Nem akarok az utolsó magyar űrhajós lenni – Farkas Bertalan a Mandinernek

2019. augusztus 23. 13:15

Írta: Maráczi Tamás

„Láttam a Földet alattunk és büszke voltam, hogy az emberiség ezt tudta produkálni, a tudomány, a technika legyőzött mindent.” A hetvenéves Farkas Bertalant, az első és egyelőre utolsó magyar űrhajóst kérdeztük a nyolcnapos űrutazásáról, az oda vezető kemény, embert próbáló felkészülésről, bátorságról, készenlétről és félelmekről.

Farkas Bertalan (1949) az első magyar űrhajós, vadászpilóta. A szolnoki Kilián György Repülőműszaki Főiskolán végzett, majd a Szovjet Repülőműszaki Főiskola növendéke volt. Vadászrepülő-pilótaként jelentkezett az űrhajós kiképzésre, beválogatása után két évig képezték a feladatra a szovjet Csillagvárosban. 1980. május 26. és június 3. között az Interkozmosz szovjet űrprogram keretében egy 8 napos űrrepülést hajtott végre Valerij Kubaszov parancsnok társaságában. Farkas Bertalan az Űrhajósok Nemzetközi Szövetségének alapító tagja, az MTA Interkozmosz Tanács kutatócsoportjának munkatársa.

***

Az űrrepülésre való felkészítés során többször szimulálták, hogy milyen lesz az űrben. Amikor végül fent volt, a valóság mennyiben különbözött a szimulációtól?

Nagyon sok mindent gyakoroltunk a felkészülés során. Hasonló feltételeket biztosítottak, mint ami az űrben várt ránk, egyetlen óriási különbség volt csupán: a súlytalanság. Ezt nem lehetett lent a Földön szimulálni.

A súlytalanság állapota egy kritikus dolog,

nem lehet tudni, hogy ki hogyan fogja azt elviselni. Valakinek könnyen megy, néhány óra vagy néhány nap alatt hozzászokik, de valakinek nehezebben megy, annak akár egy vagy két hét is kell az adaptációs időszakhoz. Amikor egy program keretében 8 napra küldenek fel valakit az űrbe, akkor a felkészítők azt szeretnék, ha az adaptáció minél hamarabb létrejönne, hogy ne legyen probléma.

És az ön szervezete hogyan reagált a súlytalanságra?

Az első két-három óra bonyolult volt, de aztán működött minden tökéletesen, beállt minden a szituációnak megfelelően. Nagyon nagy segítséget kaptam Valerij Kubaszovtól, ő már kétszer volt előttem az űrben, nagy tapasztalata volt. És ilyenkor mindig az segít a másikon, aki már nem először tapasztalja a súlytalanságot.

Ön volt a 94. ember az űrben, és az ön személyével a magyar lett az űrbe kilépő hetedik nemzet. Mit érez ilyenkor az ember: félisten vagy porszem az univerzumban?

Az első százban, ezerben vagy tízezerben lenni, aki a világűrben járt és onnan visszajött, azért az nem mindegy. A jelenlegi 7 milliárd emberből. Ami érdekes dolog volt, az az, hogy amikor keringtünk a Föld körül, és kinéztem az egyik ablakon, láttam a Földet alattunk, akkor büszke voltam.

Hogy az emberiség ezt tudta produkálni, a tudomány, a technika legyőzött mindent.

És amikor ott kering az ember a világűrben, ahol az életfeltételek nincsenek biztosítva az ablakon kívül, akkor rájön, hogy mennyire porszemek vagyunk, és annyi kérdés felmerül, amelyekre egyelőre nincsenek válaszok.

Maga a fellövés és a kétnapos út, majd a csatlakozás az űrállomáshoz olyan volt, ahogy gyakorolták, vagy voltak előre nem látott események, így leleményre, a központ instrukcióira is szükség volt?

Az irányítóközpont és az űrhajó között nagyon jó együttműködés kell, hogy kialakuljon. Lehetnek fönt olyan szituációk, amelyekre nem lehet rákészülni. Előtte a Földön ott vannak ötvenen, százan, mérnökök, orvosok, akik a bajban összedugják a buksi fejüket, majd megpróbálnak megoldásokat találni és javasolni az űrhajó személyzetének.

De önök konkrétan átéltek bármilyen krízist az egyhetes űrben tartózkodásuk alatt? Bármilyen lelki vagy fizikai rosszullétet, technikai problémákat?

Nem, rosszullétet nem.

A legnagyobb baj az volt, hogy nem működött rendesen a hajtóművünk a teszt során.

A Szojuz-36-tal mentünk fel az űrállomásra, és a Szojuz-35-tel jöttünk vissza. A Szojuz-35-ös hajtóművét nekünk kellett tesztelni. És nem működött. Én voltam a fedélzeti mérnök, én csináltam mindent. Elsőre jónak láttam mindent, de végül mégsem működött. Na, akkor mi újság van? – gondoltam. Utólag is, szerintem ez volt a legbonyolultabb dolog az út során, az irányítóközponttal semmilyen kapcsolatunk nem volt. Én voltam tehát a fedélzeti mérnök – ha hibázok, akkor nem tudom, mit csinálok utána. Aztán végül az irányítóközponttal meg tudtuk beszélni a problémát, és a földi szakemberekkel megfejtettük, hogy a hajtómű vezérlőgombját hosszabb ideig kellett benyomni, mint ahogy megszoktuk a másik űrhajón.

