„Nyoma sincs az állampolgári létnek” – Balikó Tamás A tanú színdarabról

2012. december 15. 13:45

„Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” – mondja Pelikán elvtárs Bacsó Péter A tanú című halhatatlan filmjének emblematikus jelenetében. A magyar narancs és a szexualitás, amit meg kell hagynunk a hanyatló nyugat ópiumának, december 6-tól a pesti Broadway-en színdarab formájában elevenedik meg. Hangulatjelentés a Thália Színházból: két próba között az előadás rendezőjével, Balikó Tamással beszélgettünk.

„Milyen a hangulat felétek?” Mi szerepelne a képzeletbeli hangulatjelentésben? 

Rettentő nehéz kérdés, mert nem hasonlít ahhoz, amikor bizonyos irodalmi tételeket, az Oidipusz királytól kezdve a Hamletig műsorára tűz egy színház, és megszületik ezeknek a daraboknak a 134. verziója. Itt másról, Bacsó Péter filmlegendájának adaptációjáról van szó. 1949-ben játszódik az eredeti filmnovella, a filmet 1969-ben forgatták és 1979-ben mutatták be. Ettől függetlenül A tanú mint téma, mint mese, mint képlet, szerintem minden korban és minden helyzetben érvényes. Nem egy régi bútordarabot hozunk le a padlásról, amit leporolunk, hanem ennek ürügyén, nem megtagadva és nem feleselve a filmmel hozunk létre színpadi produkciót.
 
Aminek egészen más a jelrendszere, mint a filmnek.
 
Nem mondom, hogy a szöveg, a mondandó szöveg másodlagos a filmben, de tény, hogy a film a verbalitás mellett rengeteg más eszközzel is dolgozik, amivel közölni tud – például a vágásokkal, a különböző kameraállásokkal... A színházi élménynek, ha most nem térünk ki a mozgásszínházra és más határterületekre, a verbalitás az első tétele. Lehet azt mondani, hogy unalmas, ha emberek kijönnek a színpadra, és beszélgetnek, de ha izgalmasan beszélgetnek, akkor az más színház. 
 
Nem véletlen, hogy Hamvai Kornél a film forgatókönyve alapján megírta A tanú című darabot.
 
Muszáj volt önálló darabot írni, mert a film 23 oldalas forgatókönyve előadva 34 perc. Hamvai Kornél pedig nagyon jó dramaturgiájú és jó ritmusú színdarabot hozott létre, ami mind stilárisan, mind szóhasználat szempontjából erős. A darabnak szerintem más hangsúlyai lesznek, mint a filmnek, amit egyébként 20 éve láttam utoljára, de nem is akarom megnézni, mert ami a filmből érdekes számunkra, az benne van Hamvai Kornél írásában, például a filmből ismerős szlogenek, a szállóigévé vált mondatok. 
 
A szocialista szellem vasútján és a nemzetközi helyzet fokozódásán kívül Hamvai Kornél még mit mentett át a darabba a filmből?
 
A korhoz mindenképpen ragaszkodni kell. Érdekes, hogy miután tíz évig dobozban volt a film, és nem lehetett bemutatni, sokan azt hiszik, hogy a film az '50-es években játszódik az '50-es évek közhelyes történelemszemlélete kapcsán. Közben a film '49-ben játszódik, négy évvel a második világháború vége után, amikor a kommunista párt átveszi a hatalmat, és a Szovjetunióval a háttérben elkezd új rendszert építeni Magyarországon. Fontos hangsúlyozni, hogy egy kezdeti és naiv helyzetben vagyunk, nem a már megélt, működő diktatúra borzalmai, ön-és közsorsrontó jelenségei után. Nyilván a diktatórikus hatalomgyakorlás kegyetlensége már akkor is működött: egy kafkai helyzetben, a kiszolgáltatott Joseph K. Pelikán elvtársból hamis tanút akarnak csinálni egy történelmi perben. Ez a per valójában a Rajk-per, aminek az volt a lényege, hogy a belügyminiszterből akasztott hazaáruló legyen, mert így követelte a pártdiktátum és Rákosi Mátyás érdeke. A film szellemisége, humora, szarkazmusa, a szatirikus, abszurdba hajló bornírtságainak meglepetése, és nevetségessége fölszabadít attól, hogy tíz körömmel kaparjunk emberi sorsok mögé, ahol fölbugyog a testnedv és a szenvedés. Ez nem vérdráma. 
 
A könyörtelenség abszolút benne van.
 
A tanú nem a tragédia vagy a drámaiság, hanem a játék felé halad, nem felejtve a tétek valódi súlyát. A tőkesúlynak alatta kell lennie, hogy elegánsan tudjunk vitorlázni. Ezért is nehéz és komplex feladat A tanút színpadra állítani, amit egyébként színházi alkotóként nem szabad összehasonlítási alapként kezelnünk. 
 
