Betyártipológia

A Viszkis: miért szeretjük a törvényen kívülieket?

2017. december 28. 12:10

Paár Ádám
Mandiner

A Viszkis népszerűsége kapcsán nem árt elgondolkodni azon, miért is van mindnyájunkban bizonyos fokú megértés a törvényen kívüliek iránt. Miért történhetett meg, hogy annak idején egy fél ország szurkolt a viszkis rablónak? Betyártipológia következik, filmtörténettel vegyítve.

2017 kasszasikerének az Ambrus Attila életét feldolgozó Viszkis című film bizonyult, amelyre már a második hétvégén több mint 145 ezren voltak kíváncsiak. A Viszkis népszerűsége kapcsán nem árt elgondolkodni azon, miért is van mindnyájunkban, vagy legalábbis majdnem mindnyájunkban bizonyos fokú megértés a törvényen kívüliek iránt. Miért történhetett meg, hogy annak idején egy fél ország szurkolt a viszkis rablónak? És miért szeretik a rendezők filmvászonra vinni a törvényen kívülieket? 
 
A filmművészet, éppúgy, mint az irodalom, vonzódik a törvényen kívüliekhez. Az igazságtevő „nemeslelkű bandita” alakját, bizonyos népi előzményekből merítve, a romantika teremtette meg. A történettudomány pedig megalkotta a „társadalmi bandita” fogalmát, akinek tevékenysége a magukat elnyomottnak érző társadalmi csoportok ellenérzéseit fejezi ki a fennálló renddel szemben. A mozi buzgón merített mindkét hagyományból. Emellett voltak olyan időszakok és területek, amikor és ahol a banditák akár politikai szerepet is játszhattak. 
 
Miért népszerűek a zsiványok?
 
„A betyár romantikus alakja sokféleképpen él az emberek emlékezetében. Délceg, cifraszűrbe bújtatott paraszthős. A nép barátja, aki elveszi a gazdagok pénzét, és szétosztja a szegények között. Esetleg éppen ellenkező formában: erdőbe húzódott zsivány, aki rabol, fosztogat, gyújtogat, és a gyilkosságtól sem riad vissza. Melyikben van hát az igazság?” – írja Antall József a Betyárvilág Magyarországon című 1966-os tanulmányában, amely az akkori betyárfilmes produkció, Jancsó Miklós Szegénylegényekje apropóján jelent meg az Élet és Tudományban, megvilágítva a cselekmény történelmi hátterét. 
 
Antall válaszol is a maga által feltett kérdésre: az igazság egyik képben sincs, és mégis „mindegyikben”. A zsiványok, betyárok, haramiák (e három alapvetően külön kategória!), s a legkevésbé sem pozitív kicsengésű útonállók között éppúgy akadtak szadista gyilkosok, mint pusztán létfenntartás miatt a bűnözői szubkultúrába süllyedt egyének. Némelyik rabló igyekezett minél kevesebbet ártani emberéletben. Voltak, akiknek kezét nem mocskolta vér. Az ilyenek neve egy idő után elszakadt a valós személytől, és tetteik toposzként éltek a nép ajkán. 
 
A másik út, amikor a magaskultúra „bomlástermékeként”, az ügyesen megírt vásári ponyvakönyvek révén csordogált vissza a rabló kiszínezett emlékezete a nép körébe. Tudjuk, hogy a legtöbb zsiványmesét másod- és harmadvonalbeli írók írták, saját fantáziájukat hozzáadva a „hős” tetteihez. A ponyvák megtermékenyítették a nép képzeletét, a rablók alakja ötvöződött mesebeli figurákkal, vagy magukba olvasztották akár valós személyek kitalált történeteit, és kibogozhatatlanná vált, hogy ki vett át mit, és honnan. Nem egy zsiványvezér a válságos történelmi időszakban komoly politikai-katonai szerepet vitt, mint a nápolyi Michele Pezza 1799-ben, a mexikói Juan Cortina 1848-ban, vagy ugyanezen időben Rózsa Sándor.
 
A nemeslelkű bandita meséje
 
A bűnözés az ókortól kezdve létezik, és ugyanettől az időtől kezdve akadnak mesék, mondák úgynevezett jó rablókról, akik nem kegyetlenségből, hanem valamely helyi zsarnok önkényeskedése miatt kényszerülnek a zsiványlétre. Az igazságtevő rabló és az igazságos király alakját ugyanaz a népi vágy hívta életre. Az igazságos király fent, a nemeslelkű zsivány a társadalmi ranglétra túlsó felén, lent őrködik a morális világrend fölött. Ha a morális világrend fent csorbát szenved, a népnek nem marad más választása, mint hogy lentről várja a védelmet. 
 
