Tényleg rátámadtak hazánkra

„Tegyünk megint egy kitérőt. Ez a rendszer, ez a haza úgy-ahogy, de elketyeg még jó darabig. A nagy ellátórendszereken itt-ott keletkező lyukakat jól-rosszul betömködik, a szolgáltatásokat minimális szinten biztosítják, a normál üzemmenetet valamennyire fönntartják, és a cirkuszt is biztosítják.

Aki belátható emberi élettel ma tervez, annak mi oka ugrálni, miért elégedetlenkedni, és főleg miért kéne idegenekkel egyet érteni? Nem kell. Rájuk kell hagyni. Megfelel, hogy benyaltad magad egy – Unió által finanszírozott – közbeszerzés harmadrendű alvállalkozójának? Oké. Elegendő, hogy az új földesúr birtokán robotolsz, és talán be tudod protezsálni a lányod személyzetnek a vadászkastélyába? Te dolgod. Nem vágysz többre a közmunkás-életpályamodellnél, és még jól is jön, hogy a fiad is be tud állni melléd 16 éves korától? Ahogy akarod. Örök időkre megfelelő műveltségi színvonal a szocialista hiánygazdálkodás esztrádsztárjainak elnyűtt dallamaira ugrabugrálni, vagy támasztani a korlátot a Mezőkövesd-Kisvárda derbin? Rendben. Politikai célként untig elég gyűlölni sosem látott idegeneket? Legyen így. De a gyermekeidnek is megfelel-e? Az ő életükben is végigketyeg ez a szisztéma? Ők is megelégszenek a külföldről bőkezűen öntött források elszórt morzsáival? Lesznek még akkor ilyen források? Biztos, hogy számukra is kielégítő perspektíva, amit ez a haza kínál?

Legyen ez a ti hazátok, higgyétek azt, hogy rátámadtak. A mi hazánk a gyermekeink hazája. Az az ország, amelyiket felnőttként nekik kell majd berendezniük, ahol szükségük lesz használható tudásra, önbizalomra, kapcsolatokra, szabad határokra. Mi ezt a hazát védjük. Napról napra, munkaidőben és ünnepnapokon, start upokban és kutatóintézetekben, könyvtárakban és fesztiválokon, osztálytermekben és a lapok hasábjain, menzaasztaloknál és az interneten, falvakban és a városokban, Budapesten és Strasbourgban.”