A Nyugat húsz éve megvetéssel és undorral fordul Közép-Európa felé. Ez a migránsválság kapcsán is megmutatkozott: a Nyugat erkölcsi leckéket ad Közép-Európának, hogy hogyan kellene élnie.
„A berlini fal ledőlése után a közép-európai társadalmak, amelyekben oly sokáig megállt az idő, egy újfajta mentális és lelki tájképet fedeztek fel Nyugaton: a posztmodernitásét. A globalizáció folyamata leértékelte a hazaszeretetet, amit az egoizmussal azonosítottak – immár világpolgárnak kellett lenni. A globalizációhoz egy univerzalista világkép társult, amely az identitásokat otrombának, elzárkózónak vagy pusztán folklorikusnak tartotta. A hősök tiszteletét és általában véve a heroizmust a múlttal azonosították. A kereszténység, a keresztény elvek által vezérelt társadalom letűnt. A közerkölcsöknek ezután az egyéni szabadság kívánalmaira és a technikai lehetőségekre kellett válaszolniuk: ebből fakadtak az úgynevezett társadalmi reformok. Ezek és más újfajta bizonyosságok az eljövendő háborúk elutasításának, a piacgazdaságnak, az ideológiákban való csalódásnak és a globalizációval járó kozmopolitizmusnak a talaján öltöttek formát.
A második világháború óta Európa mentális tájképe teljesen megváltozott. Márpedig a közép-európai országok féltve őrzik fenyegetett identitásaikat. Miután megszabadultak a kommunista totalitarizmustól, szeretnék levonni a tanulságokat a történelemből, és megőrizni azoknak a hősöknek az emlékét, akikről azelőtt beszélni sem lehetett. Nem tűrik el, hogy a globalizáció tönkretegye a kultúrájukat, hiszen csupán erre támaszkodhattak az elnyomás idején. A valláshoz is jobban kötődnek nálunk: ők inkább a mártírságot élték meg ezen a téren, mi a hanyatlást. Másképp mondva: mikor a századfordulón szembesültek a nyugat-európaiak posztmodern mentalitásával, értetlenség és elutasítás kavargott bennük.
Egy másik tényezőt is figyelembe kell vennünk. A közös intézményeket működtető Nyugat-Európa meglepetten észleli a visszatérők »elmaradott« mentalitását, és nem is próbálja megérteni őket, azon pedig főleg nem tűnődik el, hogy esetleg tanulhatna-e valamit tőlük. Nyugat-Európa a haladás élére képzeli magát, és felajánlja segítségét a közép-európai népeknek, hogy megszabadítsa őket ósdi vonásaiktól. Amikor pedig óhatatlanul elutasításba ütközik, dühbe gurul. Nyugat-Európa hozzáállása Közép-Európához így foglalható össze: »mi mindent megteszünk, hogy felemeljünk benneteket, hatalmas összegeket költünk rátok, borzasztó hálátlanok vagytok hát, hogy nem fogadjátok el a direktíváinkat«. A Nyugat húsz éve megvetéssel és undorral fordul Közép-Európa felé. Ez a migránsválság kapcsán is megmutatkozott: a Nyugat erkölcsi leckéket ad Közép-Európának, hogy hogyan kellene élnie, példaként állítja elé Németországot, ami szélesre tárta a kapuit. A közép-európai társadalmak számára azonban a multikulturalizmus nem egy erkölcsi elv, hanem kártékony önmegtagadás. Nyugat- és Közép-Európa egyaránt a számukra fontos európai értékekről beszélnek, ám ezek az értékek nem azonosak. Nyugat-Európa a multikulturalizmust, az univerzalizmust, a globalizációt, a piacgazdaságot tartja tiszteletben, míg Közép-Európa a kulturális identitásra, a lelkiségre, a heroizmusra gondol. Alig is érthetik meg egymást.
