Kurucok, labancok – válasz Trombitás Kristófnak

2018. május 15. 13:20

Aki döglött lovon ül, vegye észre és szálljon le róla.

2018. május 15. 13:20
Máthé Áron
Máthé Áron
Mandiner

Trombitás Kristóf munkásságát régóta figyelemmel követem. Általában egy világítótoronyhoz lehetne hasonlítani, amely egy-egy pillanatra belevilágít a ködös éjszakába, majd utána marad a megfoghatatlan, ragacsos, egybemosódó szürkeség. Így jártunk a „kuruckodásról” szóló írásával is.

Először is, kitűnő és ravasz érveléstechnikát alkalmaz, amikor a labanc-kuruc ellentétpárt hirtelen átváltja Habsburg-török ellentétpárra. Nem akarok előreszaladni, de szeretném vele közölni: a kuruc az nem egyenlő a törökbaráttal. Vagy másképpen: a törökpártiság (és az ezzel járó Nyugat-ellenesség) nem feltétele, és nem is szükségszerű velejárója a kuruc politikának. Nekem a magam részéről semmi kifogásom azon – akár protestáns, akár katolikus – végvári vitézek ellen, akik karddal térítették a pogányt.

Külön érdekes, hogy Trombitás Kristóf most a török magyarországi működését elemzi kritikai módon, miközben az Oszmán Birodalom éppenséggel azt a nettó politikai iszlámizmust valósította meg, amely Trombitás szerint nem is létezik. Ahogyan Tombitás kollega korábban írta: „megjegyeztem az iszlámmal kapcsolatban, különös tekintettel arra, hogy milyen fájó hiányra utal az, ahogy önmagukat jobboldaliként definiáló, és egyébként tisztességes, korántsem tudatlan emberek egyenesen irtóznak a keleti hagyományoktól, különös tekintettel az iszlámra.”. Szeretném tudomására hozni, hogy a 16-17. századi, elsöprő többségében protestáns magyar nemesség, (mező)városi polgárság és a parasztság egyaránt irtózott a keleti hagyományoktól. Nem szívlelték a „törökösség” bűnét, azt elég kegyetlen retorziókkal torolták meg. Talán ennek is köszönhető, hogy a magyarság, mint olyan, fennmaradt.

Trombitás abban is téved, hogy az Alföld pusztulását kizárólag a töröknek tulajdonítja.

A felszabadító háború során mind a két fél nyugodt szívvel prédálta végig a hadműveleti területeket.

Az, hogy a törököknél ez a bevett gyakorlat része volt, amely a korábbi két-háromszáz évben is jelentős magyar népesség pusztulását okozta, nem lehet vita tárgya. De az sem, hogy ebben hellyel-közzel bizony a Habsburg-seregek is partnerek voltak. Mond az valamit Trombitásnak a korábbi események közül, hogy „Basta szekere”? Vagy ez is csak kurucoskodó propaganda?

Odáig talán nem fogunk eljutni, hogy Trombitás Kristóf „objektivizáló” és iszlám-barát nézeteivel később esetleg felül a neo-ottomán elbeszélésmódnak, amely a törvény és a rend megjelenését éppenséggel a török hódoltsághoz társítja. De a magam részéről azt is nevetségesnek tartom, hogyha a Habsburgok szemüvegén nézzük a saját történelmünket. Ilyen például az a kijelentése, miszerint az ónodi országgyűlésen történt trónfosztás „törvénytelen” lett volna. „Törvénytelen trónfosztás” – ezek csak üres szavak. Ha más ült volna a trónra, bizonyára törvényessé vált volna.

Thökölyt pedig éppúgy nehéz meg- és elítélni, mint azokat az 1945 januárjában a budai Várban harcoló honvédeket, akik szintén egy vesztett ügy mellett tartottak ki. Thököly nem lépte át a tragikus, rosszul számító politikus és a portyázó vezér közötti határt, bár karrierje vége felé eléggé ingott a léc. Mária Teréziát viszont hiába koronázták magyar királlyá, soha nem lett teljességgel magyar uralkodó. Nem országépítő-, hanem birodalomépítő volt ugyanis. Csak sajnos nem a mi birodalmunkat építette.

