Ki tetszik?

„A magyar politikai térfél az elmúlt kormányzati ciklusokban nem csupán átalakult, de ez az átalakult szerkezet rögződött is. Az új szerkezetre Orbán Viktor a centrális erőtér kifejezést használta, ami esetünkben körülbelül azt jelenti, hogy a társadalom túlnyomó része – beleértve az őszintébb és taktikusabb ellenzéki vezetőket is – nem csupán megnyugvással vette tudomásul, de el is fogadta, hogy a magyar állam vezetése tartósan jobboldali kezekbe került, és a balliberális média minden ezt tagadó állítása ellenére, ezt helyesnek is tartja.

Vagyis nem azért van csekély valószínűsége annak (statisztikusan nulla a valószínűsége), hogy a Fidesz–KDNP ne nyerje meg a választásokat, mert tartósan hatalmas fölénnyel vezet, hanem azért, mert a társadalom elsöprő része inkább abban érdekelt, hogy ez az állapot fennmaradjon. Az a tény tehát, hogy az ellenzéki táborban zajló már-már bohózatba illő szereposztási komédia, hogy tudniillik ki legyen a miniszterelnök-jelölt, rendre kudarcba fullad, alapvetően két okra vezethető vissza.

Az egyik ok az, hogy a balliberális erőtérben ma nincs olyan morális, szellemi mező, nincs olyan innovatív törekvés, amely a rohamosan változó világ legfontosabb kérdéseire használható, a többség által megemészthető válaszokat tud adni. A genderjátékok és az ehhez hasonló liberális hülyeségek ugyanis nem alkalmasak a tömegfogyasztásra. Ugyanez a helyzet a drogos és a migránssimogató akciókkal is. Olyan alternatív műsorok ezek, amelyek egy szűk belvárosi eliten kívül senkihez sem szólnak.”