Ha már egy hajóban ülünk, evezhetnénk is egy irányba!

„Az egyik ilyen a tüntetés és az ott elhangzó szónoklat. Kevés ennél lehangolóbb dolog létezik a 2010 utáni ellenzéki politizálás történetében: alig tudnék felidézni olyan pillanatokat az ellenzéki tüntetésekről (pedig voltam jó néhányon), amikor úgy éreztem, hogy egy elhangzott beszéd nem írott szöveg volt és nem is ügyetlen rögtönzés.

Hogy a szónok valóban fel próbálja velem venni a kapcsolatot ott és akkor. Hogy szeretne velem valamit közölni, amit nem tudnék bármikor máskor elolvasni vagy magamtól kitalálni. Miért van ez így? Nem tudom. A Kádár-rendszer végére a műfaj hagyományos, ‘45 előtti formái fölött végleg eljárt az idő, a rendszerkonform formákat pedig maga a rezsim üresítette ki. S azóta három évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy egy új szónoki hagyomány alakuljon ki, amiért hajlamos vagyok az iskolákat hibáztatni, ahol egyszerűen nincs helye a nyilvános meggyőzésnek.

Ez jutott eszembe akkor is, amikor a Momentum október 26-án tüntetést tartott a CEU mellett. Egyik beszéd sem volt vállalhatatlan, de kettő tűnt igazán figyelemreméltónak számomra. Fekete-Győr András hangos volt, ő maga haragosnak tűnt és feltűnt, hogy alaposan megírt szöveget mondott el. A beszédnek volt szerkezete, voltak visszatérő kulcskifejezései (nekem elég mesterkéltek), voltak benne szép számmal gondosan megválogatott szóképek és alakzatok is.

Míg hallgattam ezt a maga nemében figyelemreméltó szónoklatot, nem tudtam nem arra gondolni, hogy Fekete-Győr alighanem hosszabb távra tervez, ami le is hangolt kissé: íme egy ember, aki talán még akkor is politikus lesz, amikor én már nem is leszek. Butaság talán ilyenekre gondolni közben, de valamit elmond a beszédről is szerintem.

Sokat gondolkodtam rajta, miért nem éreztem, hogy ez a beszéd megszólít engem, és hogy felel a problémáimra, de még most sem tudom. A beszélő személye tette? A stílusa? Vagy a hangulatommal volt baj?

Viszont az est vitán felüli fénypontja számomra retorikai szempontból Luis Cano, a CEU korábbi hallgatójának beszéde volt. Személyes volt, okos, szenvedélyes és lelkesítő. Teljesen világosan, érthetően beszélt a CEU-ügyről és a hozzá való viszonyáról, állást foglalt, meghatott és azonosulásra sarkallt.”