Ellenszer

2019. augusztus 23. 16:49

Békés Márton
Látószög blog

A „washingtoni konszenzus” lebomlása lehetőséget ad arra, hogy a jobboldal megerősítse pozícióját, mint a globalizáció veszteseinek képviselője.

„A harminc éve hegemón helyzetben lévő neoliberális »washingtoni konszenzus« lebomlása lehetőséget ad arra, hogy a jobboldal megerősítse pozícióját, mint a globalizáció veszteseinek képviselője. Ehhez természetes eszmei partnerének, a konzervativizmusnak fel kell fedeznie gazdag szociálkonzervatív hagyományát.

A »washingtoni konszenzus« ára

A ’80-as évek hidegháborúban győztes nyugati neokonzervatív hulláma  a ’90-es években eltérítve folytatódott, és neoliberális konszenzussá vált. Míg a hidegháború végi neokonzervativizmus az elnehezedő jóléti állam korrekcióját, antikommunista meggyőződést, a nemzeti kohézió megerősítését és az 1945-öt követően hosszan érvényesülő baloldali kurzus után a jobboldal visszatérését jelentette, addig a neoliberalizmus a »történelem végi« individualista fogyasztó materializmust és a piaci fundamentalizmus korlátlan érvényesítését. Előbbi azért deregulált és privatizált, hogy a hidegháborús nyugati győzelem társadalmi és gazdasági feltételeit szélesítse, utóbbi viszont azért, hogy a globalizáció monetáris alapjait lerakja, a szabadkereskedelmet elősegítse és a nemzetállamok ezzel szembeni ellenállását korlátozza.

Ennek három következménye lett:

1) Az 1989-es világtörténeti fordulópont után a közép- és kelet-európai országok kiszabadultak a »létező szocializmus« gondolkodási, geopolitikai és gazdasági börtönéből, elfogadva egyúttal azt az új transzatlanti elvárást, amely a neokonzervatív gyakorlatot annak erkölcsi fedezete nélkül – vagyis neoliberális diktátum formájában – érvényesítette. A ’90-es évekre a szovjet integráció eszközei/keretei (megszálló Szovjet Hadsereg, »keleti blokk«, KGST, Varsói Szerződés) helyett immár a »washingtoni konszenzus« intézményei (EU, IMF, Világbank, WTO) határozták meg a gazdasági kapcsolatokat és azok filozófiáját – ami nem változott, az a centrum és periféria alá-fölérendeltségében való gondolkodás volt, amelyet a hétköznapi nyelvezet a »kimentek a bankok, bejöttek a bankok« fordulattal fogalmazott meg.

2) A kommunista ideológia, a szovjet integráció és a szocialista tervgazdálkodás fegyverrel ránk erőszakolt hegemóniája új, »kényszermentes« transzatlanti hegemóniának adta át a helyét, amely a határok és a piacok megnyitását, a szerteágazó állami felelősségvállalás feloldását, valamint az állami vagyontól való felelőtlen megszabadulást jelentette. A »washingtoni konszenzus« közszájon forgó varázsigéi és ráolvasásai (»az állam rossz gazda«, liberalizáció, működő tőke bevonás, pici nyitás, öngondoskodás, versenyképesség-növelés) ’89 körüli nyugatos misztifikációkból hamarosan olyan össztársadalmi kötelezvénnyé váltak, amelyre a magyar társadalom nem készülhetett fel.

3) Az idegen kollektivizmus diszkreditálódása egyben egy szintén idegen individualizmus elfogadtatásával járt együtt, amely egészen konkrét társadalompolitikai és gazdasági lépéseket jelentett, melyek mindegyike az állam meggyengítését, a közerkölcs romlását és a globálissá váló transzatlanti struktúrák gazdasági gyarmatosítását (hol piacnyitásnak, hol privatizációnak, hol multinacionális tőkebefektetésnek nevezve) segítette elő. Mindeközben az új transzatlanti hegemónia uralmának elfogadtatását az annak szolgálatába állított »ideológiai államapparátus« (Louis Althusser) végezte, amelynek egyaránt része volt a rablókapitalizmus (úm. »eredeti tőkefelhalmozás«) romantizálása, a privatizációt és a westernizációt elkerülhetetlennek lefestő médiagépezet, a Milton Friedman és Hayek-kötetek fordítása, de a hazai konzervativizmus olyatén meghamisítása is, amely a haszonelvű-individualista angolszász teóriát és a piaci fundamentalizmus praxisát erőltette az ettől alapvetően és teljesen idegen magyar konzervativizmusra.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu:8080/trackback/153755