Trauma és nosztalgia Észak-Vajdaságban

2018. március 13. 12:31

Szabadkán a figyelem mind inkább északra, idővel a határainktól is északabbra kezdett összpontosulni, Tadićot már a kutya nem ugatta meg, Gyurcsányt annál inkább.

2018. március 13. 12:31
Tóth Szilárd János
Ki vagy te, vajdasági magyar?

A déliekről nem szeretnék, nem is nagyon tudnék beszélni. Hogy miért nem megy az ilyesmi, arra tizennyolc évesen  jöttem rá, amikor Becskerekre jártam csajozni. Ott derült ki, hogy ők jobbára nem nézik, tán nem is fogják a magyar televíziót, meg egyáltalán, a magyarban inkább az ósdit és az unalmast látják, mert ami új és érdekes, az mind Belgrádból érkezik. Mifelénk ez nem éppen így működött akkor sem, most meg pláne, úgyhogy, bár ők is vajdasági magyaroknak mondták magukat, meg én is, föltűnt, hogy egészen más a tapasztalatunk. 

A társadalomtudósok azt mondják erre a jelenségre, hogy fragmentált a vajdasági magyarok identitása. No, de.

Arról az észak-vajdasági magyar generációról fogok beszélni, amelyhez magam is tartozom, a 80-as és 90-es évek fordulóján születettekről, pontosabban arról, hogy miként formálódott ennek a generációnak a közösségi ügyekhez, vagy, ha úgy tetszik, a politikához fűződő viszonya. Nem fogok sok mindent megmagyarázni, ami keveset igen, azt is csak azért, mert a papír föltétlenül megkívánja. Ehelyett inkább hallomásokat és benyomásokat, generációs élményeket fogok leírni, azt, hogy miként nézett ki ez a 25–30 év északon.

A két dolog, amiről trauma és/vagy nosztalgia kapcsán leginkább beszélni szoktak mifelénk, az egyfelől a háború, másfelől meg Jugoszlávia. Azaz, hogy nem ez a bizonyos generáció, mert ez a generáció nem beszél, inkább csak hall ezekről a dolgokról. Amire maga is emlékszik, az elég kevés, majdnem annyi, mint semmi. Nem szokta már tudni a jugoszláv himnusz szövegét, csak az első sorát, nem volt pionír, nem tudja fölsorolni a boszniai hegyeket, nem szolgált a seregben, és a háborúnak is inkább csak az utolsó fölvonása idején volt valamennyire észnél.

Én magam a légiriadókra emlékszem a legtisztábban, ma is föláll a szőr a hátamon, ha eszembe jut. Négyen álltunk a sötét házban a szemöldökfa alatt, és lestük, hogy hull-e bomba a házra. A Pantelićék házától száznyolcvan méterre épp becsapódott egy, utána sokkal jobban féltünk, mert úgy hallottuk, leszakadt a plafon, és akár meg is halhattak volna. Az apám egy idő után megelégelte ezt, és elzavarta anyámat a két gyerekkel Szegedre – ő maga nem mehetett, hiszen katonaköteles volt –, várjuk csak ki ott a bombázások végét. Ki tudja, eltarthat ez még évekig is. Nem tartott, de az a rövid idő, ameddig mégis, épp elég volt, hogy örökre bevésődjön az emlékezetembe egy álom, amit újra és újra láttam éjszakánként, és körülbelül arról szólt, hogy az apám ül a dragacson a palicsi udvarunk közepén, és várja, aznap megölik-e az amerikaiak.

Ami a Jugoszláviával kapcsolatos nosztalgiát illeti, egyfelől ugyebár ez az, ami: nosztalgia. A nevezett generáció arról hallhatott a legtöbbet, hogy itt valamikor testvérek éltek egységben, és ezt az életet jól elmosta a háború, amihez a magyaroknak állítólag semmi közük nem volt. Elmés kritikai értelmiségiek ez ellen azt a kifogást emelhetnék, hogy önmagunk áldozati szerepbe helyezése helyett inkább tovább kéne lépnünk, elvégre hát… Elvégre hát a „siránkozástól” könnyebb nem lesz az élet.

