Mediátorokra vár az ellenzék

2019. augusztus 23. 19:01

Marosán György
Népszava

A demokráciához és a piacgazdasághoz jobban illik a pszichológusi és a kommunikátori mediátori stílus, mint a serifé.

„A demokratikus ellenzék két hatás között őrlődik. Az egyik: mindenki tisztában van azzal, hogy akkor, és csakis akkor van esély a győzelemre, ha egyetlen jelölt áll szemben a kormánypárti jelölttel. A másik: helyben vagy országosan, a pártoknak és mozgalmaknak, támogatóik, célközösségük és az egész társadalom előtt, önmagukat kell egyetlen lehetséges és perspektivikus jelöltként felmutatni. Ez arra ösztönöz, hogy fenntartsák igényüket: ők, és csakis ők adhatják a közös jelöltet, és elutasítják mások ajánlatát. 

Erről a »jó volna megegyezni, de csak ha mindenki elfogadja, amit én ajánlok« helyzetről »rendszerváltó« 1990-es évek közepének időszaka jutott az eszembe. Ma egyre gyakrabban hivatkoznak erre a korra, amikor a gazdaságban és a politikában fokozatosan meghatározóvá vált a piacgazdaság és a demokrácia. Elfogadottá vált a munkaerőpiac létezése, és ezzel a tulajdonosok (gyakran az állam) és a szakszervezetek közötti vita elveszítette politikai jellegét.

A szabadon kibontakozó konfliktusok »kezelésére« jött létre Magyarországon a Munkaügyi Közvetítők és Döntőbírók Szervezete, amelynek sokáig magam is tagja voltam. A szervezet akkor lép közbe, amikor a vitázó felek ráébrednek: bár szeretnének, de nem tudnak megegyezni. Ami már akkor is meghökkentő volt: viszonylag kevés ilyen ügy merült fel, és azok is többnyire külső – többnyire – állami nyomásra oldódtak meg. Mintha a megakadt tárgyalásba a külső fél bevonása, a segítség kérése a gyengeség beismerése lenne. 

Ez akkor vált előttem világossá, amikor – még a 90-es évek végén – részt vehettem az USA-ban egy ún. shadow-mediator programban. Egy tapasztalt »helyi« mediátorral, körbejártunk néhány várost – én partneremmel Pittsburghban és Cincinnatiban voltam –, ahol beültünk szakszervezetek és tulajdonosok tárgyalásaira, és figyelemmel kísérhettem, hogyan zajlik a egyezkedés. Itthon megszoktuk, hogy a felek csak kényszerből tárgyalnak, és akkor sem a megegyezés szándékától vezetve, hanem csak azért, hogy a társadalom számára jelezzék: hajlandó vagyok tárgyalni, de hajthatatlan vagyok. A másik dolog, ami meghökkentett, hogy tapasztalt partnerem »távolságtartóan« és engedékenyen vezette a tárgyalást: hagyta, hogy a felek maguk irányítsák a folyamatot. 

Amikor ezt a megfigyelésemet megosztottam vele, a partnerem egy kicsit meglepődött. Szóval te a »serif« stratégiát választanád. Úgy gondolod, hogy te jobban tudod, mint ők, mi a megoldás, ezt eléjük tárod, és a tekintélyedre támaszkodva ráveszed őket, hogy fogadják el, amit te javasolsz. Ám észre sem veszed: abba a helyzetbe csöppensz, hogy ők ahelyett, hogy egymással próbálnának szót érteni, veled alkudoznak. Én azt gondolom, ők a tárgyalás főszereplői. Ezért azt mondom nekik: ha maguk sikerrel tárgyalnak, és megegyeznek, az a maguk dicsősége és jutalma, ha viszont nem tudnak megegyezni, az a maguk baja és szégyene. Én abban segítek nekik, hogy ha veszekedni kezdenek, közbelépek, ha mindenki hallgat, kérdést teszek fel, javaslok valamit, ami kimozdítja a tárgyalást a holtpontról. Szóval – világosított fel partnerem – a demokráciához és a piacgazdasághoz jobban illik a pszichológusi és a kommunikátori mediátori stílus, mint a serifé.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu:8080/trackback/153762

Ajánljuk még a témában