A lámpavas romantikája

2018. március 13. 14:48

Mórocz Zsolt
Mandiner

A modernizmusban a lét centrumában a hatalom akarása áll az aktuális, megváltó utópia nevében.

Hazatér a kampányban megfáradt humanista. Leteszi megafonját és gyöngéden így szól párjához: kedvesem, ma olyan akaszthatnékom támadt. Ott az a rengeteg kandeláber, meg az a sok rohadt ellenség… Ellenfél, aranyom, ellenfél – helyesbít élete jelenlegi értelme, legyen bármilyen identitású is. Magunkban vagyunk! – fortyan fel az aktivista. Végül lemondóan legyint: látva, senki sincs az Univerzumban, aki érthetné eszméi nagyszerűségét. Szedelőzködik hát, aztán indul a szebb jövő felé, a romkocsmába.

A haladó baloldal – a hajdani füvestől a kifinomult rapperen, a sumák írón át a makulátlan képviselőjelöltig – ismét leküzdhetetlen késztetést érez politikai ellenfelei likvidálására. Program helyett pogrom. Minek vacakolni a demokráciával, amikor mi vagyunk a demokraták?

Így gondolta Szegedi Lukács György is, a MTA etikai piedesztálra emelendő favoritja, jóllehet ő a lámpavas helyett a tizedeltetést részesítette előnyben. A filozófus, a legitim baloldali, a felelősséget az áldozatra hárító terror atyja. Lukács nemesi predikátumát a nagy októberi szocialista puccs évéig használta. A munkásmozgalmi sznobból később elvtárs lett, elhagyva előnevét, ellentétben a nyitottság és egyenlőség egyik elkötelezettjével, akinek sírkövén ez áll: Sir Karl Popper és neje Lady Popper.

Lukács nem proletárnyomorba, hanem bankjeggyel bélelt fészekbe érkezett. Ezért egyformán gyűlölte a dzsentrit és a lipótvárosi burzsoát. Heidelbergben dzsentriutálata és a feudális Magyarország elleni tiltakozása abban nyilvánult meg, hogy időnként lóháton kocogott be az egyetemre. A katonai szolgálatra ennek ellenére alkalmatlanná vált, pedig deli huszár lett volna belőle. Pechjére felmentették. A „diliflepnit” Németországban Karl Jaspers állítja ki számára. Jaspers „parazita szubjektivizmusa” iránti háláját Lukács Az ész trónfosztásában rója le. Budapesten Rakovszky Iván, a későbbi belügyminiszter segítségével szabadul a katonai segédszolgálatból, Rakovszky igazgatósági tagságot kap apuka bankjánál. A rothadó tőkés rend protekcionista és szervilis megnyilvánulása nem teszi boldoggá Lukácsot, noha kénytelen-kelletlen elfogadja a segítséget.

Az osztályharcos bankárcsemete már kisgyermekként – míg mások őszinte emberként ordítottak, toporzékoltak – pragmatikus számító. Ha sarokba állítják, csak akkor kér formálisan bocsánatot anyjától, ha hosszabb időt kell büntetésben töltenie, apja érkezéséig. Amikor a családfő jöttéig csupán fél óra van, derekasan kitart a sarokban. Talán innen ered eszmei alapállása: gyakorló kommunistaként bármikor hajlandó gyónására, azaz önkritikára. „Ahogy Szibéria poklát vagy a vérpadot is elkerülte – írja róla C. Roy –, az öreg hegeliánus rabbi vigyázott rá, hogy övé legyen az utolsó szó.”

Lukács látszólag mindig eszmei alapon áll, valójában azonban gyáva és bigott.

Bármely állítását hajlandó visszavonni, amennyiben fordul a politikai széljárás,

mégpedig a nem úgy értette, amint értette, nem azt mondta, amit mondott alapon. Thomas Mann A varázshegy Naphtájában rajzolja meg visszataszító portréját. Lukács – korlátoltságára jellemzően – nem értette a lényeget. Rólam mintázta, de nem én voltam – dialektizálta át az igazságot.

Íme, Mann véleménye zanzásítva Lukácsról: „ösztönös forradalmár és egyben ösztönös arisztokrata; szocialista volt és ugyanakkor arról ábrándozott, hogy része legyen valamely büszke és előkelő, exkluzív és törvényes életformában”. Valóban: a filozófus egy interjúban az új arisztokráciáról, a kommunista dinasztiák kialakulásáról beszél. Lukács különös keveréke az utópistának, a szellemi terroristának, az életrevaló tizedeltetőnek, a mindig talpára eső ideológusnak.

Mann ekként folytatja a forradalmárról, a forradalmi szektáról, immár Lukács-Naphta szavaival: „A társaság eszméje már gyökerében elválaszthatatlan a föltétlenség eszméjétől, következésképpen terrorista, azaz: antiliberális. Tehermentesíti az egyéni lelkiismeretet, és az abszolút cél nevében szentesít minden eszközt, a véreset is, a bűnt is”.

Lukács a Taktika és etikában nagyjából ezen az erkölcsi szinten fogalmazza meg hitvallását, miközben – Hebbel drámájára hivatkozva – Istenre tolja a felelősséget a történtekért. Később Isten helyére a haladás eszméje lép, melynek nevében a baloldali aktivista bármit elkövethet.

