcsoportok - ha egyáltalán megszerveződnek - nem bíznak meg a szabályozóban, ennek hiányában pedig nincs együttműködés. Interjú.

Magyarországon van egy olyan általános vélemény, hogy nálunk a külföldön bevált receptek nem működnek, mondván nekünk más szabályaink vannak. Milyen Magyarországon egy jó szabály?

A válasz egészen biztosan úgy kezdődik, hogy nagyon keveset tudunk arról, milyenek a jelenleg is működő sajátosan magyar játékszabályok. Meggyőződésem szerint a jó játékszabályok, jó intézmények jelentős részben endogén módon vagyis belülről alakulnak ki. Az exogén kialakulás az, hogy megnézzük, mi szerepel mondjuk a német polgári törvénykönyvben, vagy milyen a francia szabályozás, és azt átültetjük a hazai szabályrendszerbe. Ezek azonban a legritkább esetben működnek, pontosan azért, mert az, ami messziről a szabályrendszernek látszik, az mindig csak a felszín. Elrettentő példaként szokták felhozni, hogy amikor az afrikai országok átvették a francia Code Napoleont, azt hitték, hogy a francia bíróságok ez alapján ítélkeznek. A valóságban a kódex csak egyik és nem is legfontosabb eleme volt a francia ítélkezési gyakorlatnak, amely minden civilizált országban evolutív jogelvek, értelmezések, szakmai hagyományok, precedensek finom szőttese. 


Az endogenitás - a másik út - ezzel szemben azt jelenti, hogy az érintett társadalmi szereplők hosszú kísérletezéssel, nem kis kínszenvedés árán alakítanak ki intézményeket. Be kell ismerni, hogy erről, ennek a gyakorlatáról nagyon keveset tudunk - de azért valamit mégis. Mondok is egy példát. A Hétfa Kutatóintézetben azt vizsgáltuk egy kutatás során, hogy a helyi termelők - a makói hagymatermesztőket és a csopaki bortermelőket vizsgáltuk - hogyan képesek együttműködni. Ha körülnézünk Európában, akkor azt látjuk, hogy számos országban - így a már emlegetett Franciaországban - viszonylag részletes állami szabályozás van érvényben, akárcsak nálunk például a hegyközségi szabályozás vagy a földrajzi oltalmat jelző védjegyek.

Nagyon hasonló szabályozások másutt jól működnek, míg nálunk nem. Mi ennek az oka? Az, hogy Franciaországban van egy alapvető bizalmi viszony a helyi termelők és a szabályozói hatóság között, ami nem a levegőből jött, hanem egy hosszú folyamat során sikerült kialakítani. Nálunk ez a bizalom hiányzik, mert az érintettek nem »izzadtak ki« ezt támogató játékszabályokat. Egyes termelők reakciója erre az, hogy az önszerveződés útjára próbáltak lépni. Ez azonban szintén nem egyszerű. Az önszerveződés egyik alapfeltétele például, hogy világos legyen mindenkinek a pozíciója, vagyis hogy ki mit termel, mekkora területen, milyen piacra. Ha ez nem világos, akkor alkudni, egyeztetni, megállapodni sem lehet. A rendszerváltás óta több mint húsz évnek kellett eltennie, hogy az ilyen kezdeményezéseknek valódi esélyük legyen. Ez soknak tűnik, de más országokban sem ment gyorsabban. Fontos ezért, hogy türelmesek legyünk. 

Pontosan mi az, ami itthon nem működött?

A legfőbb gond, hogy nálunk az érdekcsoportok - ha egyáltalán megszerveződnek - nem bíznak meg a szabályozóban, ennek hiányában pedig nincs együttműködés. A szabályozó bizalmatlan a szabályozottal szemben, és viszont. A gond az, hogy ez nehezen változtatható. Az a kérdés, hogy vannak-e olyan társadalmi szereplők, úgynevezett »intézményi vállalkozók«, akik hajlandók azért kockázatot vállalni, hogy változtassanak a játékszabályokon. A helyi termelők példájánál maradva azt látjuk, hogy az egyik típus a nagy szereplő, aki már elég erős ahhoz, hogy a helyi közjószág, infrastruktúra és normarendszer elég értéket jelentsen számára ahhoz, hogy erre áldozzon. A másik ilyen szereplő az, aki tud közvetíteni a felek között, akinek van például államigazgatási és termelői/vállalkozói tapasztalata is.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/64196

Ajánljuk még a témában