A nemzeti szuverenitásról régen és ma

2018. február 20. 08:09

A mai magyar kormány úgy gondolja európainak magát, hogy közben élesen kritizálja a Nyugatot. Ez nem példa nélküli, ha a magyar történelem korábbi évszázadait nézzük.

2018. február 20. 08:09
Csizmadia Ervin
Mandiner

A magyar közírásban lényegében ismeretlen az a műfaj – ellentétben például az angolszásszal –, amely nem akar hevesen állást foglalni valamilyen ügyben, nem tromfolja le az ellenfelet, hanem egyszerűen csak be akar mutatni valamit. A szélsőséges fogalmazásra éhes közönség, meglehet, nem is szereti ezt a műfajt, holott a számunkra etalonnak tekinthető Nyugaton nagyon is dívik.

Most egy ilyen „bemutató” műfajú írásban próbálom elmondani az olvasónak, hogy miért gondolkodik úgy ma a magyar kormány, ahogyan. Illetve ez így nem pontos: nem tudom, a kormány miért gondolkodik úgy, ahogyan.

Azt viszont tudom, hogy

voltak idők, amikor bizonyos szerzők a mai magyar kormányéhoz nagyon hasonlóan gondolkodtak.

Szeretném megismertetni az olvasót egy írással és annak szerzőjével. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert politológusként úgy gondolom, a történelem sokszor nagyon érdekes mankókat ad a kezünkbe. Bármennyire is azt mondják sokan: a történelem véget ért, én épp ellenkezőleg gondolom. Szerintem a történelem unos-untalan átvilágításából nagyon sokat megtudhatunk mai magunkról. Azért írom tehát ezt a cikket, hogy a mai kormány retorikájában és politikájában oly annyira fontos nemzeti szuverenitás gondolatának egy érdekes forrásvidékét mutassam be.

*

A szuverenitás gondolata mindig is foglalkoztatta a magyar közírókat és politikusokat. A bemutatandó cikket egy hírneves magyar politikus-közíró, Apponyi Albert (nyitóképünkön) írta, 1915-ben, tehát az I. világháború idején. A magyar nemzet természetszerű elhelyezkedése a világpolitikában. Látszólag nagyon távol van a mi korunktól és nagyon másfajta volt akkor a hazai és a nemzetközi közeg, mégis kérem az olvasót, tartson ki, mert mai állapotaink értelmezéséhez is fontos fogódzókat talál benne.

Apponyi a Nyugat jellemzésével indítja dolgozatát, s azzal, hogy

a magyarság a történelme során mindig a nyugatba kultúrkörébe való bekapcsolódás természetes képességét mutatja.

Öt pontban határozza meg a Nyugat jellemzőit, úgymint:

1. Az ember absztolút érték;

2. A nő méltóságának elismerése;

3. A munka tisztelete;

4. A vallási és a világi tekintély intézményes megkülönböztetése;

5. Alapeszméinek fejlődési képessége.

A szerző számára nem kétséges, hogy „csak a nyugot (sic!) lehet valóban, azaz bensőleg progresszív; mert egészen nyilvánvaló, hogy benne foglaltatnak a haladásra és tökéletesbülésre irányuló emberi energia kifejtés nélkülözhetetlen föltételei”. Ezt követően ugyancsak jellemzi a Keletet, amely elsősorban a szellem különbségét jelenti a Nyugathoz képest. Ennek a térségnek a központja Bizánc, ahová „nem hatoltak be kultúrképes új fajok, melyek a hanyatlásnak indult népelemeket regenerálták volna”. A régi intézmények a kereszténység hatására itt nem alakultak át, hanem megrontották azt. Nem vitás, hogy a két térség közül melyikre szavaz; természetesen a nyugatira.

Sőt, egy utópiát is felvázol, miszerint?

„az emberiség virágkora és a tartós béke biztosítása csak akkor várható, ha sikerül a nyugoti kultúr-közösséget politikai szövetséggé tömöríteni”.

Áttérve mindezek után a Magyarországra, a szerző azt mondja, hogy a magyar politikai fejlődés kezdetein eldőlt az a kérdés: melyik kultúrkörhöz csatlakozunk. 

Ebben a kérdésben már a honfoglalás idején döntés születik, s a megalakult magyar állam, mint önálló és egységes tényező a nyugattal való összeköttetésre utalódik a kelettel szemben. Másképpen szólva: Magyarország önállósága és egysége a nyugati misszió teljesítésének feltétele is.

Ennek fontos megnyilvánulása, hogy a magyar állam területén sokféle faj foglalt helyet, amelyek egyberendezése szoros hatalmi koncentrációt kívánt. Ezt a koncentrációt tükrözi a magyar jogfejlődés, amely önállóságra predesztinálta a magyar nemzetet. Viszont Apponyi szerint ezt a „hármas” fejlődést a Nyugat sokszor nem értette meg. Ebből adódtak a magyar történelem nagy elhajlásai.

A keleti elhajlások általában két okból következtek be:

1. A vallásszabadságért vívott küzdelem során;

2. Ha az ország alkotmányát és önállóságát a nyugati uralkodóház megsértette.

Az elsőre a Rákóczi szabadságharc példáját hozza, az utóbbira pedig Kossuth Dunai konföderációs tervét. Az olykori elhajlásoknak pedig van egy sablonja: akkor jönnek, amikor a Nyugat „a nemzet egy részének felfogása szerint önállóságunkat veszélyeztette”. Ilyenkor „a nemzetnek ez a része akár a kelettel is szövetkezni hajlandó volt, hogy ezt a veszélyt elhárítsa”.