Bár az utolsó mondat tartalmával, így, ahogy van, én is egyetértek, nem látok semmi kivetni valót abban, ha a vajdasági magyarok a háború áldozataiként tekintenek magukra. Mert ha eltekintünk attól a néhány embertől, aki cselekvően is támogatta a hadi szocialista rezsimet, az látszik, hogy a közösségnek szinte semmi kontrollja nem volt afölött, hogy mivé lesz az ország, amelyben élt. A nosztalgiának akkor van ereje, ha melankolikus. Nincs abban semmi, ha úgy találjuk, elveszítettünk valamit, ami értékes, és ez ráadásul nem is igazán rajtunk múlott.

Régen, 1990 előtt nem érdekelt senkit, hogy ki miféle – mondják –, meg akit érdekelt, azt is csak úgy, hogy elmondhassa, micsoda béke és harmónia volt itt szerbek, magyarok stb. között. Merthogy – és ez a lényeg – ez a bizonyos harmónia egy, a mainál sokkal inkább multikulturális Vajdaságban honolt, mely multikulturalitást a 80-as és 90-es évek fordulóján születettek szintén inkább csak hírből ismerik. Számukra adott, hogy néhány északi községet leszámítva mindenütt szerb többség van, hogy Újvidék és a többi nagyobbacska város – Szabadka kivételével – szinte teljesen egynemű és így tovább. Ebben – hallottak róla – egyformán benne van a kisebbségek elvándorlása, időnkénti elvándoroltatása, és a menekültek érkezése. Ez mindenesetre arra ösztönzi a generációnkat, hogy a kisebbség helyét a politikában ott lássák, ahol a demográfiai térkép ezt indokolja is úgymond, vagyis északon, a helyi közösségekben. 

Nem gondol, illetve gondolt erről nagyon mást az utóbbi két évtizedben a politikát csináló stáb sem. Így, hogy délen a magyarság aprócska kisebbséggé törpült, nem sok értelme látszott annak, hogy a politikai és a kulturális súlypont ott maradjon. Szép lassan át is tevődött ide hozzánk, gondoljunk csak a napilapra, az újabb médiaházra, a tehetséggondozó gimnáziumokra, a Nemzeti Tanácsra vagy a pártszékházakra. Ezt persze mi egyáltalán nem bántuk.

A többség, azt hiszem, később sem bánta, függetlenül attól, hogy ez a mozgás miként hatott. Ami hamar meglátszott, az az, hogy – távol az ország központjától, egyre távolabb a tartomány fővárosától – Szabadkán a figyelem mind inkább északra, idővel a határainktól is északabbra kezdett összpontosulni. A belgrádi és az újvidéki politika egyre messzibb, a pesti egyre közelibb lett, Koštunicát meg Tadićot már a kutya nem ugatta meg, Gyurcsányt annál inkább.

És ezzel, azt hiszem, föl is vezettem a következő állításom: a tárgyalt generáció számára a szerb közélet már csak nevetnivaló, idegen színháznak tetszik/tetszett, jelentőségteljes, vagy akár traumát okozó politikai hír csak Pestről érkezhet/érkezhetett. Alátámasztják ezt a szociológiai kutatások is, egy ilyen szerint például a vajdasági magyarok fele abszolút nem érzi magát Szerbiához tartozónak. Hm. 

Pestről egyre csak jöttek a hírek. A 2004-es népszavazás, a 2006-os cirkusz, meg a többi, ezekre a dolgokra mindenki figyelt, nem volt olyan, aki nem. Aztán ez az egész jobbra tolódás, a bakancsok, a zászlók, a vármegyések, a nemzeti rockerek, az üvöltözés… valami hatalmas hullámnak tűnt. És nem is volt nehéz ennek a hullámnak termékeny táptalajra lelnie nálunk, ha szabad ezzel a képzavarral élnem. Ugyanis a generációnk tagjai épp akkor voltak kamaszok, vagy akik már nem, azok is épp csak betöltötték a húszat. Évek óta hallgatták az ebédlőasztal mellett egyfelől azt, hogy 1990 előtt milyen tűrhető volt az élet – bár ki tudja, az albánok már akkor is... –, másfelől meg azt, hogy a szerb nacionalisták mindent elrontottak. Vagy a szerbek, pont. Aztán kiléptek az utcára, és látták a falakra festve, hogy mély árok várja őket, netán maga a Duna, hogy halál reájuk, takarodjanak haza Magyarországra meg effélék. Ez utóbbi különösen furcsa volt – a többi még hagyján, de hogy „haza Magyarországra”? –, a vasutas nagyapám is egy ilyen föliraton rökönyödött meg a legjobban, pedig alighanem sok mindent látott negyven év alatt a vagonokon. Hogy a mázolók mit hallgathattak otthon az ebédlőasztalnál, arról csak sejtelme volt.

