A politika eljogiasítása zajlik – Szánthó Miklós a Sargentini-vitáról

„Ez a jelentés a magyar polgárok jogait védi, hogy sokszínű demokráciában éljenek” – ezt Judith Sargentini nyilatkozta az általa írt jelentés kapcsán, amelyről szerdán fog szavazni az Európai Parlament. Az Alapjogokért Központ hevesen kritizálja a jelentést. Nem akarnak „sokszínű demokráciában élni”?

Ez az állítás, ahogy az eljárás során elhangzott más balliberális kritikák, is arra mutat rá, hogy itt a demokrácia fogalma körül kialakult

Az egyik oldal azt feltételezi, hogy egy demokrácia csak akkor demokrácia, ha egyben liberális is – ők ezt tételezik „semlegességnek”. A másik oldal – köztük én is – úgy gondolja, hogy attól még demokratikus egy berendezkedés, ha nem vallja magáénak a politikai korrektség és emberi jogi fundamentalizmus kánonját, hanem a józan észt, a normalitást, a keresztény hagyományokat és a nemzeti identitás értékeit tartja irányadónak. Érdekes egyébként, hogy Sargentini a saját maga által vallott demokráciakép szabályait is megcsúfolja, hiszen ahhoz sem vette magának a fáradtságot, hogy alaposan elolvassa a kritizált magyar jogszabályok szövegeit. Sőt, a jelentés állításainak nagy része nem is Sargentini saját megállapítása, hanem az EBESZ, az ENSZ, a Velencei Bizottság testületeinek és a nyílt társadalom eszméjét valló szervezetek hibás állításokat tartalmazó és korábban már megcáfolt jelentéseiből származnak. Az egymásra történő kereszthivatkozások ilyen rendszere egyébként valóban vérprofi módszer, de esetünkben a valóságtól elrugaszkodott állítások „látszat-legitimitásának” eszköze csupán. 

Tudna példákat mondani arra, ami az Alapjogokért Központ szerint jogilag hibás állítás?

Például az, hogy az Alkotmánybíróság jogköreit korlátozták évekkel ezelőtt, valótlan állítás.

Az Alkotmánybíróság gazdasági, pénzügyi hatásköreinek felfüggesztése, valamint az actio popularis (érintettség nélküli, bárki által kezdeményezhető utólagos normakontroll lehetősége) eltörlése ténylegesen megtörtént. Ezek nem korlátozások?

Nem igaz az az általánosító megállapítás, hogy „korlátozás” történt: az Alkotmánybíróság egyes hatáskörei csökkentek, mások viszont nőttek. Az actio popularis eltörlését egyébként maga az Alkotmánybíróság kérte a jogalkotótól a megnövekedett ügyteher miatt. Viszont a valódi alkotmányjogi panasz bevezetésével lehetővé vált a bírói döntések közvetlen megtámadhatósága. Ez egy új hatásköre az Alkotmánybíróságnak, ilyen korábban nem volt neki. Az AB költségvetési tárgyú jogszabályokat érintő behatárolása sem új keletű vita, éppen Halmai Gábor vagy Bokros Lajos voltak azok, a ’90-es évek közepén, akik ezt először felvetették. A jelenlegi szabályok alapján pedig ilyen jogi normákat is megsemmisíthet a testület, ha azok alapvető emberi jogokat sértenének. 

Mit tartanak még valótlan állításnak?

Az is méltánytalan szemrehányás, hogy a Médiatanács tagjai kizárólag „egypárti fideszes delegáltak”. A Médiatanács tagjait az országgyűlés választja, lett volna lehetősége az ellenzéknek is arra 2010-ben, hogy két tagot jelöljön a testületbe, a probléma az volt, hogy nem tudtak megállapodni egymással a jelöltek személyében, ezért inkább bojkottálták a szavazást azt kommunikálva, hogy ők egy ilyen testület munkájában nem akarnak részt venni. Miközben a közmédia tulajdonosi jogait gyakorló Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumába vígan delegáltak még ugyanaznap három tagot – mert így jutott hely egy LMP-s, egy jobbikos és egy szocialista kurátornak is. Sőt, Sargentini azt is kifogásolja, hogy a magyar menekültügyi szabályok az „első biztonságos ország elvén” alapulnak, holott arra az uniós és nemzetközi szabályok is lehetőséget adnak. De

Konkrét példa?