Itt tehát arról van szó, hogy

a Nyugat magatartásának változása, az önállóság veszélyeztetése a konfliktus kirobbanásának, illetve az újraorientálódásnak az oka.

S hogy miért? Azért, mert a „nyugoti irányítás és egység a létnek csak módjai, az önállóság pedig maga a lét; a módok helytelen megválasztása veszélyezteti a létet, de a lét elvesztése árán nem lehet a lét veszélyét elhárítani”.

De persze Apponyi szerint az ilyen konfliktusok ritkák. Még meg is jegyzi: „Nem kell tehát attól tartanunk, hogy a nyugoti (sic!) elhelyezkedés gondolata ismét olyan kétségbeejtő ellentétbe kerüljön nemzeti önállóságunk elvével, a milyen a múlt századokban nem egyszer előállt”.

*

A fentiekből kiemelendőnek tartom, hogy a magyar politikatörténetben régebben is előálltak olyan helyzetek, amikor egy alapvetően európai elköteleződésű ország nyugatos elkötelezettsége – most mindegy, milyen okból – megkérdőjeleződik. Az 1990-es évek ezt a problematikát nem élezik ki, mert akkor egészen más a korfeladat. A rendszerváltó eliteknek elsősorban a nyugati intézményeket kell átültetniük, és kérdésként föl sem merül, hogy Európa és a Nyugat fogalma nem esik egybe. 1990 környékén, aki Nyugatot mond, az értelemszerűen Európát is mond, és persze viszont.

Apponyi írása és a mai helyzet viszont arra figyelmeztet, hogy – figyelembe véve a magyar történelmet is – e két fogalom egymáshoz való viszonya bonyolultabb. Azaz:

A mai magyar politikája nyomán nyilvánvaló: most egy ilyen helyzetben vagyunk.

Nem érdekel most, hogy ez miért és kinek a hibájából (ha egyáltalán hibából) következett be. A tényt rögzítem: a mai magyar kormány úgy gondolja európainak magát, hogy közben élesen kritizálja a Nyugatot. Ez az 1990 utáni demokratikus közbeszéd korai időszakához képest mindenképp unikumnak számít, de korántsem az, ha a magyar történelem korábbi évszázadait nézzük.

Ezeket a „korábbi évszázadokat” (s általánosabban: a hazai politikai hagyományt) 1990 után egyszerűen elfelejtettük. S mivel elfelejtettük, nem csoda, ha például a mai ellenzék nem is tud mit kezdeni ezekkel.

Nekem régóta az a véleményem, hogy újra kell értelmeznünk a magyar politikai fejlődést, mert ha mindent csak az elmúlt 28 évből akarunk megmagyarázni, akkor zsákutcába jutunk és magyarázataink nem lesznek teherbíróak. A nemzeti szuverenitás – Apponyi írásából is kivehetően – egy minden másnál alapvetőbb kérdés a magyar múltban, és – úgy látszik – sokak számára a jelenben is. Ha pedig egy politikai oldal számára ennyire alapvető kérdésről van szó, azt ellenfeleinek a globalizáció korában is illő értenie és kellő komolysággal kezelnie.

Összesen 110 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
zolizolizoltan
2018. február 21. 09:21
Ha a történelmünkön keresztül próbálunk következtetéseket tenni, akkor ellenvetésem van a korlátai ellenére is általam kedvelt Csizmadia Ervin írásával szemben. A magyarság viszonyát mindig a német-római hatalmi és kultúrkör határozta meg Európában. Amint távolabbi hatalmi centrumok felé vonzódtunk Európában, mindig megégettük magunkat a franciákkal, angolokkal. Valójában sohasem értettük meg őket. Tehát amikor nyugatos vonzódásról vagy ellentétről beszélünk, azon manapság is a német befolyásról beszélhetünk. Fordítva is igaz, a franciák ma sem értenek meg bennünket, az angolok pedig most is csalfa partnereink. A közeljövőben a mesterséges intelligencia még inkább hozzáköt bennünket a német hatalmi érdekkörhöz. Szerencsére a németek értenek meg a legjobban bennünket, és ez nagy gazdasági érték is számunkra.
zolizolizoltan
2018. február 21. 07:55
Nem tud korrajzot adni, aki kerüli a gazdaságtant, mint ördög a tömjénfüstöt.
Einar
2018. február 21. 01:57
Neked súlyos agybajod van, labanc. Épp attól vagyunk etnikailag homogének, hogy csonka országgá tettek minket. Egy ország pedig nem attól nemzetállam, hogy milyen az összetétele, hanem attól, hogy egy nemzeti kultúra mennyire tudja uralni. A magyar nemzet egyesítésését abszurd remélni attól, ha egy nagy közös moslékba aprítanának minket. Ez minden nép végét jelentené ugyanis hosszútávon, egy kultúra nélküli moslékra cserélve. Az unió pedig az őshonos kisebbségi közösségi jogokat leszarja, csak az egyéni jogok a menők. Magyarország sokkal többet ér el saját hatáskörben pl. a kettősállampolgársággal. Az EU még semmit sem tett a magyar kisebbségekért, nem biztosít semmit, csak azt, hogy boldogan feláldoza őket. Lásd Ukrajna.
noMores
2018. február 20. 21:32
Keleten a korrupció tisztelete és a szervilizmus a divat. Tessék kérem minket békén hagyni, mi Putyinhoz dörgölőzünk inkább!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!