Michel Houellebecq: Az elit gyűlöli a népet

Michel Houellebecq, a világhírű francia író 2016. november 12-én, a Brexit és Donald Trump megválasztásának időszakában mondta el az alábbi beszédét Buenos Airesben, most találkoztunk vele. Mivel a témája most is aktuális, sőt aktuálisabb, mint valaha, ezért szemléztük. Az író utolsónak szánt interjúját lapunk is szemlézte, ezen a linken olvashatják.

Leimeiszter Barnabás fordítása.

„Jó húsz éve egy meglehetősen érdekes jelenség bontakozott ki Franciaországban, amit sokféle médiummal kapcsolatban tapasztalhatunk, de kiváltképp a legrangosabb sajtótermék, a hivatkozási alapul szolgáló Le Monde esetében látjuk. A Le Monde központi orgánuma annak, amit közkeletűen »politikai korrektségnek« hívunk, én pedig »újprogresszizmusnak« szeretek nevezni. […] 1945 után körülbelül húsz évvel ezelőttig az elit médiája a priori rokonszenvvel viseltetett a proletárok, a munkások és úgy egyáltalában a szegények iránt. Tiszteletreméltó embereknek tartották őket, nézőpontjukat érdekesnek találták. Ez a helyzet minden bizonnyal a Kommunista Párt dominanciájának volt köszönhető. 1968 után azonban ez a szellemi dominancia lassacskán felmorzsolódott, Szolzsenyicin Gulág-szigetvilágának, e történelemalakító könyvnek a 1974-es megjelenésével pedig halálos ütést szenvedett el. A párt hanyatlásával a proletár iránti rokonszenv is hanyatlani kezdett.

Ekkor jelent meg egy kifejezés, jelesül a populizmus, ami azokat a népszerű gondolatokat jelöli, amelyektől ódzkodni kell. […] Egyre többen hangoztatták – először csak óvatosan, később egyre nyíltabban – azt a nézetet, hogy az általános választójog nem megoldás mindenre, és jókora aberrációkhoz vezethet. Franciaország 2005-ben jött el a fordulópont. A lisszaboni szerződésről szóló népszavazáson a lakosság tömegesen a nem mellett tette le a voksát. Néhány évvel később azonban a Nemzetgyűlés és a Szenátus közös ülésén a népakarat ellenére elfogadták a szerződést. A demokrácia olyan egyértelmű megtagadása volt ez, amit nagyon régen nem láttunk Franciaországban.

Ezzel párhuzamosan az elitek egyre bántóbb hangnemben kezdtek el beszélni a népről. Elterjedtek az olyasféle jelzők, mint hitvány vagy gusztustalan, amelyek a populista gondolatok és általánosabban véve minden, az újprogresszizmus politikai korrektségével szembenálló gondolat jellemzésére szolgáltak. Teljesen nyílt és sértő módon az elitek azt vetették tehát a nép szemére, hogy büdös. Ez a sértés azonban nem francia sajátosság: a Brexit-népszavazás alkalmával is találkoztunk vele. A Brexit-pártiak ellen alkalmazott melléknevek meghökkentően erősek voltak. Azt rótták fel nekik, hogy öregek, szegények, tanulatlanok és hülyék. A népszavazás után még az is felmerült, hogy új népszavazást kéne tartani, mivel a nép rosszul szavazott. 

Úgy vélem, a népesség és az elitek viszonyának leírására a »meg nem értés« kifejezés túlságosan is gyenge. Egész egyszerűen gyűlöletről van szó. Ugyanez a gyűlölet határozza meg a kapcsolataimat a különböző újságokkal, különösképpen a Le Monde-dal. […] A francia közbeszéd – vagyis az, amit közbeszédnek neveznek, pedig igazából boszorkányüldözésről van szó – egyre erőszakosabbá vált. […]

François Hollande megválasztása még inkább eldurvultak a dolgok, mivel egy újszerű és teljességgel váratlan helyzet állt elő. Egyes francia értelmiségiek, közülük is mindenekelőtt Alain Finkielkraut és Michel Onfray, kiváltak az elitek táborából, hogy a lakosság táborához közeledjenek. Ezzel azonnal magukra zúdították a média átkait, a hitvány populisták táborába álltak át, ahol már ott tartózkodott Éric Zemmour, és ahol magam is megfordultam néhányszor.

