Ferenc pápa és az elveszített igazság

2018. február 7. 10:59

Mike Károly
Vendégszerző

Akárhogy törjük (katolikus) fejünket, a pápa tanítása sehogyan sem egyeztethető össze Krisztuséval, ahogyan azt az Egyház megőrizte és máig továbbadta.

Amit kezdettől fogva hallottatok, maradjon meg bennetek (1 Jn 2,24).

Az elmúlt év decemberében Ferenc pápa „hiteles tanításként” tette közzé egy argentin püspököknek írt levelét. Eszerint egyedi lelkipásztori döntések alapján bűnbocsánatot nyerhetnek és áldozhatnak olyan polgári úton „elvált és újraházasodott” hívek is, akik új partnerükkel nemi életet élnek, noha korábban mással érvényes egyházi házasságot kötöttek, és első, tehát az Egyház szerint valódi házastársuk még él. Ezzel kifejezetten ellentétes álláspontra helyezkedett, mint két elődje. Ők a lehető leghatározottabban elvetették ezt a lehetőséget, és a bűnbocsánatot minden esetben a szexuális önmegtartóztatáshoz kötötték. Nagy ügy, gondolják sokan: Ferenc haladóbb, mint konzervatív elődei, és érthető, hogy enged a korszerűtlen szigoron. Így azonban csak az okoskodhat, akinek a katolikus hit igazságtartalma érdektelen.

Ugyanis akárhogy törjük (katolikus) fejünket, a pápa tanítása sehogyan sem egyeztethető össze Krisztuséval, ahogyan azt az Egyház megőrizte és máig továbbadta. A fegyelmi szabály csak akkor lehet helytálló, ha tagadjuk legalább az egyiket a következő három közismert hitigazság közül: 1. Az Isten által egybekötött érvényes házasság fel nem bontható szentség, ezért aki mással él együtt férfiként és nőként, házasságtörést követ el. 2. A tudatos házasságtörés „halálos bűn” – önmagában, a körülményektől függetlenül súlyosan rossz cselekedet, ami útját állja az Istennel való kiengesztelődésnek. 3. A bűnbocsánat feltétele a bűntől – ez esetben a valódi házasságon kívüli nemi kapcsolattól – való teljes tartózkodás őszinte felvállalása. 

Mivel a házasság felbonthatóságáról nincs szó, a pápa – ha csak nem következetlen – vagy a házasságtörést nem tartja minden körülmények között halálos bűnnek; vagy pedig úgy véli, hogy a bűnbocsánat akkor is járhat, ha valaki nem fogadja meg, hogy tartózkodik az ilyen bűntől. Bár az álláspontját eddig nem fejtette ki világosan, decemberi levelében az első lehetőségre utalt. A szentségekhez járulás eszerint olyan esetekben válhat lehetővé, amikor „léteznek korlátozó tényezők, amelyek csökkentik a felelősséget és a bűnösséget”. 

Hogy mentse a menthetőt, a Hittani Kongregáció korábbi vezetője, a fegyelmi gyakorlat megváltoztatását egyébként ellenző Müller bíboros azt vetette fel, hogy a pápa talán olyanokra gondolhat, akiknek meggyőződésük, hogy az első házasságuk valójában nem volt érvényes, ám ezt egyházi bíróság előtt nem tudják bizonyítani és jogi úton semmisnek nyilváníttatni. A bökkenő csak az, hogy ők ettől még a jelenlegi partnerükkel nem élnek az Egyház törvényei szerinti házasságban. Így bár házasságot nem törnek, a paráználkodás tilalma ellen vétenek. Csöbörből vödörbe. Mindenesetre a pápai levél egyáltalán nem korlátozódik ezekre a sajátos esetekre, sőt meg sem említi azokat. 

A hitigazságokhoz hű következetesség a pápai „innováció” visszavonását és a korábbi szabályhoz történő visszatérést diktálja. Szent II. János Pál pontos fogalmazásában: „A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával…  Ez azonban valójában azt követeli, hogy… vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek” (Familiaris Consortio 84). Aki pedig méltatlanul veszi magához az Oltáriszentséget, az – Szent Pál rettenetet idéző szavaival – „saját ítéletét eszi és issza” (1 Kor 11,27). A híveket erre biztató lelkipásztorokról nem is beszélve.