Rákóczi kapcsán is használja Trombitás a „szimpatikus lúzer” kifejezést. Én inkább a tragikus, de hosszú távon sikeres hős kifejezést tartanám méltónak a Vezérlő Fejedelem számára. Ezzel szemben

a Habsburgok méltán pályázhatnak a tragikomikus jelzőre.

A család egész pályafutásának fő központja, vagyis a mai Ausztria lényegében megtagadta őket; miközben a fő rebellis Magyarország volt az, amely több ízben is megmentette a család uralmát, és utoljára a legvégsőkig ragaszkodott hozzájuk. Bizonyára nem vitatkoznánk az egész kérdéskörről, ha a Habsburgok két-háromszáz évvel korábban tartós szívbéli egyezségre jutnak a Natio Hungaricával, és hogy úgy mondjam, maguk is kuruccá válnak.

Visszatérve Thökölyre: ha egyáltalán szükség van rá, akkor bizonyára akadna más Mária Terézián kívül, aki méltó lenne a Hősök terén végrehajtott szoborcsere után a megjelenítésre. Ha megközelítőleg a korszaknál kívánunk maradni, akkor esetleg Zrínyi Miklós lehetne az, és ezzel akár az erősen katolikus érzelműek is elégedettek lehetnének. Ez talán még nem biztos, hogy sértené Concordiát, de a teljes újkori történelem újraírása már nagyon is. A huszadik századra vonatkozóan jogos elvárás a történelmi igazságunk érvényre juttatása, a megszakadt hagyomány helyreállítása. De a korábbi korszakokkal kapcsolatban nincs oka, és nincs is igazán értelme szobor-, vagy mítoszdöntögetésnek. Mindez az állandóság, a berögzült hagyomány folytonosságát sértené. Másképpen: a nemzeti mitológiába sokminden belefér – néha még egymást látszatra kizáró dolgok is! –, de

nem lehet állandóan, lejárt szavatosságú eszményeket újrafelfedezni kívánó értelmiségiek hangoskodása miatt újratervezni.

A történelemben ugyanis nincs objektivitás. Tényszerűségre való módszeres törekvés van, de még a szigorúan elefántcsonttoronyként működő műhelyek is különböző elbeszélésmódok, olvasatok, hangsúlyok szerint dolgoznak. Aki objektivitással jön, az egész egyszerűen egy másfajta szubjektivitást képvisel. Az „objektivitás” fogalmának egyébként is van némi marxista íze: egyedül a kommunisták vették maguknak a pofátlan bátorságot, hogy az objektív valóság pontos ismeretének – illetve kreációjának – igényével lépjenek fel.

A történelem mint tudomány művelésének nem önös célja van, hanem végső soron a nemzeti identitás építését, megerősítését, letisztázását kell, hogy szolgálja. Saját magunk elhelyezését a jelenkor eseményeiben, valamint a körülöttünk zajló események időbeli hátterének megértését. Egy-egy megszilárdult identitás-elem megkérdőjelezése, ráadásul a tényekkel vitatható módon, nem nyújt semmiféle pozitív élményt és a megértéshez sem visz közelebb.

Ami pedig Trombitás protestálását illeti a történelmünk kurucus-protestáns ihletettsége ellen: igazán sajnálatos hír lehet számára, de ez néhány száz év alatt történelmileg így alakult. Tetszettek volna forradalmat csinálni.

A politikai igénnyel is bíró katolicizmus lelkiismeret-furdalását ne a magyar történelem lezárt és elfogadott fejezetein tessék kiélni. A magyar történelem túlságosan is értékes ahhoz, hogy mások szempontjaira bízzuk a vele való sáfárkodást. Ebben az okos kuruc és a becsületes labanc egyet tud érteni, azt hiszem.