Például azt rója fel Sargentini, hogy az Alaptörvény nem garantálja a homoszexuálisok számára a házasságkötéshez való jogot. De arról is ír, hogy a magyar jogszabályok és a magyar köznevelési rendszer a nőket még mindig „sztereotip szerepben, főleg nőként és háziasszonyként mutatja be” vagy hogy itthon továbbra is fennállnak „a patriarchális sztereotípiákon alapuló attitűdök”, ami alatt nyilván azt kell érteni, hogy még nem értük el az osztályharcnak a radikális feminista- és homoszexuális-lobbi által megkívánt fejlettségi fokát. Ezek politikai jellegű, jogi köntösbe bújtatott megállapítások. Ezekkel önmagukban nehéz így vitázni, hiszen egy világnézetet tükröznek, melyek valójában végső értéktételezésekről szólnak: mit tartok Jónak és Rossznak. Sargentini tehát itt valójában a liberalizmus hiányát kéri számon a magyar jogszabályokon. Ráadásul ezek mind olyan jogterületek, amelyeket Magyarország sosem ruházott át az Európai Unióra, így az EU-nak nincs is beleszólása abba, hogy például a házasságkötéshez kinek van joga idehaza. 

Mire hivatkozik Sargentini, amikor ezeket a kérdéseket feszegeti?

Az egész eljárással a legnagyobb probléma, hogy az eljárás tartalmi alapjául szolgáló kettes cikkelyben foglalt „európai értékeket”, mint jogállamiság, demokrácia, egyenlőség, szabadság, jogi értelemben soha senki sem definiálta, nyilvánvalóan lehetetlen is lenne. Éppen ezért viszont ezeket számon kérni is igen véleményes – még ha uniós kompetenciákról lenne is szó. Azonban Sargentini azt állítja, hogy ezen „értékek” annyira kiemeltek, hogy védelmük jogalapot szolgáltat arra is, hogy a 7-es cikkely szerinti eljárást kiterjesszék olyan, kizárólagosan a tagállamok hatáskörébe tartozó ügyekre, mint amilyen az oktatás, a választási rendszer vagy a bevándorlás. Ha ez az állítás átmegy, nagyon veszélyes precedenst fog teremteni az EU-ban, ugyanis innentől kezdve teljesen elvont, homályos „értékek” mentén bármilyen tagállami döntésbe beavatkozhatnak az uniós szervek. Így a jövőben nem lenne értelme nemzetállami szuverenitásról beszélni, hiszen az aktuális liberális paradigmának nem megfelelő döntéseket letörhet az Unió.

Nem számít leadott voksnak a tartózkodás a Sargentini-jelentésről szóló szavazáskor – ezt az Európai Parlament jogi szolgálata mondta ki, lezárva az elmúlt héten fellángoló vitát. Mi az önök véleménye ebben a kérdésben?

Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfülű – ez jut eszembe az EP és Magyarország vitájára a legújabb fejlemények kapcsán. A jogi szolgálat véleménye ugyanis olyan, mintha itthon azt mondaná a házelnök felkérése alapján az Országgyűlés törvényhozási igazgatósága, hogy a Házszabály egy félreértelmezett rendelkezése felülírja az Alaptörvényt. Igazából itt

Ha ez ennyire egyértelmű, ahogy mondja, akkor miért lett belőle vita?

Nyilván azért, hogy a tartózkodó szavazatok „kiiktatásával” növeljék az igenek arányát az így megbuherált vetítési alapon, a leadott szavazatok halmazán belül. Az uniós szerződés világosan kimondja, hogy a 7-es cikkellyel összefüggő szavazásnál speciális szabály érvényesül: „az Európai Parlament a leadott szavazatoknak az egyben a tagjai többségét is kitevő kétharmados többségével dönt”. Ehhez hozzá kell olvasni az EP házszabályát, az eljárási szabályzatot, ami egyfelől rögzíti, hogy bár általánosságban valóban csak a kifejezetten „igen” vagy „nem” szavazatokat kell leadott szavazatnak tekinteni, viszont e főszabály éppen a különleges többséget igénylő szavazásoknál – tehát pl. a 7-es cikkely esetében – nem érvényes. Tehát ilyenkor a „tartózkodás” is leadott szavazatnak számít. Ezt erősíti a név szerinti voksolásra vonatkozó előírás is – hiszen szerdán így szavaznak majd –, ami külön kiköti, hogy mindenképpen rögzíteni szükséges a „tartózkodó” szavazatokat is. Szóval az EP jogi szolgálatának véleménye nonszensz, azt a saját maguk szempontjából is rövidlátó gondolkodást szolgálja, hogy a jelentés valahogyan, de átcsússzon a parlamenten. Így azonban a jogi és politikai legitimitása is kérészéletű lesz: a szavazás érvényességét már ott helyben lehet vitatni,

Politikailag a kormány pedig ki is nyilváníthatja, hogy magára nézve nem tekinti kötelező érvényűnek az eljárásjogi érvénytelenségben szenvedő döntést. Az ilyen vagy a miniszterelnök felszólalási idejét korlátozó pitiáner brüsszeli gesztusok csak a kormány valóságértelmezését támasztják alá: azaz, hogy a „Brüsszelben mindenki ellenünk van” tétele nem összeesküvés-elmélet, hanem mindennapi gyakorlat.