Úgy hiszem, a kötelezővé tett (vagy legalábbis az európai közösséghez történő csatlakozás feltételéül szabott) posztmodern mentalitással való szembesülés sokkja ágyazott meg az úgynevezett populizmusoknak. A kommunizmus által ellopott évtizedek okán a nyugat- és közép-európaiak nem kortársai egymásnak. A nyugatiak elmaradottként tekintenek a keleti emberekre, míg a közép-európai társadalmak öngyilkosnak tartják a Nyugatot. (…)
Tisztogatások a médiában, a fékek és ellensúlyok semlegesítse, az alkotmányok átírása: az illiberális kormányzatok szerint még a szabadságjogokon alapuló rendszerben is vannak határai a szabadságnak – és úgy vélik, hogy ezeket a határokat megszegik Nyugat-Európában és az Európai Unióban. Így a szabadságnak határai vannak gazdasági téren: a globalizáció ellen meghirdetik a gazdasági nacionalizmust. Az egyén emancipációjának is vannak határai: meg kell fékezni a társadalmi-kulturális reformokat. A liberalizmus kritikája élesen szemben áll a Nyugat-Európában uralkodó, egyszerre liberális és libertárius nézetekkel (E. Macron, A. Merkel), abban a Nyugat-Európában, amely a közösség szíveként tekint magára. Ezt a globalizált, liberális, európai központot egy rejtőzködő ideológia alapjaként írják le az illiberális demokraciák. A There is no alternative gondolata hatalmas trauma volt a közép-európai emberek számára. Hogy fél évszázadnyi totalitarizmus után nem lenne más választásuk, mint hogy elfogadják az uralkodó nézeteket: ez dühös értetlenséggel töltötte el őket. Az illiberális demokráciák nem jelentenek mást, mint egy alternatívát az elkerülhetetlen bevándorlásra, a haladás szellemében bevezetett társadalmi-kulturális reformokra, a gazdasági globalizációra. Csak kevesen érvelnek amellett, hogy ki kellene lépni az unióból, ám Kwasniewski szerint a visegrádi együttműködés »különleges lehetőséget ad a Brüsszel elleni összehangolt cselekvésre«. Nem akarják elhagyni az uniót, de szeretnék alapjaiban megreformálni, visszaadva a nemzeti parlamenteknek a hatásköreiket.
Nem lenne tisztességes ezen országok gazdasági alulfejlettségével vagy az alacsony iskolázottsággal magyarázni az illiberalizmust – Magyarországon és Lengyelországban a városi és tanult rétegek jelentős része támogatja ezeket a rendszereket. Szintén hamis azt állítani, hogy a kommunizmusnak feláldozott nemzedékek megkeseredettségéről van szó, és hogy az új generációk majd változást hoznak: ezekben az országokban a fiatalok tömegesen szavaznak a populista és a szélsőjobboldali pártokra. Ezek az illiberális mozgalmak, melyeket a rájuk kiszabott új világgal szembeni düh hajt, nem mentesek a szélsőséges törekvésektől. Ugyanakkor értelmetlen lenne szimplán kreténeknek minősíteni őket. Az úgynevezett populista mozgalmak küklopszi brutalitása mögött egy világkép rejlik: minden valószínűséggel egy konzervatív forradalom kívánalma, mely harcol a materializmus, az erkölcsi hanyatlás, a túlzó univerzalizmus ellen, amely kiáll a begyökerezettségért, az etikus lelkiségért és az identitásokért. A közép-európai társadalmak az ellen a modernitás ellen küzdenek, amelyet az Európai Unió rájuk kíván erőltetni.”
Chantal Delsol (1947-) francia filozófus, író. Delsollal nemrégiben interjút közöltünk, a beszélgetést ezen a linken olvashatják.
Az Egyesült Államok Ukrajnának adott támogatása már csak védekezésre elég. Brüsszelben a megszokott baloldali módszerekkel próbálták ellehetetleníteni a konzervatív konferenciát.
Aki fenntarthatóságról beszél, beszéljen az adósság fenntarthatóságáról is.
Végleges, záró, mindent eldöntő nagy szavazásra készülnek rólunk.
Inspirációt és iránymutatást nyújt ahhoz, hogyan folytassák a Brüsszel meghódítására irányuló törekvéseket.
„A tét óriási! Háború vagy béke?! Védjük meg Magyarország békéjét és biztonságát!” – írta Menczer Tamás.
Tavaly mások mellett a régi fényükben ragyogó Lotz-freskókkal és egy titokzatos lócsontvázzal csalogatta a közönséget a Magyar Képzőművészeti Egyetem, idén pedig a séta költészete lett a mézesmadzag: az intézmény most két héten át hazánk uniós csatlakozásának huszadik évfordulóját ünnepli, egy különleges kiállítással a középpontban.
A nő folyamatosan azt kérdezgette, hogy „miért lőtte le azt a hölgyet”, utalva Baldwin forgatási balesetére.
Az Egyesült Államok Ukrajnának adott támogatása már csak védekezésre elég. Brüsszelben a megszokott baloldali módszerekkel próbálták ellehetetleníteni a konzervatív konferenciát.
