„S hogy a történet abszurditása a maga teljességében nyilvánvalóvá váljon, az európai értékek kérlelhetetlen önjelölt őrei azt is elárulták, milyen kompromisszumot kellett volna kötni azon értékek körében, amelyekben amúgy nincs kompromisszum. A Soros-egyetem és a Soros-szervezetek működésének akadálymentesítése. Ennyi az európai értékek esszenciája, amiben nincs kompromisszum. Jól figyeljük meg, amerikai érdekeltségű intézmények működési komfortjának biztosítása a beugró a jogállamiság meg az európai értékek fennkölt klubjába. Ami konkrétan annyit jelent, hogy tilos a hasonló külhoni intézmények működését az Egyesült Államokban szabályozó normákat Európa keleti végein alkalmazni. (….)
Orbán Viktornak bizonyára volt tudomása arról, hogy a színielőadás többi résztvevői, ideértve a „testvérpártokat” (hahaha!) is, milyen szerepet fognak játszani, így nem is próbált »kompromisszumkésznek« látszani. Ha netán azt teszi – na akkor lett volna idehaza vad ellenzéki indiántánc. Hogy legyőzték, megfutamodott, gyengének bizonyult. És a híveinek egy része feltehetőleg így is gondolta volna. Így viszont a stabil tábor szemében ő az erkölcsi győztes, akit csak nemtelen eszközökkel tudtak letiporni. Amúgy tényleg: eltekintve a vonuló gárdistáktól meg az antiszemitizmustól és a Sargentini-jelentés egyéb röhejes állításaitól, ki hallott már olyat, hogy a tartózkodó szavazat olyan, mintha a leadója ott sem lett volna? S ki is döntött erről így? Bizony, a néppárti parlamenti elnök, Antonio Tajani. Ha másból nem, Orbán Viktor ebből is tudhatta, hogy »veszíteni« fog, s ennek megfelelően viselkedett. (…)
S végül egy pár szót Weberről, Tajaniról meg a többiekről. Olyan nagyon ne nehezteljünk rájuk. A színházi dramaturgia feltehetően most ezt tette lehetővé számukra. Weber bizottsági elnök akar lenni, s lássuk be, mennyivel jobb bizottsági elnök lenne Junckernél vagy Barrosónál. Ehhez a poszthoz azonban csak a Sargentini- és Verhofstadt-félékkel való alkukon keresztül vezet út.”