Az előadás nem hommage szeretne lenni a Bacsó Péter életműhöz.
 
Nem, és Csányi Sándor sem szeretne jobb színész lenni, mint Kállai Ferenc; Cserhalmi György, mint az Őze Lajos; és a Szombathy Gyula, mint a Bot Béla. Azért beszélek olyan sokat erről, mert nem győzöm hangsúlyozni, hogy A tanú címmel egy mai, önálló színielőadást hozunk létre a Thália Színházban, aminek a története és bizonyos mondatai ismerősek a filmlegendából, és a Thália társulata adja elő Horesnyi Balázs díszleteiben és Pilinyi Márta ruháiban. 
 
Említette, hogy ragaszkodnak a korhoz. Az előadás lehet-e történelemlecke azok számára, akiknek maximum gyermekkori emlékei vannak a kommunizmusról?
 
Fontosnak tartom, amit mondott, mert ugyan közszájon forognak a filmből származó szlogenek, de szerintem a többségében lesznek azok a nézők, nem ismerik ezeknek a hátterét, a részleteit.  
 
A fiatalok szerintem a magyar narancsról inkább az újságra, vagy a Fideszre asszociálnak, mint A tanúra.
 
Ahogy Molnár Ferencről sem az Üvegcipő jut a fiatalok eszébe, hanem a Caramel. Ebből a szempontból nagyon fontos, hogy történelmileg hű képletet használjunk az előadás értelmezéséhez, a színészi alakítások megformálásához és munkámat illető rendezői instrukciókhoz. Attól még, hogy viccesnek, groteszknek ábrázoljuk, még pontosnak kell lennünk. Fontos, hogy az önök generációja szeresse a színészeket, szeresse a színházat, kapjon egy kortünetet, látleletet a szülei, a nagyszülei generációjának életéből, ugyanakkor legyen neki egy fergeteges estéje, amikor belelát egy apparátus ellentmondásos küzdelmeibe, és anomáliáiba. 
 
A mai apparátus mintha egyre ellentmondásosabban működne. Pelikán elvtárs története egy nagyon mai történet, hiszen ma az adóhatóságnak, a közüzemeknek és/ vagy a devizahitelnek vagyunk kiszolgáltatva. Vagy éppen a média manipulációjának.
 
Elveszik az ember otthonát, leég a háza, nincs hol laknia, beviszik a börtönbe, kiviszik a börtönből, elviszik a díszvacsorára, utána elviszik, elverik a talpát gumibottal, hideg, meleg, elveszik az identitását, a szociális hátterét, az egzisztenciáját, mindenéből kifosztják; de a tárgyaláson botrány lesz, mert egy pici kosz, egy pici igazságérzet ott maradt a lelkében, hogy egy rohadt fasiszta ne vádolja az én barátomat. Ettől megbukik az egész terv. 
 
Ma az ember eladná magát egy lájkért.
 
Hátborzongatóak az áthallások, és nem csak aktuálpolitikaiak. Nem csak a kétharmados többség monopolhelyzetéről van szó, és az állampolgári szuverenitás sérüléseiről: ma már nyomai sincsenek annak a fajta demokratikus állampolgári létnek, amikor volt identitása a szavazó, adófizető állampolgárnak. Rosszabb helyzetben vagyunk, mint a szovjet hatalom alatt. És ez nagyon erősen sugárzik magából a képletből, magából a darabból ez az üzenet, vagy ez a látlelet, amin időnként mosolyogni, nevetni kell. De nem akarom feloldottá tenni a dolog szomorú voltát, nem akarom a komédiázással, vagy a mulatságossággal fölülírni a tétel érvényességét. Csak nehéz ezt arányaiban jól belőni. 
 
Vékony határmezsgyén kell mozogni, hogy ne csússzon el túlságosan a poénok irányába, ami végül nem szülné meg a tragikus tartalmat és mondanivalót.
 
Amikor valami nagyon mély, nagyon komoly darabot rendezek, ami a humánumból, sorsból, lélekből szövődik; akkor a rendezéseimben nagyon komolyan gondolom, hogy valahova beletegyek mulatságos, groteszk, vagy meglepő dolgot (például Egerek és emberek, vagy Teljes napfogyatkozás), hogy egy-két ponton nevessen föl a néző. Nyilván nem adjuk olcsón, mert nem azon nevetnek a nézők, hogy valaki elbotlik, vagy letolja a gatyáját, hanem ahol alkalom van rá, néhány ponton ügyesen adagolva kell egy feloldó nevetés egy szörnyű sorstragédia előadásában is. A Tanúnál fordítva látom az arányt: nevessünk, és két-három ponton mutassuk meg ennek a meztelen és hátborzongató voltát. Aztán megyünk tovább, de nem adjuk olcsón.
 
*

Fotó: Thália Színház.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/44876

Ajánljuk még a témában