Kurucok, labancok – válasz Trombitás Kristófnak

2018. május 15. 13:20
Máthé Áron
Mandiner

Aki döglött lovon ül, vegye észre és szálljon le róla.

Trombitás Kristóf munkásságát régóta figyelemmel követem. Általában egy világítótoronyhoz lehetne hasonlítani, amely egy-egy pillanatra belevilágít a ködös éjszakába, majd utána marad a megfoghatatlan, ragacsos, egybemosódó szürkeség. Így jártunk a „kuruckodásról” szóló írásával is.

Először is, kitűnő és ravasz érveléstechnikát alkalmaz, amikor a labanc-kuruc ellentétpárt hirtelen átváltja Habsburg-török ellentétpárra. Nem akarok előreszaladni, de szeretném vele közölni: a kuruc az nem egyenlő a törökbaráttal. Vagy másképpen: a törökpártiság (és az ezzel járó Nyugat-ellenesség) nem feltétele, és nem is szükségszerű velejárója a kuruc politikának. Nekem a magam részéről semmi kifogásom azon – akár protestáns, akár katolikus – végvári vitézek ellen, akik karddal térítették a pogányt.

Külön érdekes, hogy Trombitás Kristóf most a török magyarországi működését elemzi kritikai módon, miközben az Oszmán Birodalom éppenséggel azt a nettó politikai iszlámizmust valósította meg, amely Trombitás szerint nem is létezik. Ahogyan Tombitás kollega korábban írta: „megjegyeztem az iszlámmal kapcsolatban, különös tekintettel arra, hogy milyen fájó hiányra utal az, ahogy önmagukat jobboldaliként definiáló, és egyébként tisztességes, korántsem tudatlan emberek egyenesen irtóznak a keleti hagyományoktól, különös tekintettel az iszlámra.”. Szeretném tudomására hozni, hogy a 16-17. századi, elsöprő többségében protestáns magyar nemesség, (mező)városi polgárság és a parasztság egyaránt irtózott a keleti hagyományoktól. Nem szívlelték a „törökösség” bűnét, azt elég kegyetlen retorziókkal torolták meg. Talán ennek is köszönhető, hogy a magyarság, mint olyan, fennmaradt.

Trombitás abban is téved, hogy az Alföld pusztulását kizárólag a töröknek tulajdonítja.

A felszabadító háború során mind a két fél nyugodt szívvel prédálta végig a hadműveleti területeket.

Az, hogy a törököknél ez a bevett gyakorlat része volt, amely a korábbi két-háromszáz évben is jelentős magyar népesség pusztulását okozta, nem lehet vita tárgya. De az sem, hogy ebben hellyel-közzel bizony a Habsburg-seregek is partnerek voltak. Mond az valamit Trombitásnak a korábbi események közül, hogy „Basta szekere”? Vagy ez is csak kurucoskodó propaganda?

Odáig talán nem fogunk eljutni, hogy Trombitás Kristóf „objektivizáló” és iszlám-barát nézeteivel később esetleg felül a neo-ottomán elbeszélésmódnak, amely a törvény és a rend megjelenését éppenséggel a török hódoltsághoz társítja. De a magam részéről azt is nevetségesnek tartom, hogyha a Habsburgok szemüvegén nézzük a saját történelmünket. Ilyen például az a kijelentése, miszerint az ónodi országgyűlésen történt trónfosztás „törvénytelen” lett volna. „Törvénytelen trónfosztás” – ezek csak üres szavak. Ha más ült volna a trónra, bizonyára törvényessé vált volna.

Thökölyt pedig éppúgy nehéz meg- és elítélni, mint azokat az 1945 januárjában a budai Várban harcoló honvédeket, akik szintén egy vesztett ügy mellett tartottak ki. Thököly nem lépte át a tragikus, rosszul számító politikus és a portyázó vezér közötti határt, bár karrierje vége felé eléggé ingott a léc. Mária Teréziát viszont hiába koronázták magyar királlyá, soha nem lett teljességgel magyar uralkodó. Nem országépítő-, hanem birodalomépítő volt ugyanis. Csak sajnos nem a mi birodalmunkat építette.

