Miért egy bluesénekesnek kellett a Gulágról darabot írnia?

2018. február 13. 08:15

Földes László Hobó
Magyar Nemzet

A saját környezetemből fenyegettek meg, mondván, ha bemutatjuk a darabot, azzal csak a Fidesz kultúrpolitikáját igazoljuk. Ettől persze betegre röhögtem magam, mert azt sem tudom, mi a Fidesz kultúrpolitikája, vagy van-e egyáltalán olyan.

»Jönnek jobbról, jönnek balról, / jönnek lentről, jönnek fentről, / de bárhová nézek, senki sem jön szemből« – énekli az Üvöltő vadállat című dalban. A folyamatos támadások miatt sem gondolkodott el rajta, hogy feladja a kívülálló pozícióját?

Az ember magával is legyen kemény. Írtam egy dalszöveget, amiből aztán monodráma is lett, a Halj meg és nagy leszel, ebben benne van sok minden, amit a támadásokról gondolok, és amit magam körül látok. Már a cím is jellemzi azt, ami Cseh Tamás körül ma folyik. Amíg élt, levegőnek nézték, ma pedig már mindenki a barátja. A folyamatos mocskolódást nehéz feldolgozni, én elég jól viselem, de inkább viselem, mint elfogadom. Sehova sem tartozom, és ehhez a szabadsághoz próbálok hű maradni. A rendszerváltás idején felajánlották, hogy legyek a Fidesz országgyűlési képviselője, 1994-ben az SZDSZ akarta megvásárolni az egyik dalomat, aztán Horn Gyula kért fel, hogy a választási kampányában mondjak József Attila-verseket, egy valag pénzért persze. 2005-ben, a József Attila-emlékév alkalmával egy év alatt 147 József Attila-estet játszottam, amiért Hiller István felterjesztett Kossuth-díjra. Végül Medgyessy Péter kihúzott a listáról. Jól tette, büszke vagyok rá, hogy nem tőle, egy hivatásos besúgótól vettem át a kitüntetést. 2011-ben másodszor is felterjesztettek, akkor is akadt ellenzőm. Eperjes Károly szólalt fel ellenem, de neki nem sikerült kihúzatnia. Ám nem a díjak a fontosak. Pár éve kocsival kifelé jöttem a Városligeti fasorról, megálltam a piros lámpánál, odalépett az autóhoz egy koldus. Mindig tartok magamnál aprót, odaadtam neki, de ő visszaadta, és azt mondta: „Annyi mindent kaptam tőled a dalokkal, hogy ezt nem fogadhatom el.” Ez volt az én Kossuth-díjam, és még annál is sokkal több.

Korábban mesélt róla, hogy többen jelentettek a Hobo Blues Bandről. Milyen érzés volt szembesülni az ő történeteikkel?

Elsősorban az érdekelt, hogy volt-e a zenekaromban besúgó. Kenedi János történész elmondta, hogy nem, és ez nekem elég volt. Ám másokkal kapcsolatban sok minden kiderült. Sokat játszottunk a Hobo Blues Banddel Pécsett, ahol a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztője volt ránk állítva, még az Eörsi István költővel tartott közös estünkről is írt, persze nem művészi érdeklődésből. Vikidál Gyula jelentéseit is olvastam, de azokban egy rossz szó sem volt. Vikidál nagyszerű énekes, jóhiszemű, jóindulatú ember, aki mindig nagyon érzékeny és labilis volt. Nem tudom, mivel fenyegették és fogták meg. Nehéz elképzelni, hogyan viseli és dolgozza fel ezt az egészet. Volt egy harmadik is, akit nem nevezek meg, mert 1990 karácsonyán, a BS-koncertem előtt odajött hozzám, és bevallotta, hogy megzsarolták, megijedt, és vétett ellenem. Ismert emberről van szó, de mert még azelőtt bocsánatot kért, hogy kiderült volna a működése, nem adom ki a nevét.

Az ügynökkérdés a mai napig megoldatlan probléma Magyarországon. Mit gondol, mi kellene a múlt alapos feldolgozásához?

Sok különös dolog akad ennek az országnak a történelmében, amit nehéz megmagyarázni, és a szembenézés sajnos a legtöbb esetben elmaradt. 1956. november 4-re vérbe fojtották a forradalmat, de már 1957. május 1-jén félmillió vagy még több ember ünnepelte Kádár Jánost a Hősök terén. Vagy: a második világháború alatt sok százezer embert vittek el Auschwitzba és más táborokba, ám őket nem a németek szedték össze és ragadták el, hanem a magyarok szolgáltatták ki, és magyar csendőrök rakták fel őket a vagonokra. És azzal hány művész foglalkozott-foglalkozik, hogy 800 ezer magyart hurcoltak el a Gulágra? Egy ismert párttörténész csak a felét ismeri el. Tájékoztattam, hogy a másik felét Kárpátaljáról vitték el, és megkérdeztem: mivel akkor ők a néhai Szovjetunióban éltek, már nem magyarok? Tíz éve eljutottam a permi táborba, ott elmesélték Vaszil Sztusz ukrán költő történetét, aki a hatvanas években raboskodott ott. Hogy kijuttassa a verseit, zacskóba csomagolta a papírt, lenyelte, majd a »Találkozások Házában« kiürítette magából, lemosták a zacskót, és akkor a felesége nyelte le, így a motozások alkalmával az őrök nem találták meg. Darabokra törte és felemelte a lelkem a sztori, hogy egy művészi alkotásnak miken kell keresztülmennie, hogy egy alkotó ennyit megtett a művészetéért. Akkor és ott döntöttem el, hogy csinálok valamit. Be is került a történet a Gulág virágai című darabomba. Aztán a saját környezetemből fenyegettek meg, mondván, ha bemutatjuk a darabot, azzal csak a Fidesz kultúrpolitikáját igazoljuk. Ettől persze betegre röhögtem magam, mert azt sem tudom, mi a Fidesz kultúrpolitikája, vagy van-e egyáltalán olyan. Sokkal fontosabb kérdés, hogy miért egy hetvenegy éves bluesénekesnek kellett a Gulágról darabot írnia.

Családja a szocializmus és a rendszerváltás időszakának politikájában is aktívan részt vett, apja, Földes László miniszterhelyettes volt, öccse, György pedig az MSZMP, majd az MSZP politikai tanácsadójaként is dolgozott. Mit gondol, a szembenézés korábban említett hiánya milyen hatással van a mai magyar politikára?

A rendszerváltáskor megkérdeztem György öcsémet, miért nem alapítanak egy új pártot, hogy ne az állampárt örökségét vigyék tovább. Azért, felelte, mert akkor – 1990-ben – nem jutnak be a parlamentbe. Ebben valószínűleg igaza volt, csakhogy az egész szart, amit a mai napig visznek magukkal, e döntésnek köszönhetik. Lehet, hogy egy vereség árán létre lehetett volna hozni egy tisztességes baloldalt, amelyik nem jut oda, ahol a mai baloldal van.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
vissza a teljes nézetre