A következő kérdést tehetjük fel:

Ez a jobboldali fordulat nem olyan egyértelmű. Úgy látom, igazából anélkül hagyták el a baloldalt, hogy a jobboldalhoz csatlakoztak volna. Újra rátaláltak valamire, aminek korábban még a puszta fogalmát is elfelejtették: a gondolkodás szabadságát. […] A második világháború hitelét vette a jobboldali értelmiségieknek. Őszintén szólva kicsit igazságtalanul, hiszen ezek egy része nem csupán elutasította a kollaborációt, hanem részt vett az Ellenállásban is. […] 1945-től kezdve Franciaország a szellemi hatalom egésze a baloldal kezébe került. […]

A témát David Lindenberg 2002-ben megjelent, alig hetvenoldalas könyve hozta vissza a közbeszédbe. A könyv a Rendre-utasítás címet viselte, alcíme pedig az volt, hogy Vizsgálódás az újreakciósok kapcsán. […] 2016-ban újra megjelentették a könyvet a szerző eddig kiadatlan utószavával […], melyben Lindenberg két dolgot fejt ki. Pontos megállapítás, hogy 2002-ben nem volt kedvező a könyv fogadtatása: azt vetették a szerző szemére, hogy önkényesen kever össze dolgokat, és az »újreakciós« címke alatt csoportosít olyan embereket, akik teljesen eltérő módon gondolkodnak a világról. E tekintetben paradox módon védelmére kelnék Lindenbergnek: igaz, hogy összekeveri a dolgokat, de ha az »újreakciósok« különbözőek, olyannyira különbözőek, hogy nincs bennük semmi közös, az azért van, mivel a másik oldalon álló újprogresszistákra precízebb, szűkebb és minden eddiginél követelőbb meghatározás vonatkozik.

Lindenberg könyvében fordult elő először, hogy

Minden ember, aki szerint a piacgazdaság nem a történelem végső célja, reakciósnak számít. A szuverenisták, vagy azok, akik elutasítják Franciaország feloldását egy föderatív európai térben, reakciósok. Az, aki kiáll a francia nyelv használata mellett Franciaországban, aki rossz szemmel nézi az angol nyelv egyre általánosabb használatát, reakciós. Az, aki bizalmatlan a parlamenti demokráciával és a pártokkal szemben, és azt szeretné, hogy a lakosság közvetlenül dönthessen az ügyekben, reakciós. Az, aki nem lelkesedik a különféle hobbitevékenységekért és a tömegkultúráért, reakciós. […]

Nemrég fejeztem be Lamartine A girondiak története című könyvét, amely igazából a francia forradalom története. Két dolog hökkentett meg a könyvben. Első helyen a francia forradalmárok hite. […] Ez a hit tette őket képessé arra, hogy katonailag legyőzzék a Franciaország ellen szövetkezett Európát, miközben az ország több részén polgárháború dúlt. Minekünk, liberális demokratáknak a 21. század hajnalán, Franciaországban megvan ugyanez a köztársasági hitünk? Már azzal megválaszolunk a kérdésre, hogy egyáltalán feltesszük azt. A második dolog, amin megütközünk Lamartine könyvében, nem más, mint a francia forradalmárok kegyetlensége. Érthető, hogy Joseph de Maistre sátáni megnyilvánulásnak minősíti a francia forradalmat, amikor négyoldalanként lándzsára szúrt fejekről olvasunk, közben pedig se szeri, se száma a szörnyű anekdotáknak. A leghíresebb eset de Lamballe hercegnőé, akinek egy forradalmár lenyúzta a szeméremdombját, hogy álszakállat készítsen magának. Egyesek levágott fejekkel tekéztek, mások arra kényszerítettek gyerekeket, hogy a szüleik sírját ássák meg. Többször megesik, hogy a hóhér felemeli a guillotine által lenyiszált fejet, pofon vágja, a tömeg pedig tapsol.

[…]

Pascal szerint az emberi lényt olykor a vérengzés, a kegyetlen, az erőszak mámora ragadja magával, ennek igazolására pedig valamilyen – legtöbbször vallásos – hitet vagy nagy ügyet talál, amely a kegyetlenséget nem csupán legitimmé, hanem morálisan jóvá lényegíti. A vérengzés elszabadul, az erőszak uralkodik el az országban. Eltart ez egy bizonyos ideig, majd egyik pillanatról a másikra a mészárlás véget ér. Lamartine könyvének ez a legrejtélyesebb szakasza. A franciaországi terror hogyan érhetett olyan hamar véget? Az emberek miért fáradnak bele egy csapásra a vérontásba? Soha nem hallottam egy ésszerű magyarázatot sem erre. Egyik pillanatról a másikra véget ért. Az embereknek nem volt többé kedvük erőszakosnak és kegyetlennek lenni. Meglehet, az Iszlám Állam is így ér majd véget, minden látható ok nélkül.

Visszatérek Philippe Muray-hez, aki túl korán halt meg ahhoz, hogy lássa az Iszlám Állam kibontakozását. Muray főként a megfáradt, rozsdás, félős nyugati világról ír. Próféciái ezzel a világgal kapcsolatban meglepően pontosnak bizonyultak.