Rákóczi kapcsán is használja Trombitás a „szimpatikus lúzer” kifejezést. Én inkább a tragikus, de hosszú távon sikeres hős kifejezést tartanám méltónak a Vezérlő Fejedelem számára. Ezzel szemben

a Habsburgok méltán pályázhatnak a tragikomikus jelzőre.

A család egész pályafutásának fő központja, vagyis a mai Ausztria lényegében megtagadta őket; miközben a fő rebellis Magyarország volt az, amely több ízben is megmentette a család uralmát, és utoljára a legvégsőkig ragaszkodott hozzájuk. Bizonyára nem vitatkoznánk az egész kérdéskörről, ha a Habsburgok két-háromszáz évvel korábban tartós szívbéli egyezségre jutnak a Natio Hungaricával, és hogy úgy mondjam, maguk is kuruccá válnak.

Visszatérve Thökölyre: ha egyáltalán szükség van rá, akkor bizonyára akadna más Mária Terézián kívül, aki méltó lenne a Hősök terén végrehajtott szoborcsere után a megjelenítésre. Ha megközelítőleg a korszaknál kívánunk maradni, akkor esetleg Zrínyi Miklós lehetne az, és ezzel akár az erősen katolikus érzelműek is elégedettek lehetnének. Ez talán még nem biztos, hogy sértené Concordiát, de a teljes újkori történelem újraírása már nagyon is. A huszadik századra vonatkozóan jogos elvárás a történelmi igazságunk érvényre juttatása, a megszakadt hagyomány helyreállítása. De a korábbi korszakokkal kapcsolatban nincs oka, és nincs is igazán értelme szobor-, vagy mítoszdöntögetésnek. Mindez az állandóság, a berögzült hagyomány folytonosságát sértené. Másképpen: a nemzeti mitológiába sokminden belefér – néha még egymást látszatra kizáró dolgok is! –, de

nem lehet állandóan, lejárt szavatosságú eszményeket újrafelfedezni kívánó értelmiségiek hangoskodása miatt újratervezni.

A történelemben ugyanis nincs objektivitás. Tényszerűségre való módszeres törekvés van, de még a szigorúan elefántcsonttoronyként működő műhelyek is különböző elbeszélésmódok, olvasatok, hangsúlyok szerint dolgoznak. Aki objektivitással jön, az egész egyszerűen egy másfajta szubjektivitást képvisel. Az „objektivitás” fogalmának egyébként is van némi marxista íze: egyedül a kommunisták vették maguknak a pofátlan bátorságot, hogy az objektív valóság pontos ismeretének – illetve kreációjának – igényével lépjenek fel.

A történelem mint tudomány művelésének nem önös célja van, hanem végső soron a nemzeti identitás építését, megerősítését, letisztázását kell, hogy szolgálja. Saját magunk elhelyezését a jelenkor eseményeiben, valamint a körülöttünk zajló események időbeli hátterének megértését. Egy-egy megszilárdult identitás-elem megkérdőjelezése, ráadásul a tényekkel vitatható módon, nem nyújt semmiféle pozitív élményt és a megértéshez sem visz közelebb.

Ami pedig Trombitás protestálását illeti a történelmünk kurucus-protestáns ihletettsége ellen: igazán sajnálatos hír lehet számára, de ez néhány száz év alatt történelmileg így alakult. Tetszettek volna forradalmat csinálni.

A politikai igénnyel is bíró katolicizmus lelkiismeret-furdalását ne a magyar történelem lezárt és elfogadott fejezetein tessék kiélni. A magyar történelem túlságosan is értékes ahhoz, hogy mások szempontjaira bízzuk a vele való sáfárkodást. Ebben az okos kuruc és a becsületes labanc egyet tud érteni, azt hiszem.

vissza a teljes nézetre