Az anyám egyszer azzal jött haza, hogy a székét, amelyen évek óta ült a tanáriban, elvette tőle egy boszniai menekült. Betrappolt és odaült, majd amikor ezért számon kérték – mondván, ilyesmi mifelénk nem szokás –, csak annyit felelt, hogy márpedig mostantól ő fog ott ülni. Úgy is lett. Később fölvetette, hogy túl sok a szabadnap, nem lehet haladni, a katolikus ünnepeken is be kéne járni, elvégre hát ez Szerbia. A folyosón pedig ne tessék magyarul társalogni, hiszen úgy nem ért mindenki. Ilyesmik.

Az utcán, hogy úgy mondjam, vér folyt. A legtöbb 2003 és 2007 között, mindenki beszélt erről. Az újságok „magyarverésekről” cikkeztek, ami egy nem teljesen igazságtalan megnevezés, figyelembe véve, hogy kik véréből folyt a legtöbb. Mégis, a „nem teljesen igazságtalan” helyett legyünk inkább igazságosak, amennyire tudunk.

A legnagyobb, kivételesen országos figyelmet egy 2004-es eset váltotta ki, Szerbhorváth György a következőképpen tudósít: „június 26-án éjjel öt magyar fiú brutálisan megvert egy szerb férfit, ánuszába sörösüveget dugtak, aki – így ők – provokálta őket, szexuálisan zaklatott lányokat. Az áldozat ugyan másnap nem emlékezett semmire, drogdílerként is ismerték, de egykor e magyar fiúk sem közkedveltségükről, hanem inkább agresszivitásukról voltak híresek a helyi magyarok körében. A bíróság expressz, és a jogászok szerint is számos hibát vétve, összesen 61 év börtönbüntetést rótt ki rájuk, 10-től 15 évig. Ilyen súlyos büntetést háborús bűnösök esetében sem szabtak ki minden esetben Szerbiában.”

Mifelénk rengetegen fölháborodtak. No, nem a brutális erőszak, hanem a súlyos büntetés miatt. „A rendszer a rácokat  védi”, „jobb már úgyse lesz”, ezekkel a halhatatlan sorokkal énekelte meg az esetet egy palicsi rapbanda. Körülbelül ilyen volt a légkör. Termékeny, így hát egy időre be is szivárgott ide a magyarországi szélsőjobbos hullám – ez két újabb képzavar volt. Észak-Vajdaságban megjelentek a bakancsok, a zászlók, a vármegyések és a többi. Magyarul is lehetett már gyűlölködni a falakon, eljött vendégségbe a Kárpátia, majd 2009-ben egy kisebb szabadkai társaság megalapította a vajdasági magyarok első nemzeti radikális pártját.