Abban a kérdésben is vita van, hogy mi lehet ennek az eljárásnak a jogkövetkezménye. Felfüggeszthetik az eljárás végén Magyarország szavazati jogát vagy sem?

Az amszterdami és a nizzai szerződés által „behozott” hetes cikkely szerinti eljárást még sosem próbálták ki élesben, így kialakult joggyakorlat sincs ebben a kérdésben. Az értelme az lenne, hogy ha – akár például katonai puccs vagy más konfliktus miatt – egy tagállamban megszűnne a jogrend, akkor az Unió fel tudjon lépni. Tény, hogy közrejátszott a jogintézmény megalkotásakor az „új” közép-kelet-európai tagállamoktól való „félelem”, na meg a „Haider-eset” is 2000-ben, de arra senki sem gondolt, hogy ez világnézeti-ideológiai konfliktusok esetén lángpallos lehet Brüsszel kezében. 

De az uniós jog alapján nem eldönthető az a kérdés, hogy lehet-e a végén szavazati jog felfüggesztés vagy sem? 

Nem tisztázott az a kérdés, hogy az Európai Parlament által megindított hetes cikkely szerinti eljárás is elvezethet-e a szavazati jog felfüggesztéséhez vagy ahhoz csak az Európai Bizottság és a tagállamok egyharmada által megindított eljárás vezethet el. Nem mindegy ugyanis, hogy a 7-es cikkelyben foglaltakat egy kétlépcsős eljárásnak vagy két teljesen külön eljárásnak fogjuk-e fel. Az egyik értelmezés szerint az EP által indított eljárás csak arra elegendő, hogy a miniszterek tanácsa az eljárás következő szakaszában megállapítsa: fennáll az uniós értékek sérelmének veszélye, de ebben az esetben nem lehetséges az „atomfegyver” élesítése, a szavazati jog felfüggesztése. A másik értelmezés szerint viszont a hetes cikkely szerinti eljárás egy egységes eljárás, amit elindíthat az EP, a Bizottság vagy a tagállamok egyharmada, majd a miniszterek tanácsához kerül az ügy, végül pedig, ha „nem javul a helyzet”, akkor az állam-és kormányfők tanácsához, amely egyhangú szavazással akár fel is függesztheti az adott tagállam szavazati jogát. Nagyon nem mindegy, melyik értelmezést fogadjuk el, hiszen előbbi nem járhat szavazati jog felfüggesztéssel, míg utóbbi igen. Persze a gyakorlatban az utóbbi sem fog azzal járni, hiszen az állam- és kormányfők tanácsában egyhangúság kell a szavazati jog felfüggesztéséhez és – nem csak Lengyelország miatt – elképzelhetetlen, hogy erről 26 tagállam egyezségre jusson. 

Valahogy azért ezt az értelmezési vitát majd el kell dönteni. Ki fogja ebben a kérdésben kimondani a végső szót?

Ebből az értelmezési vitából is látszik, hogy nagyon ingoványos terepre tévedne az Unió, ha elindulna a hetes cikkely szerinti eljárás, hiszen ezek

és hatalmas politikai bizonytalanságot okoznának. Az uniós jog értelmezésére egyébként elvileg az Európai Bíróság jogosult, ahova úgy kerülhet az ügy, ha Magyarország megtámadja a tanácsi határozatot. Emellett nyilván kérhető az Alkotmánybíróság állásfoglalása is, de a végén itt sem a jogállamiság-, hanem szuverenitásvitához lyukadunk ki. 

Mekkora esélye van annak, hogy az Európai Parlament szerdán elfogadja a jelentést? Hogan állnak az erőviszonyok? Meglesz a kétharmad Sargentininek?

Sajnos ilyen szempontból már rég túlléptünk azon, hogy valótlanságokon alapul a jelentés. A józan észben még lehet bízni, de inkább az Európai Néppárton, illetve a németeken múlik a dolog. Hogy Merkel – éppen Manfred Weber lehetséges európai bizottsági elnökjelöltségének „véglegesítése” előtt – mennyire akarja borítani a status quót az EPP-n belül. Ha sokan kiszavaznak és a néppárti szavazatokkal összejön a kétharmad, az beláthatatlan folyamatokat indíthat el úgy a pártcsaládon, mind az Unión belül. Én azért remélem, hogy a CDU/CSU és más jobbközép erők mérlegelik az elérhető előnyöket és hátrányokat és nemmel szavaznak majd. Ennek az eljárásnak ugyanis – a fentiekben is kifejtettek miatt – egész egyszerűen nincs semmi értelme.

