Krakkó utcái magyar szemmel

„Szombaton késő délután meg is érkeztünk krakkói szálláshelyünkre, ahol a recepciónál kis koronás címeres magyar zászlóval fogadtak minket egy művirág vázájába tűzve. Gyorsan lecuccoltam és a küldöttség fiataljaihoz verődve az óváros felé vettem az irányt, amiről már annyi szépet hallottam.

Krakkón látszik, mennyire nem sikerült a történelemnek megfosztania a lengyeleket méltóságuktól, katolikus hitüktől. Templom templomot ér mindenhol, melyeket a derék lengyelek még véletlenül sem hagynak omladozni, megöregedni. Ugyanez igaz az összes többi régi épületükre is, vagy ha egy kicsit mégis öregszenek, az inkább patina rajtuk, mint végleges lepukkanás. Néztem ezt a sok építészeti csodát, amelyek a lengyel néplélek szépre való éhezését hirdetik. A lengyelek lelkét pedig alighanem katolicizmusuk formálta ilyenné. Eszembe jutnak Krzysztof Kieslowski karakterei, akik legtöbbször Varsóban élik életüket a kommunizmus alatt. A fővárost ugyan porig rombolták a második világháborúban, a kommunisták pedig nyilván ott is mindent elkövettek, hogy megfojtsák a polgári világot. A rendező szereplői többnyire mégis polgárok maradtak, még abban a varsói panelrengetegben is. A kinti jelenetekben minden kietlen és szürke, igénytelen. De amint a főszereplő beengedi a nézőket a lakásába, a színek melegebbek lesznek, a környezet pedig sokkal emberibbé, élhetővé válik. Krakkónak ezt kívül-belül sikerült megőriznie.

A büszke lengyelek pedig jól láthatóan soha nem fogják elhagyni magukat, hogy olyan embertípussá váljanak, amilyenné a kommunisták szerették volna tenni őket. Legalábbis ezt üzeni Krakkó óvárosának minden téglája a Waweltől, a klezmer bandáktól zengő zsidónegyedig bezárólag. De nem lehetett sokáig bámészkodni, másnap 11-e, a függetlenség napja. Délben már kezdődik a felvonulás. »A reggeli miséről a waweli székesegyházban már így is lemaradok. Nem leszek képes felkelni« – nyugtáztam magamban.”