„Egész életünkben ugyanazon a művön dolgozunk” – látogatás Somogyi Győzőnél

2018. augusztus 11. 10:06

„Isten csodálatos világának a felmutatása, a szépség szolgálata a feladatunk”– vallja Somogyi Győző festőművész, grafikus, salföldi gazda, a Balaton-felvidék egyik első értelmiségi felfedezője és meghatározó lokálpatrióta aktivistája. Salföldi házában életéről, művészi munkásságáról, közéleti nézeteiről, a vidéki idill mögötti tragédiákról, az isteni és a sátáni erők harcáról is mesél nekünk. „Aki szerint – a vallástól függetlenül – a teremtett világ jóindulatú, az jobboldali. Aki szerint közömbös vagy rossz, amit meg kell változtatni, az baloldali” – jelenti ki a művész. Portréinterjúnk.

2018. augusztus 11. 10:06
Leimeiszter Barnabás
Leimeiszter Barnabás

Nyári délután, a 71-es főúton tartunk Salföld felé: Balatonudvarinál kezdenek felszakadozni a felhők, Ábrahámhegynél kisüt a nap, ragyogó időben érkezünk meg a parttól három kilométerre fekvő faluba. A majornál kocsik tömkelege – a helyszín gyerekkori kirándulások emlékét idézi a Veszprém megyében felnevelkedett újságíróban.

Rövid keresgélés után megtaláljuk Somogyi Győző otthonát: az udvarban gyerekek csutakolják a lovakat. Felbaktatunk az udvar végébe, a festőművész parasztháza előtt fogad bennünket. Körbenézünk a magaslatról: gyönyörűen helyreállított salföldi házak, a háttérben a Káli-medence lankái húzódnak. Helyben vagyunk.

Látszólag minden tökéletes. Az idill mögött azonban a hagyományos paraszti világ megsemmisülése rejlik – tér rögtön a témára a művész.

Süllyedő világ

A hetvenes években a festő és felesége, Korényi Dalma szobrászművész más autóstopos fiatalokhoz hasonlóan ritkán távolodtak el a Balaton-parttól, így Salföldről is kevés fogalmuk volt. Somogyi felidézi: bár akkorra jócskán kiépült az idegenforgalom,

Salföld ebben az időben még egy élő parasztfalu volt,

amelyet a kőtengeren keresztülkanyargó földúton lehetett megközelíteni. Az alig néhány évvel azelőtt telepített villanydrótok fölött libák szálltak át, a sár és trágya borította utcákon csak úgy nyüzsögtek a gyerekek, a házak előtti padokon társalgó öregek pedig ízes szófordulataikkal nyűgözték le a fővárosból érkezett látogatókat. Nem mellesleg a templomok is zsúfolva voltak vasárnaponként; „még valami lüktető boldogság hatotta át az embereket, noha addigra a falu már meg volt törve” – mondja Somogyi, felidézve a paraszti idill felbomlásának stációit.

A megtöretés fontos momentuma volt, amikor a parasztok szimpla bérmunkássá lettek a saját földjükön: a hatvanas évek elején megverték, pincébe zárták a gazdákat, hogy bekényszerítsék őket a téeszbe. Meglehetősen családias téesz volt ugyanakkor a salföldi: a helyi egyházközség vezetője volt az elnöke, a harangozó volt a KISZ-titkár – a falusiak később vissza is sírták ezt az időszakot. A fő csapást a hetvenes években meghirdetett új „településfejlesztési koncepció” és a modernizáció – értsd: az ezer főn aluli települések elsorvasztása – jelentette. „Ami Ceaușescunak a romániai falurombolás során nem sikerült, azt Kádárék sikeresen véghezvitték, ráadásul a lakosság költségén” – idézi fel a művész.

Somogyiék 1975-ben vásárolták meg Salföld egyetlen üresen álló, romos házát nevetségesen alacsony összegért, húszezer forintért. A tanácsban nem értették az elhatározásukat, nem is nagyon akarták a nevükre írni a házat, mondván, Salföld hamarosan meg fog szűnni. Ez rövidesen be is következett, „sokkal előbb, mint képzelni lehetett volna” – teszi hozzá Somogyi, aki az azóta eltelt évtizedeket folyamatos visszafejlődésként értékeli. Habár gyerek volt bőven, az érkezésüket követő évben bezárták az iskolát annak korszerűtlenségére hivatkozva, ezután busszal szállították a diákokat a modern badacsonytomaji iskolába. A festő megjegyzi: még ők is adománnyal támogatták ennek megépülését, nem tudva, hogy ezzel valójában a falu halálához járulnak hozzá.

A kisgyerekes családok csakhamar elhagyták a falut, őket a máshol munkát kereső fiatalok követték, a hátramaradó középkorúak pedig az italba menekültek.

„Ahogyan ürültek ki a templomi padsorok, úgy szaporodtak a temetőben a sírok.”

Somogyi Győző állítja: szinte minden salföldi férfit az alkoholizmus vitte el, akiket nem, azoknak sem volt éppen boldogabb a sorsuk. Ők szilikózisban haltak meg, a falu határában álló, ma már csak romjaiban, graffitiktől lepve látható kőzúzómalomban folytatott munka betegítette meg őket. Az a nemtörődömség, ami hagyta elveszni a paraszti kultúrát, a környezetrombolásban és az önpusztításban is megmutatkozott: a műtrágyát, a permetezőszereket puszta kézzel lopták haza nagy mennyiségben, Somogyiék kertjét pedig egyszer a szomszéd bácsi pusztította el – önnön nagy megelégedésére – a téeszből elhozott méreggel.

Mindig elkeseredek, ha arra gondolok, hogy milyen csodálatos, értékes emberek pusztultak egy társadalmi kísérlet kísérleti nyulaiként” – mondja a művész. Ha a marxi logika, ami a parasztság eltűnését követelte meg, a nyolcvanas évek végén egyszeriben ki is ment a divatból, a rendszerváltás nem hozta el a paraszti élet reneszánszát.

Somogyiék a nyolcvanas évek közepén költöztek be véglegesen az addig nyaralóként használt salföldi házukba, ekkor kezdtek el állatokat tartani, noha budapesti értelmiségiekként nemigen konyítottak a dologhoz. „Ha az utolsó kakast is levágták és már egy disznó sincs a faluban, akkor nekünk kell folytatni” – gondolták.

A rendszerváltás után azonban

hiába próbálták győzködni az egykori parasztokat, hogy kérjék vissza a földjeiket,

a még mindig csupán ötven-hatvan körül járó, magabíró emberek csak rezignáltan rázták a fejüket. Az állattartás különösképpen megsínylette a változásokat: a kilencvenes években egy ideig Somogyiék tartották a megye egyetlen szamarát. A téesz felszámolása után tíz évig „vadkeleti állapotok” uralkodtak: a legelőket felverte a gaz, nem voltak kimérve a földterületek, azt is megtehették, hogy reggel kihajtották a birkanyájat és a lovakat, és csak este gyűjtötték egybe őket. Az ő szempontjukból élvezetes időszak volt ez, de a pusztulás volt mögötte.

A luxuselfekvő és a városi parasztok

A modern civilizáció leírta a paraszti emberfajtát” – vélekedik Somogyi Győző. Az élelmiszert gépek állítják elő, a természettel nem érintkezünk többé fizikailag, csupán a megmérgezett, becsomagolt készterméket vásároljuk meg a boltban, egészségtelen körülmények között dolgozunk egészségtelen munkahelyeken. Szomorú, de sok falusi fiatal úgy élte meg ezt a „természet- és életellenes” helyzetet, mint fejlődést, elvégre a komfortos panelba beköltözve nem kellett többé kapálniuk.

A paraszti hagyományok olyannyira eltűnőben vannak, hogy Badacsonytördemicen egy, a kellemetlen szagokról panaszkodó nyaraló tiltakozására miatt rendeletben tiltották meg az állattartást. Somogyi elmeséli annak az öreg parasztnak az esetét, aki belehalt a tehenei elvesztése felett érzett fájdalmába. „A rendszerváltás rátett még egy lapáttal arra, amit a kommunizmus kezdett el” – állapítja meg.

Jelenleg a hetvenhat éves festőművész a falu legidősebb lakosa, az „utolsó paraszt”. Az odaköltözésükkor kétszázhetven lelket számláló Salföldön

az elmúlt évtizedekben teljes lakosságcsere zajlott le,

csupán két tősgyökeres salföldi család él még a faluban, közülük az egyik éppen árulja a házát, mennének Budapestre. Ma 35-40 állandó lakos él itt, hogy pontosan mennyi, azon gyakran elvitatkozik a festő és neje. Nyáron persze pezseg az élettől Salföld, megérkeznek a felújított parasztházakba a nyaralók, a panzió, a major tele turistákkal, rengeteg a gyerek. Augusztus huszadikán azonban mintha puskalövéssel vágnák el mindezt, hirtelen bezárnak a boltok, kiürül a falu.

A közösségi élet furcsa módon azonban mégis rendkívül erős: a téli salföldiek – többségükben a pesti lakásukat felszámoló, nyugdíjas értelmiségiek – filmklubot üzemeltetnek, hetente kétszer kisbusz viszi be vásárolni a lakosokat a városba, de színházba, kórházba is elszállítja őket.

Röviden: a település jól működik Somogyi szerint, csodálatosan karban van tartva, ám ez nem feledtetheti a tényt, hogy Salföld mára afféle „luxuselfekvővé” vált – és ez a sorsa a környező községeknek is.

Ám a falvak talán még sincsenek a mégoly bukolikus hangulatú halálra ítélve.

Somogyit reménnyel töltik el azok a fiatalok,

akik a városi életből kiábrándulva, a természet szeretetétől vezérelve itt kezdenek új életet: kecskéket tartanak, biokertészetet művelnek, és az sem tántorítja el őket, hogy életükben nem fogtak előtte kapát a kezükbe. Ezek a diplomás „újfalusiak” tíz éve még Budapesten éltek, most pedig a káptalantóti piacon őstermelőkként árulják portékáikat. Arra is van – igaz, nem sok – példa, hogy egykori parasztcsaládok sarjai visszatérnek vidékre, borászatot, fogadót nyitnak. De felhozza fotóművész-grafikus fia példáját is, aki Svájcból települt haza, és nádfedeles salföldi házából végzi távmunkáját. Somogyi Győző hangsúlyozza: ennek a jelenségnek nincsen politikai vagy médiahátszele, az általa egyébként támogatott kormány sem éppen ezeket az újfajta gazdákat részesíti előnyben.

Lokál & globál

Egy telefonhívás kis időre elszólítja a művészt, addig a beszélgetésünknek helyet adó ebédlő falán megcsodáljuk a történelmi Magyarországot ábrázoló grafikát. Tíz éven át, aprólékos munkával készült a rajz, Somogyi saját és mások által küldött vázlatokat, illetve a Monarchia katonai térképeit használta fel hozzá – mondja el később. A hézagokat, amikről nem rendelkezett információval, képzeletből pótolta. A művész nem törekedett pontosságra, lazán kezelte a méretarányokat, mégis, grafikája sokkal kifejezőbb a térképeknél. Hűen tükrözi Somogyi filozófiáját:

minden tájnak sajátos, mással összehasonlíthatatlan lelke van.

A Tihanyi Királyságra terelődik a szó, erre a kamaszutópiára, állameszményre, amit a középiskolás Somogyi és társai egy nyaralás alkalmával, a tihanyi szénaboglyákban heverészve találtak ki, ekképpen szembeszegülve a kommunizmus valóságával. Őfelsége I. Állandó Lajos (vagyis a paloznaki barokk Pongrácz-kastélyt romjaiból helyreállító Márffy István) kormányában Somogyi a hadügyminiszteri posztot tölti be. Annak idején a fiatalok térképeken rajzolták meg az új ország határait: a Királyság területe nagyjából lefedi a később létrehozott Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot, Somogyiék számtalanszor bejárták országukat gyalogszerrel vagy éppen lóháton.

A Tihanyi Királyság nem szűnt meg – hangsúlyozza Somogyi, és valóban: a kultúrákat egybemosó globalizáció és amerikanizáció korában

a kisközösségek melletti dacos kiállás ugyanolyan érvénnyel bír.

Az Egyesült Európa védelmet nyújthat. Ennek megvannak a történeti gyökerei, a Res Publica Christiana az előképe” – nyilatkozta néhány évvel a rendszerváltás után – adódik hát a kérdés, hogyan vélekedik ma az európai gondolatról.

Somogyi Győző kijelenti: a mostani Európa nem az a keresztény alapokon nyugvó Európa, amiről Schuman és De Gasperi álmodott Az Európai Unió zászlaján látható tizenkét csillag bibliai jelkép: Szűz Mária tizenkét csillagára, Izrael tizenkét törzsére utal, és a kör közepén eredetileg piros kereszt volt – mutat rá. A nagytőkével összefonódott hatvannyolcasok azonban szerinte eltérítették az Egyesült Európa eredeti eszméjét, és az Egyesült Államok mintájára egy ateista keverékállamot kívánnak létrehozni.

A művész felidézi: már korán észlelte ezeket a tendenciákat, 1986-ban az akkor még szamizdat Beszélő cenzúrázta a vele készült interjút, amelyben arról beszélt, hogy hatalmas erők egy angol nyelvű, drappszínű emberiség kikeverésén dolgoznak. „Meg vagyok róla győződve, hogy a kereszténység, a keresztény Európa által ezer év alatt létrehozott életmodell elpusztítása a fő cél, ezért pedig a gazdasági érdekeket is feláldozzák, öngyilkos politikát folytatnak” – véli, hozzátéve: „Európát le akarják cserélni, ezen belül pedig minket, ázsiai hordát, pláne.”

A hetvenes években Somogyi egy hátizsákkal bejárta Nyugat-Európát, magával ragadták az olasz piacok, a francia falusi emberek és persze az építészet, ám már akkor érezte, hogy

„mindez le van öntve egy Pepsi-kólás, szirupos mázzal”,

ami nem tetszett neki.

1971-ben járt Párizsban: a diákság még 1968 lázában égett, kereste, „mit lehetne felgyújtani, elpusztítani, szétverni”, és bár ő is fiatal volt, érezte, hogy az egész egy nagy humbug. „Miért lázonganak ezek? Mindegyiknek milliomos a papája. Lobogtatták a Vörös könyvecskét, miközben luxuslakásban éltek. Kioktattak engem, hogy a Kádár-féle gulyásfazékban rotyogva nem vagyunk elég radikális kommunisták. »Lőni kell!« – mondták, majd beültek a méregdrága kocsijukba és hazamentek. Ők ma Európa vezetői” – mondja.

Somogyi Győző teológiai tanulmányai során, majd katolikus papként ő másféle világszemléletben részesült. Később baráti kapcsolatok révén a német újbaloldallal és a helyi avantgárd körökkel is megismerkedett, de ezek szintén kevéssé nyűgözték le. Hogyan is nyűgözhették volna le? „Itt volt a hátam mögött a Tihanyi Királyság” – mosolyog. 

Bal-jobb

Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy Somogyi, aki sohasem takargatta konzervatív politikai meggyőződéseit, hogyan látja ma a jobboldali és a baloldali művészvilág viszonyát – hiszen a nyolcvanas években a folytonos rendőri megfigyelés alatt áll festő szoros kapcsolatban állt a demokratikus ellenzékkel, elmondása szerint Budapesten csak balliberális barátai voltak.

„Szerettem őket, ők is szerettek engem. Együtt szidtuk a kommunistákat”

– emlékezik vissza. A törés a már említett 1986-os esettel következett el, amikor a Beszélő nem jelentette meg a vele készült interjút, ekkor vette észre, hogy „milyen irányba húzzák a szekeret”. Ugyanakkor sokakkal ma is baráti kapcsolatot ápol ebből a körből, tudnak egymásról, a Káli-medencei Környezetvédelmi Társaságban pedig, amelynek nyolcvan százaléka magasan jegyzett értelmiségi, kiválóan dolgoznak együtt, politikáról itt nem esik szó. „Összeköt bennünket, hogy imádjuk a Káli-medencét, védjük az értékeit” – mondja.  

Somogyi egy időben a neoavantgárd művészekhez is közel állt; elmondása szerint a képzőművész, építész, rendező Erdély Miklóshoz, akinek a mozaikműhelyében dolgozott a feleségével, szinte családi kötelékek fűzték. Erdéllyel együtt jártak a Fiatal Művészek Klubjába, különböző alternatív színházakba, emellett pedig nagy filozófiai-teológiai vitákat folytattak a szeretet és a humor jegyében. A korán elhunyt Erdély iránti szeretete mit sem halványult, egyébként pedig nem olyan egyértelmű, ma melyik politikai oldalon állna. Ha élne, „nem olyan biztos, hogy balliberális színházigazgató lenne” – jegyzi meg. Erdély zsidó-keresztény volt, a Krisztus-hívő zsidók mozgalmának tagja, meg volt keresztelve, de körül is volt metélve. Papként az ifjúsági hittankörbe elhívta Erdélyt, aki a katolikus fiatalok nem kis megrökönyödésére így kezdte előadását: „Na, ti gójok szálljatok le a Názáreti Jézusról, ő a mi megváltónk!

Nagyon szabad és pozitív légkör uralkodott ebben a körben – idézi fel Somogyi, ez a rendszerváltáshoz közeledve változott meg: az ösztöndíjakkal külföldre került fiatal filozófusok hazatérve elkezdtek szervezkedni,

az értelmiségi világ kettévált.

Ekkoriban ugyanakkor mindegyik oldal tisztelettel tekintett a festőművészre: miután engedélyezték a Hazafias Népfront jelöltjein kívüli személyek indulását is a választásokon, az ellenzék az V. kerületben szerette volna indítani őt, a festő nem kívánt azonban részt venni ebben „a nyilvánvaló komédiában”. A rendszerváltáskor mind az MDF, mind az SZDSZ megkereste, és a legnagyobb jóindulattal próbálta rábírni, hogy képviselőjelöltjük legyen, ám őket is visszautasította, semmiféle politikai ambícióval nem bír ugyanis. „Hogy én ott üljek a Parlamentben zakóban egész nap?” – nevet. És persze – mindenekelőtt – ott van a Tihanyi Királyság. Ez az érv szerencsére mindenkit meggyőzött – mondja.

Somogyi Győző egyre inkább kérdőjelesnek látja a demokrácia fogalmát:

ott, ahol ténylegesen megvalósítanák a démosz, a nép akaratát, populizmusról, sőt fasizmusról panaszkodnak.

A kommunizmus a gyakorlatban nem jelentett mást, mint egy szűk értelmiségi elit terrorját, és a kapitalizmus is lényegében ugyanez – véli.

Visszatérünk a baloldaliság-jobboldaliság kérdéséhez. Somogyi hangsúlyozza: nehéz pontosan meghatározni, mit jelentenek ezek a fogalmak, a lényegi különbség szerinte az istenhitben és az istentagadásban van. „Aki szerint – a vallástól függetlenül – a teremtett világ jóindulatú, az jobboldali. Aki szerint közömbös vagy rossz, amit meg kell változtatni, az baloldali” – jelenti ki.

Az, hogy valaki milyen művészeti irányzathoz tartozik, vagy hogy milyen baráti körben szokott berúgni, nem mutatja, hogy jobb- vagy baloldali-e: ő ismer mélyen hívő, naponta templomba járó avantgárd művészeket és ateista fotorealistákat egyaránt. „Azt, hogy az ember életműve végül melyik serpenyőben fog helyet kapni, azt, hogy az Isten országát szolgálta-e vagy a Sátán birodalmát, szinte a halálunkig nem mondhatjuk ki” – teszi hozzá, épp ezért sohasem érzett késztetést arra, hogy besorolja az embereket.

A szépség szolgálata

2018-ban mi egy művész feladata? – hangzik utolsó kérdésünk. A művész feladata mindig is ugyanaz volt – válaszolja Somogyi, majd Csontváryt idézi:

a festmény témája a mennyei dicsőség.

Ennél alább nem adhatjuk. Isten csodálatos világának a felmutatása, a szépség szolgálata a feladatunk.” Szerinte a régi korok művészei – az ősemberektől egészen a modernekig – mind ezt az elvet követték; az a művészet, ami nem ilyen alapon áll, feledésre van ítélve.

A felvilágosodás élcsapata eldöntötte, hogy lerombolja a vallásos civilizációt, majd felépít egy Isten nélküli világot: ezt kísérelte meg később a kommunizmus, a fasizmus, a liberalizmus is. „A Sátán azonban nem tud teremteni” – fűzi hozzá Somogyi. Az említett ideológiák meg akarják haladni a létező világot, a tudósok arról beszélnek, hogy ha tönkretesszük a Földet, legfeljebb átköltözünk a Marsra.

Szerintem minden művész istenhívő a lelke mélyén. Máskülönben ki az a bolond, aki ceruzával, ecsettel vagy vésővel piszmogna ahelyett, hogy valamilyen jövedelmező munkát végezne? Mindegyiket elbűvöli a világ szépsége. Csak aztán a főiskolán és máshol olyan eszmei zűrzavarba kerülnek, hogy nem tudják többé, mit is szolgálnak. De egyetlen olyan kollégát sem ismerek, aki tudatosan a pusztítás mellett tenné le a garast. A Sátán úgy állítja szolgálatába az embereket, hogy nem is tudják, mit cselekszenek. Pol Pot és Hitler is azt hitte, hogy az emberiség javáért öl meg annyi embert” – mondja.

