Civil lövöldözések: ahol már az ima sem segít

Nyitókép: fegyveres erőszak színhelyei az Amerikai Egyesült Államokban, 2018 első másfél hónapjában (!)

Egy senkiházi tizenhét embert ölt meg a Florida állambéli Parkland város egyik középiskolájában. Az újabb és újabb tragédiák nyomán fellángolnak a viták a szabad fegyverviselés alkotmányos jogának hívei és ellenzői között. 

Amikor érveket sorakoztatunk fel a fegyverviselés joga mellett vagy e jog ellen, akkor az élethez való jog és a szabadság konfliktusára reflektálunk. E konfliktus sokakat foglalkoztat, és amikor valaki a vitában megszólal, többnyire valamely versengő alternatíva kizárólagossága mellett érvel. A fegyverviselés teljes tiltása biztosan nagyon sok emberéletet mentene meg, ám erősen kétlem, hogy jelentős mértékben csökkentené a lőfegyverrel elkövetett erőszakos, élet elleni bűncselekmények számát, ugyanakkor még inkább kiterjesztené a szövetségi kormány lehetőségeit az egyéni szabadságba történő beavatkozásra. Az a kérdés, melyik a kívánatosabb következmény?

Valaha a fegyverviselés alkotmányos jogát egyfelől az indokolta, hogy a törvényes közhatalom túlságosan messze volt: az élet, a tulajdon és a szabadság védelme nélkülözhetetlenné tette a (lő)fegyvereket, de a mindennapi betevő megszerzése is részben e fegyverek birtoklásán múlott.

ma már jóval kevesebben vadásznak, mint a XVIII. században, és nem kell tartani sem az indiánok portyáitól, sem a szökött rabszolgák bosszújától. Másfelől az a körülmény indokolta e jogot, hogy a fiatal köztársaságnak nem volt hivatásos katonákból álló reguláris hadserege. Minden fegyverforgató polgár katonáskodott. A Második Alkotmánykiegészítés a polgárkatona köztársasági erényeit hirdeti: „Egy szabad állam biztonságához nélkülözhetetlen a jól szervezett milícia, ezért a népnek azt a jogát, hogy fegyvereket tartson és viseljen, nem lehet korlátozni.” E nagyszerű cikkely voltaképpen Horatius verssorát visszhangozza: „Dulce et decorum est pro patria mori”: szép és magasztos a hazáért halni. 

A polgár hősiessége a szülőhaza szeretetéből fakad. A hazafi, aki valamely terület és az ott élők védelmében feláldozza életét, valami állandó és állandónak szánt dologért adja életét.

A nyugati társadalmaknak éppen azzal a problémával kell újabban szembenézniük, hogy

Ha a fegyverviselés joga fennmarad, talán a hazafiság erénye is tovább él a lelkekben, hiszen a fegyverek használata és kezelése valaha erősítette a nemzedékek közötti szolidaritást, amikor az apák megtanították fiaiknak a fegyverforgatást; a fiúk magabiztos önállóságra, függetlenségre tettek szert, nem mellesleg a tetteikért való felelősség érzését is elősegítette; a férfiakat közelebb vitte a természethez a vadászat révén és egymással is könnyebben értettek szót a sportklubokban és a vadásztársaságokban.

Az élethez való jog és a szabadság konfliktusában nem valamelyik versengő alternatíva kizárólagossága melletti érvek helyesek, hanem azok, amelyek megvilágítják az adott berendezkedés, a hagyomány történelmi értékeit.

Nem véletlenül fogalmaztam múlt időben: a XVIII. század óta alaposan megváltozott a világ. A lőfegyverrel elkövetett erőszakos bűncselekmények és tömegmészárlások szinte mindennapossá váltak Amerikában. A szabadon megvásárolható és viselhető lőfegyverek között nem csak egyszerű sörétes puskák és kisebb kaliberű maroklőfegyverek, hanem nagy tűzerejű, bonyolult katonai eszközök is vannak, amelyek törvényes viselését és használatát semmi sem indokolja. Az a körülmény sem mellékes, hogy a jogosultak vidéken vagy valamely metropoliszban viselik-e a lőfegyvert. A törvényhozók hiába állítanak szigorú szabályokat, a felelőtlen elemek és elmebetegek – akiknek a kezébe nem való semmiféle fegyver – megtalálják a kiskapukat.

Az elkövetett szörnyűségek indítékai és az indítékok hiánya mindennél beszédesebbek. Sokan merő passzióból ölnek.

Sajátos elmagányosodás állhat a hátterében annak, hogy a zavaros elmék nem a magánélet meghittségében, hanem a nyilvánosság vásáriasságában és a tömeggyilkosságokban keresnek „vigaszt”. Megdöbbentő, milyen elégtelen sokak belső tartása. Attól tartok, hogy a szexuális frusztrációktól, vallási megszállottságtól vezérelt és háborús traumák kínozta „hétköznapi emberek” legalább annyira veszélyesek az amerikai életre, mint a terroristák; de a szabadságra is veszélyesek, hiszen ha az ilyen elvetemültek kezébe fegyver kerül, akkor a közhatalom birtokosai óhatatlan késztetést éreznek arra, hogy az élet védelmének jogos igényére hivatkozva mások szabadságát is korlátozzák.

Attól tartok, hiába fogadkozik Trump elnök, hogy „imádkozik” az áldozatokért: egy olyan országon, ahol átlagosan hetente dördülnek el lövések valamely oktatási intézményben és naponta halnak erőszakos halált a polgárok és a rendőrök az utcákon, már az ima sem segít.

Az állandó fenyegetettség érzete felbomlasztja a közösségeket, és még csak nem is kell „idegen” bűnbakokat keresni minden sötét sarokban: lehet, hogy a tisztes polgár, miután reggel megköti a nyakkendőjét és elkortyolja a kávéját, elindul mészárolni – maga sem tudja, miért.