Mandátumvita: a helyben toporgás művészete

„A helyzet parttalan vitává fordítása, a kivonulásos ötletek megvitatása önmagában is mutatja, az elmúlt négy évben egy aggasztó globális jelenség uralma alá hajtotta hazánkat is. Ezt egyes angol-amerikai és nyugat-európai politikatudósok hiperpolitizáltságnak nevezik. A lényege az, hogy látszatra egyre több, eddig mindezzel nem törődő honfitársunk és ismert ember válik politikailag aktívvá, egyre bátrabban vállalják fel akár kormányoldali, akár ellenzéki véleményét, posztolnak, vitáznak, tüntetésre is járnak.

Teljesen mindegy azonban, hogy az illető, aktívan politizáló tömeg és véleményvezérei milyen színezetűek, az egyre gyakoribb, kizárólag performatív politikából sohasem lesz semmiféle változás, akármit is akarnak elérni, mindig marad minden a régiben.

Hasonló, a cselekvés teljes hiányát eltakarni látszó, hangosan önkifejező tömegek jelentek meg nálunk is a 2018-as »Mi vagyunk a többség!« tüntetések óta, talán a 2014-es, netadó elleni tüntetéshullám volt a legutolsó alkalom, amikor egy jól behatárolható tömeg országos célért tüntetni indult, és azt a célt lényegében el is érte. Azóta a kommunikációs eszközök dominálnak: nemzeti konzultációk, népszavazások, aláírásgyűjtések, nyílt levelek, petíciók, sőt, úgy tűnik még az előválasztás is ebbe a sorba illeszkedik.

Minél inkább mozogni látszik, annál inkább kopár, sivár és mozdulatlan.

Mint a kiszáradt földek az egyre hevesebb nyár, egyre hosszabban húzódó uborkaszezonjában.”

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt