Kit gyűlölnek valójában a választás utáni tüntetések szónokai?

„Az elmúlt egy hónapban nagyjából ugyanazokat az embereket lehetett látni kiállni a tömeg elé. Bizonyos értelemben sajnálatra méltó emberek, akikről egyszerűen üvölt, hogy nem a kormánnyal van az igazi bajuk, nem is az ügyetlen ellenzékkel. Ha most Vona-Gyurcsány-kormány lenne, többségük ugyanúgy ott állna, ugyanúgy élvezné azokat a kitüntetett perceket, amelyekre egész életében várt, és amelyeket sohasem kapott meg és erősen kétséges, valaha meg fog-e még kapni az élettől: emberek figyelnek rájuk, udvariasan még meg is tapsolják őket, este pedig bemehetnek egy televízióba és beszélhetnek valamiről. Bármiről. És ami legalább ilyen fontos: sikertelen emberekként sikeres embereket szidhatnak.

Igen, kitüntetett pillanat ez az életükben, hiszen saját vágyuk a közönség (igaz, egyre fogyó közönség) vágyával soha máskor nem kerülhet ilyen gyönyörű szimbiózisba, mint a mostani néhány hétben. Hiszen teljesen mindegy, mit mondanak a szónokok, ebben a pszichózisban a közönségnek minden tetszik. Csalódottak, kedvenc pártjuk nagyon kikapott a választáson, tüntetni akarnak, és azt megkapják. Ha a macskája nevében könyvet író aktivista azt üvöltené, a kormány be akarja vezetni, hogy a menzán hetente egyszer macskapörkölt legyen a menü, mert Németh Szilárdnak van egy hatalmas macskafarmja Uruguayban, és azt kérné az emberektől, hogy fogják meg egymás kezét és mondják egyszerre, hogy nem engedjük, nem engedjük, akkor feltehetően mondanák. Vagy ha azt kérné, hogy egy közös, hatalmas nyávogással tiltakozzanak a tudatlan, Indextől és Kálmán Olgától elzárt vidéki emberektől erőszakkal elvett macskákért, tiltakozzanak a nemzeti macskakisajátítási programnak csúfolt gátlástalan és szervezett macskarablás ellen, a választási vereség miatt csalódott emberek egy része egészen biztosan azt mondaná: mijau.

Csakhogy aztán a tüntetők hazamennek és másnap elmennek dolgozni. A szónokok maradnak. Nekik ugyanis csak ez van.”