Összesen 142 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Arma Gedeon
2018. május 16. 10:29
A kurucok hőskultuszát a Kiegyezés után építette ki a tudatipar Thaly Kálmán főhamisító vezetésével. Ez a hamis kultusz, mely kiszorította a köztudatból a kurucokról addig élő teljesen negatív képet, Trianon egyik fő belső elősegítője lett. A HAnsburgok démonizálása a Trianont megelőző pár évtizedben elérte, hogy a világháború végén a nemzet maga zavarta el királyát, aki hivatalánál fogva jelképezte az ország területi egységét. A kurucos protestánsok, pl. Németh László rendszeresen hangoztatták, hogy Trianon nem volt rossz ár azért, hogy megszabadultunk a Habsburgoktól, megérte. Vagyis a hamis kuruckultusz a magyarokat saját nemzeti érdekükkel ellentétes politikai cselekvésre programozta. Ezért állították elő a haramia országháborítók hőskultuszát és a Nagy-Magyarországot a történelemben másodszor létrehozó Habsburgok démonizálását. Hogy szétverhessék a történelmi Magyarországot.
Akitlosz
2018. május 15. 21:57
Nincsen szükség szoborcserére a Hősök terén. Főleg nem a labancok kedvévért.
terra
2018. május 15. 18:31
Trombitás Kristóf cikkét olvasva végig valami kellemetlen, valahonnan már ismerős érzésem volt, de először magam sem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Máthé Áron viszont megtette, köszönet érte! "A történelem mint tudomány művelésének nem önös célja van, hanem végső soron a nemzeti identitás építését, megerősítését, letisztázását kell, hogy szolgálja. Saját magunk elhelyezését a jelenkor eseményeiben, valamint a körülöttünk zajló események időbeli hátterének megértését. Egy-egy megszilárdult identitás-elem megkérdőjelezése, ráadásul a tényekkel vitatható módon, nem nyújt semmiféle pozitív élményt és a megértéshez sem visz közelebb." "Aki objektivitással jön, az egész egyszerűen egy másfajta szubjektivitást képvisel. Az „objektivitás” fogalmának egyébként is van némi marxista íze: egyedül a kommunisták vették maguknak a pofátlan bátorságot, hogy az objektív valóság pontos ismeretének – illetve kreációjának – igényével lépjenek fel." A fentiekhez csak annyit tennék hozzá, hogy minden nép a saját történelméből emel fel eseményeket és hősöket valamilyen számára fontos dolog szimbólumaként. Amint ez megtörténik - márpedig a kurucok harcaival és II. Rákóczi Ferenc személyével, illetve negatív ellenpólusként a labancokkal megtörtént - , akkor már nem a történelmi esemény és a személyek válnak lényegessé, hanem az, amit szimbolizálnak. A kurucok a nemzeti függetlenségre vágyó mindenkori magyar nép, a labancok pedig a mindenkori elnyomók szimbólumaivá váltak és így váltak részévé a magyar hagyománynak, amihez hozzátartoznak a mítoszok elemei is. A szimbólumként a magyar nemzeti történelmi hagyomány és nemzeti identitás részévé váló események és személyek "objektivizálása", a deheroizálás a nemzeti identitás alapjait ássa alá, miközben semmi pozitívumot nem hoz. Ilyen szemlélettel igen könnyen el lehet jutni akár odáig is, hogy a Szent Korona egy micisapka, a Szent Jobb pedig egy tetemcafat... Hagyjuk meg ezt inkább az ellenfeleinknek, ne vágjuk magunk alatt a fát csak azért, hogy roppant okosnak és objektívnak látszódjunk.
balbako_
2018. május 15. 17:46
A kortársakat kell megnézni, akik azt mondták két pogány közt egy hazáért folyik a vérünk. A törökök gaztetteit ismerjük a "felszabadítók" (ezekkel nekünk mindig pechünk van) pedig így vélekedtek. A mohácsi vész, majd Buda elvesztése után „két pogány közt egy hazáért” küzdő magyar hazafiak egymást követő több nemzedéke nem éppen úgy képzelte el Magyarország felszabadítását, ahogy idegen nemzetiségű és -szívű uralkodója. I. Lipót és a bécsi udvar ugyanis a fegyverek erejével, a „háború jogán” (jure belli) megszerzett területnek tartotta Magyarországot, amelynek állami, jogi-közigazgatási, gazdasági berendezkedését és benépesítését-betelepítését a dinasztia, illetve a Habsburg-birodalom érdekeinek alárendelve kívánta megvalósítani. Hozzá teszem az erőforrásaira is, mert végül a hatalmas bevételeket hozó szürke marha kereskedelmet is (dúsgazdag tőzsércsaládokat például a Thökölyek vagyonát is ez alapozta meg) is elvették itáliai hitelezőiknek adták. Nem kéne a Habsburgokat utólag rehabilitálni.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!