A rituális önkritika nagymestere hol sztálinista, hol leninista, hol marxista, hol a szocialista demokrácia híve.

Közben efféléket írogat: Sztálin mutatta meg a leninizmus lényegét, amivel „az élet minden kérdésére konkrétan felelni lehet”. Az idézet remélhetőleg felkerül az Akadémia falára.

Lukács fanatikus hinni akarása valószínűleg pszichológiai eredetű nihilizmusából ered. A hitet kereste. Valójában hinni akart, nem gondolkodni. Azt hiszem, máig ez a legvonzóbb benne a Che Guevara-pólót viselő balosok számára. F. Furet szerint a kommunizmus ideológiai kotyvaléka a kommunistát átjárhatatlanná teszi a tények számára. Lukács azonban tisztában van a tényekkel. Tudja: a moszkvai tisztogatásokat nem elvi rugalmassága – értsd: visszatetsző opportunizmusa – miatt ússza meg, hanem azért, mert a felette álló párfunkcionáriusoknak nem kell közepes minőségű lakása. Ezért nem végeztetik ki, a bolsevik hagyományoknak megfelelően. Magyarán: látja az ideológia megvalósulását, az „új ember” születését, de becsukja a szemét. Különben nem tarthatná fenn önmaga előtt az utópiát. Hasonlóképpen észreveszi, miként lopnak nagy szakértelemmel Kun Béláék pénzt és aranyat. Utólag ismét nehezményezi, az adott pillanatban viszont hallgat.

A nagy iránymutató saját életében sem igazodott ki. Korai szerelme máshoz megy férjhez, végül öngyilkos lesz. A filosz látványosan szenved emiatt, végül egyik esszéjében hasznosítja az esetet. Balázs Béla mutatós húga elpöcköli maga mellől a nem éppen Jávor Pál-i sarmőrt. Első felesége anarchista és terrorista. Plusz idegbeteg. Lukács a megértő és nagy megengedő szerepében feszít mellette. A gyakorlatban ez a következőképpen fest: míg a filozófus világmegváltó gondolataiba temetkezik, addig az asszony a szomszéd szobában újdonsült partnerével valami egészen mással van elfoglalva. Nem az Empíriokriticizmust tanulmányozza.

Lukács a magyar kultúrát nem érti, tehát néha titkon, néha nyíltan utálja.

A Puszták népe számára elszórt publicisztikai töredékekből áll. Németh Lászlónál, miként a népi mozgalomnál, érezhető szerinte a „tartalmi rothadás”. Madách pesszimista, a honi irodalom általában véve provinciális. Érvelése többnyire rafinált: bármilyen botfülű is az értékek iránt, mindig a legnagyobbakat, Shakespeare-t, Goethét, Tolsztojt játssza ki a hazaiak ellenében.

Az igazi filozófusnak viszont kérdeznie kell, ami bizonyos veszélyeket rejt magában, miként Szókratész esete tanúsítja. Lukács azonban inkább megváltoztatni, mintsem értelmezni akarta a világot. Sarktételnek elég számára annyi, hogy a lét határozza meg a tudatot. Valóban? – érdeklődött Heidegger – akkor szíveskedjenek megmondani: mi a lét… Megmondom, az iméntik (meg Nietzsche) szellemében. A modernizmusban a lét centrumában a hatalom akarása áll az aktuális, megváltó utópia nevében. Amennyiben pedig valaki nem óhajt üdvözülni, az ellenség. Szabotőr, osztályidegen, populista, illiberális, kirekesztő, politikailag inkorrekt, a kor kívánalmainak megfelelően, balról felcímkézve. Rövidre zárva: maga a Rossz, a megtestesült politikai jóval szemben.

A jó természetesen nem Pradát visel. Favoritja a Che Guevara-póló. Győztes választást követően ebben feszít. Vereség esetén naftalinba teszi, mint annak idején a nyilasok az egyenruhát. Megváltója nem Jézus.

A megváltó posztjára legutóbb – a tömegdemokrácia jegyében – egy osztály került, jelesül a proletáriátus. A munkásosztály viszont „rühellé” a történelmi messiás-szerepet. Így hát mára fogyasztóvá vált. Tündöklése és felsülése után új megváltó után kellett nézni. Az eredmény enyhén szólva felemás lett.

Az új, mozgósítható tömegerő ugyanis a bevándorló,

noha a migráns sok esetben még önmegváltásra (praktikusan: önellátásra) sem képes. Elmenekül hazájából, hősiesen hátrahagyva családját: asszonyokat és gyermekeket, küzdjenek azok férfiasan.

Mit mondana ma Lukács? Lámpavasra mindenkivel, akik nem mi vagyunk? Világ migránsai, egyesüljetek! Utódai jelszava ennyi. Ha bárki úgy érezné: az sugalmazom, hogy a baloldali hagyománynak a kezdetektől napjainkig szerves része az „akaszthatnék”, hogy máig szinte semmi sem változott, az téved. Ezt nem sugallom, hanem állítom.

vissza a teljes nézetre