A házasság etikája önmagában is rendkívül fontos eleme az Evangéliumnak. Az érte vérüket ontó Keresztelő János, Fisher János és Morus Tamás a legdicsőbb szentek közé tartoznak. De mivel az Egyház hitbeli tanításának egészét a teljes következetesség jellemzi, aki egyetlen „téglát” is elvet belőle, az egészet kérdőjelezi meg. Ezért nem szabad egy „jottányit” sem elhagyni belőle (Mt 5,18).

Ha egy ilyen alapvető és jól ismert kérdésben, mint a házasságtörők bűnbocsánata, évszázadokon keresztül tévedett az Egyház, élén a pápákkal, akkor bármiben tévedhetett. Ám ha így van, akkor miért ne tévedhetne bármely hitbeli kérdésben a jelenlegi főpásztor is? Végső soron hogyan bízhatnának meg a hívek bármiben, amit az Egyház valaha is tanított? 

Isten ahhoz, amit kötelezően elvár, elegendő segítséget is ad. Egy irgalmas Isten nem is tehetne másképp. Ezért „szentség” a katolikus hit szerint a házasság, azaz a „segítő kegyelem” olyan eszköze, amelyen keresztül Isten elegendő segítséget ad a hűséghez. Ha viszont igaz, hogy a házastársaktól nem várható el még az sem, hogy a házasságtöréstől tartózkodjanak, akkor ez a segítség mégsem elégséges. Isten pedig nem irgalmas. De tovább kell mennünk: ha a házasság szentsége nem hatékony, akkor miért lenne bármelyik másik az? Talán azért, mert a házasság kevésbé szentség, mint mondjuk a keresztség? Vagy a szentségek általában kevésbé hatékonyak, mint az Egyház tanította? Nos, ezek a protestantizmus válaszai lennének…

Nem tartozik ide, hogyan ítéli meg valaki Ferenc általános ténykedését, stílusát, személyét. Bár annyit fontos szem előtt tartanunk, hogy a pápai megnyilatkozás nem egy alkalmi kisiklás, hanem minden jel szerint egy gondosan és nagy eréllyel kivitelezett program állomása. Azé a programé, amelybe a Szentatya rögtön a megválasztása után belevágott, amikor az „újraházasodottak áldozásának” legismertebb szószólóját, a német Kasper bíborost ajánlotta a hívek figyelmébe, majd folytatódott a családról szóló szinóduson, ahol ugyanőt kérte fel vitaindító előadásra, és természetesen az Amoris Laetitia buzdítással, amelynek értelmezéseként az itt tárgyalt „hiteles tanítás” megszületett. És a pápa legfőbb szövetségesei, a „progresszív” német püspökök meghirdették már a következő célt is: a homoszexualitás normalizálását. 

De katolikus szemszögből az egyetlen igazán fontos kérdés, hogy amit a pápa egészen konkrétan tanításként közreadott, összeegyeztethető-e az Egyház hitével. A válasz pedig sem véleménytől, sem szimpátiától nem függhet. Az csak a tiszta logikai elemzésen alapulhat, a pápa tanító szavainak komolyan vételén és a belőlük adódó következtetések szigorú végiggondolásán. A fentiekben felvázolt gondolatmenetben pedig semmi új nincsen, hiszen az teljes egészében az előző pápák tanítását ismétli el. 

Persze el is lehet vetni a logikát, és elébe helyezni az engedelmesség, az együvé tartozás vagy a békesség szempontjait. Aki azonban így tesz, elveti annak az igényét is, hogy a hite – Istenben és az Egyházban – értelmes legyen. Maradnak a szubjektív érzelmek és egy ködös-vattás hiszékenység. Aminek pedig már biztosan nincs köze ahhoz, aki maga a Logosz, az Értelem. A tőle hallott igazsághoz való ragaszkodás az, ami nem engedi egyetlen katolikus hívőnek sem, hogy kövesse a pápa tanítását. És ami arra kötelezi a püspököket mint az igazság társ-letéteményeseit, hogy tévedésének mielőbbi visszavonására szólítsák fel Szent Péter utódát. Mert „legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem” (Mt 5,37). 

A szerző közgazdász, egyetemi oktató

vissza a teljes nézetre