A hazugság kötelez

„Úgy tűnik, a közvélemény számára megúszhatatlan az a ciklikusan ismétlődő szakítási komédia, amit a parlamenti pártok egyik vagy másik képviselőjük távozása nyomán előadnak. Kötelező dramaturgiai elemei a szemrehányás, a nyilvános kiátkozás és a mandátum visszakövetelése – olyan rituálé, amelyre egy átlagos hétköznap délután a családjogi bíróságon senki fel sem kapná a fejét. Mintha ez bármikor is működött volna, mintha bármi is múlna rajta, mintha a pártok vezetői más esetben nem foglalnák be ugyanígy az önkormányzati vagy az országgyűlési pozíciókat.

Dúró Dóra és Hadházy Ákos nyugodtan tartsa meg a mandátumát! Hosszú éveken át kitartóan hazudoztak, alakoskodtak, nyaltak, összeesküdtek, gáncsoskodtak és uszítottak érte – kiérdemelték. Bár Dúró soha életében nem képviselt többet a férjénél, Novák Elődnél, épp ahogy az önkéntes ügyészt játszó Hadházy a hisztérikus Orbán-fóbiánál, az „Ezek lopnak!” meg az „Összefogást!” politikai program gyanánt enyhén szólva is szánalmas frázisainál, ugyanakkor nem hiszem, hogy bármivel is alkalmatlanabbak vagy kevésbé legitimek volnának, mint a mandátumaikat visszakövetelő egykori elvtársaik. Felrakták erre a kétes alapra az arcukat meg az identitásukat, és most kérik a nekik járó részesedést. Melyik politikus tenne mást a helyükben?

A függetlenség akár felszabadító is lehetne: Dúró és Hadházy őszintén elmondhatnák, hogy nagyon is jól jön nekik az a havi egymillió meg az új iPhone X – hülyék lennének visszaadni. Dúró Dóra őszintén elmondhatná, milyen nevetséges már az a bohóckodás a Szent Korona előtt, ami nem más, mint a parlamenti eskü újratétele – hisz egy jobbikos politikus annyira egyenes gerincű magyar, hogy neki egy eskü nem is elég. Hadházy Ákos őszintén elmondhatná, hogy természetesen hülyére vette a választókat azzal a dumával, hogy be sem ül a parlamentbe, ha a Fidesznek többsége lesz – ne is csodálkozzon senki most, hogy a Fidesznek kétharmada lett, és ő pont ugyanolyan lazán átveszi a mandátumát, ahogy őt egykor a Fidesztől az LMP. Végre nyilvánosan is levonhatnák a következtetést, hogy nincs olyan politikuspóz, amely többet érne, mint egy dagályos gesztusokkal előadott eskü a Szent Korona előtt. Végre maguk mögött hagyhatnák az állampolgárok felelős képviseletének romantikus hazugságát, ezt a Szulejmán-rajongó nagymamáknak legyártott, pofátlan néphülyítést.

És nem: Dúró Dóra inkább egy komplett teleregényt hazudik össze a mélységes belső vívódásáról, hogy vajon szabad-e életében először elmennie dolgozni, s ha nem, akkor mit szól majd a Szent Korona, hogy ő mégiscsak megtartja azt a havi rongyos egymilliót. Bevallom, én egyetlen percig sem izgultam – el is mentem egy fogadóirodába, hogy feltegyek egymilliót az egymillióra, de a bukméker lehangolt: azt mondta, akkora eséllyel nyerek, hogy egymilliós tét mellett a cég egy forintot sem fizet. Hadházy Ákos tovább megy, és egyenesen Winston Churchill örökébe lép: »Állítólag Churchill mondta, hogy ha egy politikus nem tudja a véleményét megváltoztatni, akkor mást sem tud. Azt vallom, hogy a politikus ragaszkodjon az elveihez, azokat tartsa meg, de másban tudjon változtatni, ha úgy látja helyesnek.«

Nem is értem, Hadházy mit kifogásol Orbán Viktor politikai működésével kapcsolatban. Megragadnám továbbá az alkalmat, és jelezném Hadházy Ákosnak, hogy az elvekhez nem ragaszkodni szokás: elvek vannak vagy nincsenek. Ha már ragaszkodni kell hozzájuk, akár el is lehet vetni őket – csakhogy ez esetben nem elvekről, hanem pózokról van szó. Amikor Hadházy azt hazudta, hogy majd nem veszi át a mandátumát, akkor ő nem egy véleményt közölt, amely azóta új információk vagy szempontok fényében megváltozott – az egy vállalás volt, és már akkor is úgy bűzlött, mint az a marketinghazugság, hogy Lehet Más a Politika. A kulturált minimum nem volna több, mint hogy Hadházy elismeri ezt, és megtartja a havi egymilliót. Csakhogy Hadházy Ákos vérbeli politikus, aki úgy hazudik egy ország pofájába, hogy közben kioktatja az erkölcs mibenlétéről.

Nincs földi hatalom, amely elveheti Dúró Dórától és Hadházy Ákostól azt a két képviselői státuszt meg azt a havi kétszer egymillió forintot. Miből állna életükben egyszer igazat mondani? Csak a próba kedvéért. Frakciójuk, főnökük nincs: nem bukhatnak bele. Milyen imponáló volna egyetlen cseppnyi rock and roll ebben a hazug és képmutató politikai közegben – egyetlen gesztusnyi Johnny Rotten erkölcsi példa gyanánt a sok jól fizetett Roy Orbison számára! Milyen nagyszerű volna, ha akár csak egyetlen követésre méltó kulturális precedenst látna az a romlott garnitúra, amely már amúgy is kivetette őket magából! Dúró Dórát és Hadházy Ákost még csak nem is a személyes érdek mozgatja – mindössze fogva tartja őket a velejéig korrupt politikai osztály három évtizedes hazugságának összefüggő gravitációs tere. Csak a rossz lelkiismeretüket veszíthetik – de úgy tűnik, az számukra mindennél értékesebb.”