A jelentés mellékletében fel vannak sorolva azok a szervezetek, amelyek közreműködtek a jelentés elkészítésében. Az Amnesty International, az Open Society Institute, a Freedom House, a Háttér Társaság, a Magyar Helsinki Bizottság, a Társaság a Szabadságjogokért, az RTL csoport és a 444.hu mellett az Alapjogokért Központ is meg van említve. Önöket miről kérdezte Sargentini és melyik az a pont, amelyben visszatükröződik az önök véleménye?

Ilyen pont nincs nagyon a jelentésben. Én tavaly decemberben voltam kint a LIBE-meghallgatáson, mint meghívott előadó. Akkor arról beszéltem, hogy

Az egyik oldalon a haladásba, a fejlődésbe, a szélsőséges szekularizmusba, a kultúrák totális egyenlőségébe, a félrecsúszott toleranciamániába és multikulturalizmusba vetett hit, a másikon a rendbe, a hierarchia- és tekintélytiszteletbe, a keresztény tradíciókba, a különbözőségek természetes mivoltába, ezáltal a nemzeti kultúrák, identitások kiemelt szerepébe vetett meggyőződés áll. Az óriási különbség a két oldal között, hogy míg az „illiberálisok” nyíltan bevallják ennek a konfliktusnak a világnézeti jellegét, addig Sargentiniék az egészet megpróbálják eljogiasítani és egy szakmai mázzal leönteni, azt állítva, hogy az általuk hivatkozott „uniós értékek” objektív mércének számítanak. Az évről évre szárba szökkenő ilyen szakmainak álcázott vitákkal az a baj, hogy már nem látjuk a fától az erdőt: az Európai Unió önmagában ugyanis nem cél, hanem eszköz, ami a tagállamok javát kellene, hogy szolgálja.

A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság egyik bírája a Helsinki Bizottság kérelmét elfogadva, előzetes döntéshozatali eljárással fordult az Európai Bírósághoz a magyar menekültügyi szabályozás szigorítása kapcsán. Szerinte uniós jogot sért a július 1-jétől hatályos, a Stop Soros-csomag részeként bevezetett szigorítás. Mi az ügy lényege?

Az ügy lényege inkább egy abszurd drámába illik. Az Alapjogokért Központ évek óta hangsúlyozza, hogy mivel a genfi menekültügyi konvenció eredeti értelme az első biztonságos ország elvén alapul – azaz a menekültstátusz csak és kizárólag a menekülő személy származási vagy tartózkodási országához legközelebb eső már biztonságos országban jár. Ezen értelmezést vizezték fel a nyílt társadalom eszmerendszeréhez tartozó emberi jogi fundamentalista szervezetek, az ENSZ menekültügy főbiztossága és az uniós jogértelmezők is, holott az uniós menekültjog alapja is az ENSZ-konvenció. Az Országgyűlés idén nyáron be is emelte az első biztonságos ország elvet az Alaptörvénybe, ezáltal szigorodtak a menedékkérelmekre vonatkozó elfogadhatatlansági okok is. A hatóság ennek megfelelően el is járt és mit ad Isten,

majd azt kérte a magyar bíróságtól, hogy kérjen értelmezést az európai bíróságtól, mert szerintük az új szabályok ellentétesek az uniós joggal. A magyar bíró pedig érthetetlen módon ennek eleget is tett. Az ügy tényleg lakmuszpapírja annak, hogy ezen szervezetek – a liberális jogalkalmazókkal karöltve – napról napra dolgoznak a bevándorlást megállítani igyekvő jogalkotás ellehetetlenítésén. Akarva vagy akaratlanul, de az ilyen akciók a nyílt társadalom létrehozását szolgálják.

Mi lesz a következménye annak, ha az Európai Bíróság kimondja, hogy jogsértő az elfogadhatatlansági ok?

Magyar jogszabályt nem semmisíthet meg, de a bíróságot az ügyben annak figyelmen kívül hagyására szólíthatja fel, mely nyilván kihatással lenne a többi ilyen eljárásra is. Megint a szuverenitás-kérdéshez érkeztünk, ugyanis ilyen esetben az lenne a helyzet, hogy az Unió bírósága véső soron nem is egy magyar jogszabályhelyet, hanem az Alaptörvény egy rendelkezését törné le jogértelmezésével. Jogi eszköz ezzel szemben az lehet, ha az Országgyűlés, annak bizottsága vagy a kormány a helyzet tisztázására szolgáló Alaptörvény-értelmezést kér az Alkotmánybíróságtól. De őszintén szólva tragikus, 2018-ban a Helsinki és pártfogó bírójuk miatt ilyesmiről kell beszélni Magyarországon.