Látogatásunk végén a művész bevezet bennünket a műtermébe. Meséli, gyakran érdeklődnek az épület eredeti funkciójáról, istálló volt-e vagy éppen pajta, pedig 1984-ben, saját kezűleg építette egy akácdzsungel helyén. Építész barátai nem is értették, mit művel,

azzal vádolták, hogy „műemléket hamisít”,

hiszen a Velencei Charta is kimondja, hogy a huszadik század végén nem lehet korábbi korok stílusában építkezni, a beton meg az üveg az elvárás. „Azóta hálisten a műemlékesek fejében is beállt egy fordulat” – mondja. Ehhez a Káli-medencei Környezetvédelmi Társaság is hozzájárult, amelynek kezdettől fogva Somogyi Győző a titkára. Úgy gondolták, ha már a Balaton-felvidéki paraszti kultúrát nem tudják visszaállítani, legalább az építészetét megmentik az enyészettől, felújítják annak hagyományait. Több száz parasztházat állítottak helyre önerőből, a népi műemlékek védelmét sajnos ma sem támogatja az állam. Pedig a Káli-medencében éppen az ő munkájuknak köszönhetően lendült fel az idegenforgalom.

A festőállványon egy Krisztus-kép készül. A külvárosi lét fájdalmát érzékletesen bemutató, fekete-fehér szitanyomatai és a mai, pompázatos színeket felvonultató festmények között éles váltást vélünk felfedezni, de Somogyi szerint ez csak látszólagos. Egy, a hetvenes évek elejéről származó, félkész festményére mutat: a két cigányasszonyt ábrázoló művön már megmutatkoznak a későbbi Somogyi-esztétika jellegzetességei, a képet most tervezi befejezni a művész. „Hiszem, hogy egész életünkben ugyanazon a művön dolgozunk” – zárja szavait.