Ez persze az éremnek csak az egyik oldala. A sok-sok fiatal mellett, akik a szüleik és a maguk élményeiből leszűrték, hogy bakancsban kell járniuk, élt még ennyi, vagy még kétszer ennyi, aki meg éppen ellenkezőleg látta. Tudniillik, be volt oltva a nacionalizmus minden formája ellen, látva, hogy micsoda pusztításra képes, ha éppen arról van szó. Mifelénk sokan furcsállották, de ez az egész nemzeti radikális hullám, amilyen magasra csapott, olyan hamar le is csillapodott. 2008, 2009 után valahogy eltűntek a bakancsosok, az erőszak, eltűnt minden efféle. Az utórezgésekre is inkább csak azért figyeltünk föl, mert képtelenségnek tűnt, hogy 2011-ben még bárkinek is… Hogy 2011-ben még bárkinek is eszébe jutna egy becsei  vécében összeverni egy újságírót, mert az egy írásában valami trágárságot merészelt illeszteni a magyar himnusz első sorába. A harcias jobboldalon, pontosabban a jobboldal harcias felén az ilyesféle húzásokról úgy tudják, hogy egyenlő a hazaárulással. Ezért hát ingerültek lesznek, és ütnek. A harciatlan, hidegfejű konzervatívok ezzel szemben beérik annyival, hogy legyintsenek mind a trágárra, mind a trágárt bántalmazóra, mondván, hogy az ilyen tettek ízléstelenek, az ilyet elkövetők pedig elveszítik a méltóságukat. Természetesen nem ugyanabban a mértékben. Maga a trágár összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint az őt megütők.

Ha van bármi a világon, amit értékelni lehet a nemzeti radikálisok megjelenésében, akkor az talán annyi, hogy adtak valamilyen – elég szörnyű – impulzust az észak-vajdasági magyarok politikáról való gondolkodásának. Utánuk már csak egy igazi eseménye volt az utóbbi éveknek, ami ilyen jelentőséggel bírt, mégpedig az a folyamat, amely elpusztította a maradványaikat is. 2014-ben ugyanis öt év működés után fölfüggesztette a tevékenységét a már említett szabadkai radikális párt, abból az okból kifolyólag, hogy a tagság fogta magát, és kivándorolt Angliába. Na, bumm.

Most ez van. A csecsemők és az ötvenesek mellett a mi generációnk tagjai is tömegesen vándorolnak ki, sőt, talán ők a leginkább. (Eufemizmus.) Ez is politika. Ernyedtség lett úrrá, és nemcsak azokon, akik dobbantanak, hanem azokon is, akik maradnak. Losoncz Márk elég találóan fogalmaz, azt írja egyik cikkében, hogy a kettős állampolgárságunk mellé nulla honpolgárok vagyunk. Sem Szerbia, sem Magyarország nem „honunk” politikai értelemben, sem itt, sem ott nem veszünk igazán részt, nem mutatkozunk meg stb. Hát igen. 

A generációs élmények, amelyekről írtam, szinte mind eltörpülnek a legújabb fejlemények tükrében. Vagy ki tudja... A háborúról és a Jugoszláviáról hallott történetek, aztán a háború utóhatásai, az erőszak, az észak-vajdasági magyar gettó földuzzadása, a Pest felé fordulás, az elvándorlás... Mindez valahol találkozni látszik. Mintha az lenne „a” generációs élmény, hogy az ország perifériájára sodródtunk, fokozatosan elidegenedtünk mind a déliektől, mind a nem magyaroktól, és így egyre vonzóbb, egyre evidensebb választássá vált az innen el. Még szerbül se nagyon tudunk itt északon. Elég sok magyar fiatal angolul társalog a nem magyarral, az ilyesmi úgyszólván mindennapos jelenség a kávézóink teraszain. A társadalomtudósok erre a jelenségre azt szokták mondani, hogy a vajdasági magyar fiatalok gyöngén vannak integrálódva. Ki gondolta volna 1990-ben, amikor születtünk, hogy ez lesz?

 

Az eredeti írás a Ki vagy te, vajdasági magyar? – Írások az identitásról és annak hiányáról című kötetben jelent meg.

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 9 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
brekker
2018. március 14. 18:25
Jól értem, hogy a délvidéki magyarok angolul társalognak a szerbekkel, ők pedig ezt elfogadják? Több kérdésem nincs.
ZsoBuda
2018. március 14. 06:24
Az írás jó, bár én a szerbekhez csatolt területet Délvidéknek hívom.
ThunderDan
2018. március 13. 22:14
Tartalmas írás, köszönjük. (Zárójelesen: egyébként Belgiumban vagy akár Svájcban is egyre inkább az angol válik a közvetítő nyelvvé a különböző nyelvű őslakosok között... )
packó_
2018. március 13. 20:56
Nagyon köszönöm, érdekes volt olvasni!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!