Magyar út, válaszút

„Véget érhet a koalíciós dráma Németországban, mégsem szakítanak a régi szövetségesek, mégsem válnak el az Angela Merkel vezette CDU és a Horst Seehofer-féle CSU útjai – derült ki hétfő éjjel. Az amúgy is szigorú tekintetű és tekintélyt parancsoló termetű bajor politikus elég harciasan vágott bele a döntő egyeztetésbe, azt mondta, nem fogja őt kirúgni egy kancellár, aki csak miatta lehet kancellár. Az ismét hosszúra nyúlt tárgyalás végén kiadott röpke nyilatkozat alapján mondhatjuk, hogy nagyjából az történik, amit a bajorok akartak. Vissza akarják fordítani a határról a máshol már regisztrált menedékkérőket, és úgynevezett tranzitközpontok is lesznek az osztrák–német határon.

A német kormány törekvése világos: az évek óta felgyülemlett tömeget nem akarják növelni, így is sorra hullottak a fejek a bevándorlási hatóságnál, amiért a politika nyomására pörgették fel a kérelmek befogadását, hogy ledolgozzák az elmaradást a tavalyi választások előtt. Merkel a múlt heti uniós csúcson egy sor kétoldalú megállapodást kötött, hiszen mégiscsak egyszerűbb uniós tagállamokat meggyőzni arról, hogy bajlódjanak ők a menedékkérőkkel, mint hazapaterolni a kiutasított tömegeket. Mások mellett természetesen Orbán Viktor is cáfolta, hogy ilyen alku született volna közte és Merkel között, hiszen a magyar álláspont 2015 óta nem változott: aki a magyar határhoz elért, az egészen bizonyosan áthaladt már egy uniós országon, még ha ott el is mulasztották regisztrálni – elítélhető, de érthető módon. Lényeg, hogy ide ne akarjanak visszaküldeni senkit, nem ránk tartozik.

Ha Merkel és Seehofer végre-valahára – lényegében – lezárja a német–osztrák határt, az dominóhatást indít el. Bécsben már jelezték is, hogy nem Ausztria lesz a bedugaszolt üveg nyaka. Sebastian Kurz kancellár számára ez nemcsak gyakorlati, hanem szimbolikus kérdés is. Amikor 2015 végén a német–osztrák határon bevezették az ellenőrzést, a szociáldemokrata–néppárti kormány külügyminisztereként Kurz a tévében követelte, hogy Ausztria is zárja le végre a határt, a később csúfosat bukó Werner Faymann kancellár azonban nem lépett. Kurz azokban a napokban találta meg a hangját, ekkor indult el azon az úton, ami két évvel később egy magabiztos győzelemig és a kancellári székig vezette. A szocdemekből nem kért többet. Kurz sikere pedig jelentős részben arra épült, hogy „eladta” Nyugaton azt, amit Orbán Viktortól nem akartak elfogadni. Az uniós körökben jófiúnak elkönyvelt Kurz lépésről lépésre, fokozatosan döntögette a tabukat, bizonyos esetekben még messzebbre is ment a magyar kormánynál. A biztonságra, határvédelemre, az illegális migráció megfékezésére épülő álláspontot a magyar kormány már három éve képviseli, elsőként pedig a néppártoktól jobbra álló pártok, mint az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) vagy a holland Szabadságpárt (PVV) merte követni és nyíltan kiállni a magyar kormány mellett. Hollandiában Mark Rutte a szigorú PVV-s javaslatok átvételével körözte le Geert Wilderst, és Kurz is megtalálta a módját annak, hogy elszívja a levegőt a kampányban az FPÖ elől. Igaz, ő koalícióra lépett velük, ami biztató jel volt arra nézve, hogy komolyan gondolta az ígéreteit.

A német megállapodás és az uniós csúcson elfogadott állásfoglalás is mutatja, hogy változik a hangulat Európában. Ma már olyan dolgokat írnak le „szalonképesnek” titulált politikusok, amiért néhány éve még kiátkozták Orbánt. A kérdés persze most is az, mint múlt héten: követik-e tettek a szavakat? Mit mernek kimondani, és mit mernek megtenni?”