Összesen 47 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
kérdés
2018. augusztus 14. 12:17
Ezt a szó-váltást azért másoltam be ide, mert itt kezdődött a LARP-olás, de Quip valamilyen okból nem merte egyenesen elmondani az interjúalanyról a véleményét, hanem másnap egy másik topicon engem kezdett, tanult emberhez igazán nem illő módon, ráadásul látatlanban, piarci módon 'triggerelni'. Azt tartom helyesnek, ha ez nem a kettőnk ügyének tűnne csak, ez komoly, bebetonozott kor- és kór-társi probléma, ami ma is folyamatosan adagolt méreg mindenkinek.
kérdés
2018. augusztus 14. 11:51
"Quip http://"A kereszténység azért a legjobb vallás, mert összetartozása ellenére én a keresztény nem vagyok felelős a másik keresztényért!" - Teknős mandiner-kommentelő 2018. augusztus 14. 06:19 1 1 @kérdés Ezek a fantáziáid. Nem látok lényegi különbséget a magát 12 éves kislánynak képzelő 45 éves pasas és a magát parasztnak képzelő informatikus, könyvelő vagy grafikus között. Képzelt, hamis, megjátszott élet. Akármennyi kelléket (szoknyát, kapát, barbibabát, tyúkot etcetera) is halmoz föl az élet gazdája, akárhány átgondolt bemutatót is tart belőle szűkebb és tágabb környezetének, nem tud azzá válni, ami - állítólag - szeretne lenni. Válaszok: kérdés | 2018. augusztus 14. 11:08" kérdés 2018. augusztus 14. 11:08 @Quip Mi nem eladásra termelünk, hanem magunknak, a szűk családnak, mert gyerekkorunkban ebben nőttünk föl, vagyis konkrét ismereteink vannak a gazdálkodás mikéntjéről. Mindkettőnk felmenőinek elvették kis földecskéit, így természetes, hogy újra szeretnénk teremteni, ami generációkon át létalapul szolgált. Nekem azért volt módom látni, mert amikor Anyám ellen az ávós per zajlott, akkor Nagyszüleimhez vittek le. Paraszti sorban élőktől származunk, ez égett be genetikailag, egyebeket nem tartunk nyilván. A kádár-korszak városi életre, foglalkozásokra kényszerítette a család nagy részét, de mivel paraszti sorból kerültünk értelmiségibe, az nem fogadott be minket. Ez megnyilvánul nyugdíjunkban. Ma műparasztnak titulál ugyanezen réteg. Ahogy Fekete István írta, zsellér és tiszttartó között nincs átmenet, végig tapasztaljuk. Ezért, amikor letudtuk a szakmával töltött évtizedeket, nyugdíjas korra úgy készültünk, hogy beállítunk egy működő biodinamikus gazdaságot, egyik részről, hogy tudjuk, mit eszünk meg, mert igen sok a kemikália abban, amit megetetnek velünk, másik részről okulásul az utódoknak, harmadrészt pedig, hogy magunkat elfoglaljuk, ne csak a fejünkből nézzünk ki hónapszám, s kimerüljünk orvoslátogatásban, stb. Ez utóbbi annyira sikerült, hogy tíz évvel öregebbnek nézek ki, a befőzés, munkák miatti izületdagadásom pihentetése idején, vagy egyéb defektnél fórumozok csak, a Férjem pedig könnyen megmutatja, "merre van Buda", bár pengevékonnyá aszott már. Igen fegyelmezett, helyhez kötött és monoton fizikai munkát jelent ez, szünnap nélkül, ahol az időjárás az úr. Mi elhatároztuk, csináljuk, amíg bírjuk. Ennyit a szerepjátszásról. Mivel a multiknál mindent olcsóbban lehet kapni, mint az előállítás költsége, ezért luxus, amit csinálunk. Ráadásul helyben mindenkinél ugyanaz terem, tehát nincs is árértéke. Az almánk nekünk is apró és potyog. Akinek viszont nincs más lehetősége, jövedelmi forrása, csak amit megtermelhet, annak nem nyújt biztonságos megélhetést, mert a csekkbefizetésre kp kell, tehát minden korban menekülnek ettől az életformától. Egyéni motivációm: mindig szerettem tanulni. Annak idején a tanítótól, főnöktől vártam elismerést, a környezettől, most naponta tanulok a Természettől, s terményben kapom, áldásként az elismerést, ami nem kivételezettség, nincs benne részrehajlás, vesszőfuttatás, kárpótol bőven a figyelmes gondoskodásért, munkáért, alkalmazkodásért. Három tőkéból csinált a Férjem lugast, 126 fürt szőlő van rajta. Paraszthacukánk nincs, de van sok fazokasmunkám, varrottasom, mert mindegyik üzenetet hordoz erről az életformáról, mindig felfedezek vmi újat bennük. HA módunk van, szívesen elmenünk neves vásárra. Ennyit a fantáziálásról. Mai napra: megint tízkilónyi paradicsom (kétnaponta érik le ennyi, és kíváló minőségű), némi paprika befőzni, a fejtenivaló babot kell csépelnem, és elmaradtam a vegyesméz leszűrésével júliusban. Ez utóbbi is temérdek lett idén, mert méhészkedünk is. No meg a házimunkák. Férjem megint viszi a fűkaszát szervízbe, fölszedi a hagymát, mellette térkövezi a fölső udvart...szóval ennyit a parazitaságról. Örülnék, ha elgondolkodnál rajta, ki mit finanszíroz, miben tetszeleg, mikor tartja a markát, mikor és hogyan károsítja környezetét, és így tovább. Nagyon szeretném, ha tanultságod, míveltséged cizellálná szavaid, fórumtársakhoz való viszonyulásod ezután....ennyit a vakhitről."
vihar
2018. augusztus 13. 21:06
értékes cikk, köszönet a szerzőnek. A kényelem civilizációja győzött , de semmivel sem lettünk boldogabbak mint abban a világban amikor még fizikailag nehezebb életünk volt. Az Istenhit valóban vízválasztó: aki úgy éli az életét , hogy "mégis egy nagy Úr vendége voltam" az mindent egész másként lát mint aki önmagát helyezi az Universum közepébe. Néha érdemes elmenni Erdély eldugott falvaiba , ott még látni a régi falusi kultúrát ,de a napjai ott is meg vannak számlálva.
andry
2018. augusztus 12. 14:12
ez a portre korulbelul olyan hiteles, mint a muvesz Petofirol keszult szitanyomata (1848. Petofi, 45x30 cm).
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!