„Itt vagyok, engem küldj!” – Salkaházi Sára emlékezete

A Magyar Hősök-sorozatunk eddigi írásait itt olvashatják.

***

Salkaházi Sára (1899–1944) a felvidéki Kassán született. Megtapasztalta a kisebbségi lét megbélyegzettségét, mellőzöttségét és kitaszítottságát, s hamar megmutatkozott, hogy érzékeny a szegények, a szükséget szenvedők sorsa iránt.

A XX. század megpróbáltatásai és embertelen eseményei közepette – gyökereit meg nem tagadva – megmaradt elkötelezett embernek, aki tudatosan vállalta sorsát: életét adta az üldözöttekért.

A családi fészek: Kassa

A Schalkház család osztrák eredetű volt, Sára nagyapja a XIX. század negyvenes éveiben érkezett Kassára. Fogadót nyitott, amelynek egyik különtermében rendszeresen lehetőséget teremtett, hogy hangversenyeket, színielőadásokat tekintsenek meg a vendégek. Ebben a pezsgő társadalmi és kulturális közegben született és nevelkedett testvéreivel együtt Salkaházi Sára. Tanítóképzőt végzett, rövid ideig tanított, de a Monarchia összeomlása után kénytelen volt megválni hivatásától, mert nem volt hajlandó felesküdni az új csehszlovák államra.

A család úgy döntött, hogy nem emigrálnak Magyarországra, hanem Kassán maradva őrzik magyarságukat, és erősítenek ebben másokat is. A korban szokatlan volt, a kassai miliő mégis lehetővé tette számára, hogy álmát megvalósítsa és újságíróként saját egzisztenciát teremtsen. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene…” – írta Salkaházy Sára visszaemlékezve.

Munkája mellett különböző lapokban publikált, novellákat írt, 1926-ban Fekete furulya címmel önálló kötete is megjelent. Salkaházi, miközben a modern nő életmódját követte,

Az 1920-as évek elején könyvkötőként dolgozott, ekkor ismerte meg a kétkezi munkások világát. A szociális kérdés nem hagyta nyugodni, ezért 1926-tól az Országos Keresztény Szocialista Párt kassai irodájának munkatársa lett, a párt lapját, a Népet szerkesztette.

A fordulat

A szegények és a munkások segítését továbbra is fő feladatának érezte, ezért folyamatosan kereste a módját, hogyan tudna tenni valamit. Ez juttatta el egy szociális és népgondozó tanfolyamra, amelyet a néhány évvel korábban alakult Szociális Testvérek Társaságának tagjai tartottak. A tanfolyam fordulópontot jelentett az életében: „Csak nézed az előtted beszélő testvért, mintha egyedül neked beszélne… és egyszerre megnyugszol, mint aki megtalálta, amit keres”. A tanfolyam után fél évvel felvételét kérte a szociális testvérek közé.

Megkezdődött egy hosszú évtized, amelynek két sarokpontja az első fogadalom volt 1930-ban, valamint az örökfogadalom 1940 pünkösdjén. Sára testvér lelki útját mindennél jobban kifejezi, hogy a társaságba való belépésekor feltette az alapvető kérdést: „Miért jöttem?” Majd örökfogadalma letételekor – Izajás próféta nyomán – megadta a választ: „Itt vagyok! Engem küldj!”.

Ez az időszak hatalmas munkában és lelki formálódásban telt: Kassán, majd Komáromban szervezte a karitász munkáját, személyesen látogatta és segítette a nélkülöző családokat, gróf Esterházy Lujzával – Esterházy János nővérével – a felvidéki magyar nők helyzetének javítása érdekében megalapította a Katolikus Nőszövetséget.

A harmincas évek végétől

Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának alapítója és elöljárója élesen elhatárolódott a náci fajelmélettől, a Lélek Szava című lapban rendszeres felszólalt a zsidók megkülönböztetése ellen. 1939-ben a Magyar Szent Kereszt Egyesület társelnöke lett, amely nagy szerepet vállalt az embermentésben. Ebben a munkában odaadó társra talált Sárában, aki szimbolikusan is kifejezte szembenállását a náci Németországgal: 1942-ben nevét Schalkházról Salkaházira magyarosította.

Az életfelajánlás

Ahogy a deportálások megkezdődtek, egyre sürgetőbbé vált az üldözöttek konkrét segítése. Slachta Margit még XII. Piusz pápát is felkereste, hogy megakadályozza a szlovákiai zsidóság deportálását. A testvérek otthonaikban, valamint a kezelésük alatt álló intézményekben folyamatosan menedéket nyújtottak a hozzájuk fordulóknak.

Sára testvér és társai számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az életüket teszik kockára tevékenységükkel. Hitük, elkötelezettségük erőt adott nekik, Sára pedig mintegy áldozatként 1943 szeptemberében felajánlotta magát: „Ma a Társaság és a Testvérek iránti hálából és szeretetből felajánlom magam, mint a Társaság áldozatát azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és Testvérek üldöztetése következne be.”

Az embermentés Magyarország német megszállása, valamint az 1944 októberi nyilas puccs után nagyságrendekkel veszélyesebb lett. ’44 telére a társaság pesti házai megteltek a befogadott üldözöttekkel. A testvérek közül csak néhányan, az ellátás szervezői maradtak korábbi helyükön. A többiek egy zugligeti villában vészelték át az ostromot.

Egy ilyen útjáról tért vissza 1944. december 27-én, s már az utcán látta, hogy nyilas igazoltatás zajlik a rábízott Bokréta utcai otthonban. Ennek ellenére rögtön az intézet vezetőjeként jelentkezett, ezért négy gyanúsnak talált emberrel és Bernovits Vilma hitoktatóval együtt elhurcolták. Sorsa még aznap este beteljesedett…

Halála után

A testvérek sokáig nem tudtak biztosat Sára sorsáról. Az 1967-es zuglói nyilasper egyik vádlottjának vallomása szerint 1944. december 27-én egy nő kivégzése előtt a Duna-parton hóhérai szemébe nézve keresztet vetett magára. Minden valószínűség szerint ő volt az. 1969-ben a jeruzsálemi Jád Vásem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki, 2006-ban pedig a katolikus egyház boldoggá avatta.

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságának segítségével készül.