Pávavacsora

„Értékelhetik megszégyenülésnek, vagy akár diadalnak is a magyar miniszterelnök múlt heti strasbourgi vesszőfutását, az mégis elég nagy bizonyossággal állítható: Orbán Viktor a legszélesebb nyilvánosság előtt vágta le a neki eddig (szinte mindig) aranytojást tojó pávát. Nem állítható, hogy ez volt az Európai Parlament kulisszái mögött, majd a plenáris ülésen zajló események egyetlen lehetséges forgatókönyve és végkimenetele, de talán nem túl nagy bátorság azt állítani, ez a változat lehet a kormányfő kedve szerint való, és talán ez passzol leginkább a hajlamaihoz is.

A jövő májusi EP-választásig tartó nyolc hónapban hiányolni leszünk kénytelenek a már-már a hungarikumszintet közelítő »kettőt előre, egyet vissza« csűrdöngölő-alaplépéseket, tűnődhetünk, mi változott, és mire számíthatunk a mi bőrünkre folyó, nem tét nélküli játszma során – de még inkább annak végén. Az eddig nyerő táncospár páva tagjának látványos és sokak számára meghökkentő, nyílt színi lemészárlásához nyilvánvaló választási kényszer vezetett. A dilemma az volt, hogy a Sargentini-jelentés nyomán várható hivatalos európai elmeszeltetés elkerülését ígérő családi támogatás fejében eleget tesz-e Orbán a pártcsaládjától érkező, nagyon is kipárnázott látszatkéréseknek, avagy kockáztatja a szinte biztos leszavazottságot. Az egyébként magát más tekintetben családbarátnak mutató magyar kormányfő azonban – cserébe a minden eddiginél nagyobbnak remélt politikai mozgásszabadságért – az utóbbit választotta. Bár így is volt némi esélye arra, hogy a szavazás során nem jön össze az amúgy elvi jelentőségű, ám mégis jelentős presztízsértékű kétharmad, a kalkulált vereség bekövetkezett. Ennek kárenyhítésére és viszonylagossá tételére nyilván rég felkészült, és már be is indult a legalább hétszer próbált fineszes propagandagépezet, s már azt is tudjuk, hogy a vesztes csapat az illetékes európai jogi fórumokat sem hagyja majd munka nélkül. Ám szerintem mindez csak a mellékhadszíntér.”