Ugyanez a technikai probléma ismétlődött meg a visszaérkezéskor, a landolásnál is?

Nem, nem. Ez a technikai probléma fent adódott, a leszállás, a földet érés az egy másik dolog.

Azt senki nem tudta megmondani előre, hogy a landoláskor mi fog történni.

Nem érzett akkor halálfélelmet?

Nem, hiszen annyira rövid idő alatt zajlik le minden, nincs  is idő erre gondolni. Jössz visszafele, kinyílik fölötted az ernyő, és azt hiszed, hogy minden rendben, pedig nem volt minden rendben. A földet érés egy nagyon bonyolult dolog. Becsapódtunk, de hát, ez is benne volt a pakliban.

1980-ban a kor technikai szintjén egy űrutazás óriási kockázatokkal járt, benne volt a pakliban egy végzetes baleset lehetősége is.

Ez mindig benne van a pakliban.

Akkor önnek már volt családja, mégis vállalta a feladatot. Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy esetleg soha nem jön vissza?

Hiába fordult meg, 28-30 évesen vadászpilótából űrhajóssá lenni nagyon vonzó volt, a kettő nem ugyanaz. Az elején úgy éreztük, hogy „hajrá!”, de csak később derült ki, amikor a válogatásban heten maradtunk, majd négyen, végül pedig ketten, hogy hoppá, azért ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt az elején gondoltuk. Óriási felelősség volt – ez az, amit sokan nem tudnak felfogni.

Az űrrepülést többfordulós kiválasztási folyamat előzte meg, végül ön lett a kiválasztott. Milyen tulajdonságai miatt döntöttek végül ön mellett?

Több szűrő volt: először voltunk 95-en, aztán 27-en, majd 11-en, 7-en, 4-en, és végül ketten. És a kettőből csak egy repült. Nagyon fontos, hogynem szólt bele a válogatásba senki, nem szólt bele az akkori honvédelmi miniszter,

nem szólhatott bele Kádár János sem.

Ez egy válogatás volt – azon múlt minden, hogy megfelelt-e valaki vagy sem. Te voltál-e a legjobb vagy sem. Erre én nagyon büszke vagyok, hogy nem azért megyünk a világűrbe, mert apámnak – mondjuk – jó politikai kapcsolatai voltak, vagy más szempont. Ez egy korrekt kiválogatás volt, amelyben nem is a magyarok döntöttek, hanem a szovjetek. Azt a vadászpilótát választották, akit ők erre a feladatra a legalkalmasabbnak találtak.

Több mint két évig tartó kiképzés nagyon hosszú, idegölő folyamat lehetett. Mi volt nehezebb az állandó készenlétben: a fizikai vagy a lelki erő megtartása?

Azt hiszem, hogy nem volt baj egyikkel sem. Úgy gondolom, hogy az a két év, amelyet a Csillagvárosban töltöttünk, egy csodálatos közegben zajlott, ahol a kiképzésben résztvevőkkel nap mint nap együtt voltunk, együtt reggelizünk, ebédeltünk, vacsoráztunk, rengeteg élményt szereztünk, szóval egy fantasztikus közeg volt. És olyan dolgokról beszélgettünk, amelyeket más ember nem is érthetett. Egy nagyszerű csapat volt.

Lesz újabb magyar űrhajós az űrben? Van olyan program, amely esélyt ad erre?

Egyelőre nincs.

Én vagyok egyelőre az egyetlen magyar űrhajós, de nem akarok az utolsó lenni.

Én azt szeretném, ha még az életemben sikerülne a második magyar űrhajóst felkészíteni, és én ebben szívesen segítenék. Akár Csillagvárosban is. Mert ott éppen mindenki sorban áll, hogy felmehessen az űrbe egy orosz űrhajóval. Ott vannak az amerikaiak, a franciák, mindenki – a kínaiakon kívül.

2019-ben majdnem 2,5 milliárd forintot szán a kormány a magyar űrkutatás fejlesztésére, és van űrkutatásért felelős miniszteri biztosunk is. Mivel foglalkozik ez a szektor?

Ez fantasztikus dolog. Szerencsére a kormány beindította ezt a programot 2015-ben, és csatlakoztunk az Európai Űrkutatási Szövetséghez. Ez egy nagyon szerencsés döntés volt. Be tudunk kapcsolódni az űrkutatásba, a kísérletekbe, ott tudunk lenni az űriparban. A magyar szellemi tőke hasznosulhat, és bár nincsenek egyelőre űrhajósaink, mégis ott tudunk lenni az üzletekben, a magyar cégek berendezéseket tudnak gyártani a nemzetközi projektek számára.

Ez a szektor pénzbe kerül, ezt talán nem kell magyaráznom, de óriási lehetőség is számunkra.

Nemrég töltötte be a hetvenet, köszöntötték önt születésnapja alkalmából a parlamentben is. Jövőre lesz az űrutazás 40. évfordulója. Mire számít, méltó módon megemlékezik majd az állam a magyar sikerről?

Nem várom ezt. De ez nem egy központi kérdés. A barátaim itt lesznek velem, az biztos, ők akkor is tisztelettel és szeretettel fognak fogadni. Hogy kellek vagy nem kellek, az meg majd kiderül.

Fotók: MTI; Tóth Zoltán; Maráczi Tamás

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu:8080/trackback/153490

Ajánljuk még a témában