De mielőtt Muray-ről beszélnék, Tocqueville-tól fogok idézni, egy kicsit az élvezet kedvéért is, meg azért is, mert kapcsolódik a gondolatmenetemhez:

»Próbálom elképzelni, milyen is lehet majd a despotizmus új megjelenési formája: a csaknem teljesen egyforma és egymással egyenlő emberek hatalmas tömegét látom magam előtt, és ez a rengeteg ember fáradhatatlanul rója önmaga körül a köröket, miközben egyre hajszolja az apró és közönséges örömöket. Mindegyik elzárkózva éli életét, közönyösen a többiek sorsa iránt: mindegyiknek gyermekei és legközelebbi barátai jelentik az egész emberiséget; ami a többi honpolgárt illeti, jóllehet közvetlen közelükben él, még csak nem is látja őket. De még ha hozzájuk ér is, akkor sem érez semmit. Mindegyik önmagába zárva éli életét, és csakis önmagáért, és ha a családja megmaradt is, bízvást mondhatjuk, hazája már nincsen.

Ez a hatalom korlátlan, a legapróbb részletre is kiterjedő, szabályozott, előrelátó és jámbor. Azt is mondhatnánk, hogy az atyai hatalomhoz hasonló, ha az volna a célja, hogy a felnőttkorra készítse fel a férfiakat, és nem arra törekedne, hogy – épp ellenkezőleg – örök gyermekkorban tartsa őket. Ezt a hatalmat egyáltalán nem zavarja a honpolgárok szórakozása, feltéve, hogy semmi mással nem foglalkoznak szórakozáson kívül. Ez a hatalom készségesen munkálkodik a boldogulásukért, feltéve, hogy ő az egyedüli biztosítéka és egyetlen döntőbírója jólétüknek. Emellett biztonságukkal is törődik, jó előre gondoskodik szükségleteikről, biztosítja szórakozásukat, vezeti üzleti ügyeiket, irányítja ipari tevékenységüket, szabályozza örökösödésüket, felosztja örökölt javaikat; miért is nem akarja mindjárt a gondolkodás terhétől, mi több, az élet minden gondjától-fáradalmától is megszabadítani őket?« (Ádám Péter ford.)

Az idézet A demokrácia Amerikában 1840-ben megjelent második kötetéből való.

Egészen szédületesnek találom. Gondolati síkon ez a részlet írásos életművem majdhogynem egészét tartalmazza. Egy dolgot tennék hozzá: az egyén Tocqueville-nél még rendelkezik barátokkal és családokkal, míg nálam már ezek sem adatnak meg neki. Másképpen szólva az atomizációnak az a folyamata, amelyet leír, elérte a végpontját.

Továbbra is gondolati síkon maradva ugyancsak elmondhatjuk, hogy ez a részlet Philippe Muray írásos életművének majdhogynem egészét tartalmazza. Philippe csupán egy dolgot fűzött hozzá, jelesül azt, hogy ez a hatalmat anyai hatalomként azonosítja. Az új idők – véli Muray – a matriarchátus visszatérését hozták el új, állami formában. Másképpen szólva

Az elsődleges ellenség, amelyet kiirtani próbálnak a modern világból, nem más, mint maga a férfiasság.

A Muray halála óta lezajlott folyamatok, és kiváltképpen a szocialisták visszatérése a hatalomba, egészen elképesztő mértékben igazolták Muray jóslatát. Franciaország a második ország Svédország után, ahol az új törvények értelmében büntetéssel sújtják a prostituáltak klienseit. Úgy hiszem, maga Muray is nehezen hinné el ezt. Lehet, hogy előre látta, de nem ilyen korán, ilyen gyorsan számított rá. Futólag hadd jegyezem meg, hogy a prostitúció eltörlése a társadalmi rend pilléreinek eltörlésével egyenértékű: majdhogynem lehetetlenné tesszük ezáltal a házasságot, a házasság a prostitúció mint valamiféle javítóeszköz nélkül összeomlik, vele együtt pedig a család meg a társadalom is demográfiai okokból. A prostitúció eltörlése tehát nem más, mint egész egyszerűen az európai öngyilkosság egyik aspektusa.

Ezen körülmények között, úgy hiszem, nagy jövőt jósolhatunk egy ősibb társadalmi formának, amely a hetedik század középköri világából tör elő: a szalafista iszlámnak. Igaz, hogy az aktualitások ellentmondanak nekem, de kitartok jóslatom mellett. A dzsihadizmus egyszer véget ér: előbb-utóbb elege lesz az embereknek a vérengzésből és az öngyilkosságból.

Európa, eldöntvén, hogy nem csinál több gyereket, öngyilkosságra ítélte magát. Hiba lenne azt gondolni, hogy lassú öngyilkosságról van szó: 1,2-es vagy 1,3-es reprodukciós rátával elég gyorsan megy a dolog.

Ezen körülmények között, úgy vélem, mindenfajta vita a szekularizmusról, az iszlámról stb., amit a francia értelmiségiek folytatnak, érdektelen, mivelhogy nem veszik figyelembe az egyetlen állandó tényezőt: a párok és a családok helyzetét. Bizonyos értelemben nem meglepő, hogy nem a hivatásos értelmiségiek, hanem egyedül a regényírók fejtettek ki valóban érdekes gondolatokat társadalmunk állapotáról, olyan emberek, akiket az emberi lények valódi élete érdekel.”