Minden zsivány valahol Robin Hood zöld köpönyegéből bújt elő. Az angol balladák hőse megihletett számos regényt, filmet és rajzfilmet. Sir Walter Scott, az idősebb Alexandre Dumas és Mándy Iván egyaránt szenteltek regényt a sherwoodi erdő kapitányának, aki az újabb és újabb feldolgozásokban mindinkább elszakadt a balladákban megismert Robin Hood-képtől. 
 
Robin Hood alakja és kalandjai sokat változtak az idők során: előbb szerelmest kapott, Lady Marian személyében, majd összekapcsolták személyét Oroszlánszívű Richárd királlyal. A legtöbb filmalkotás átvette a népszerű elképzelést, hogy Robin a szászok védelmezője, és kvázi nemzeti hősként állították be. 
 
A legtöbb kritika a Robin-történetekben az egyházat éri: a falánk papok, pénzéhes apátok és intrikus apáca főnökasszonyok visszatérő elemei a Robin-balladáknak. A rabló halálát is egy zárdafőnöknő okozta, mert szándékosan eret vágott rajta, és hagyta elvérezni. Robin hadnagya, Little John bosszúból fel akarta gyújtani a kolostort, de a haldokló Robin kérte barátját, hogy kegyelmezzen meg az apácáknak, még a gyilkos zárdafőnöknőnek is. Az amerikai filmesek érthetően kerülték az egyházkritikát, mert tartottak a cenzúrától, amely az 1970-es évekig megkeserítette a rendezők és forgatókönyvírók életét. Éppen elég volt az, hogy az 1950-es évek Amerikájában, a mccarthyzmus csúcspontján kritizálták a legismertebb Robin Hood-filmet, a gyerekek körében népszerű, Errol Flynn főszereplésével készült Robin Hood kalandjait, mondván, az rossz példát mutat a serdülőknek. 
 
A német kultúrakörben a leghíresebb zsivány Rinaldo Rinaldini, aki immár 219 éve hozza a frászt a gazdagokra és elnyomókra. Az itáliai zsivány figuráját Goethe sógora, Christian August Vulpius teremtette meg. Vulpius művét a 18. század egyik leghíresebb itáliai zsiványának, Angelo Ducának, azaz Angiolillónak az élete ihlette. A német ponyvakönyv, amely az akkoriban divatosan hosszú címe szerint a „legszebb és leghíresebb rablóvezér élettörténetének, csodás kalandjainak, merész tetteinek és halálának” elmesélését ígérte, első kiadásától kezdve népszerű volt Magyarországon is. Csak idő kérdése volt, hogy a mozgókép is felfedezze a női szívek megdobbantóját, a szegények védelmezőjét, a hű cimborát, aki sokáig hányódik bűn és erény között, míg végül Rinaldini korzikai szabadságharcosként, a francia elnyomók elleni küzdelemben találja meg életcélját. 
 
A szabadságharcos bandita meséje
 
A nép vágya az elnyomás lerázására egy új mítosz, a szabadságharcos bandita mítoszának forrása lett. Latin-Amerikában, különösen Mexikóban, Itáliában és a Balkán-félszigeten a zsiványok bizonyos időszakokban a politikai küzdelmek aktív résztvevői. A Balkánon nem is oly könnyű elválasztani a bandita és gerilla fogalmát, hiszen a balkáni szegénylegény – a görög kleftisz, a szerb csetnik, a dalmát uszkók, a román hajduk, a bolgár komitácsi – kicsit mindegyik volt. A betyárok, akik nemzetiszín szalagot tűztek kalapjukra, akasztófavirágból hőssé nemesedtek, mint a mexikói Juan Cortina
 
Cortina életét több mexikói film feldolgozta. Mivel az amerikaiak ellen folytatott partizánküzdelmet, az amerikai történetírás véreskezű haramiaként emlékezik rá. Szerencsére készült már olyan amerikai film a mexikói Rózsa Sándorról, amely nem ilyen elfogult. Az Egy bátor ember című amerikai-spanyol-mexikói filmdráma az amerikai történelem egy idehaza ismeretlen epizódját, az amerikai hadsereg ír dezertőrjeiből megalakult Szent Patrik (San Patricio)-hadosztály történetét dolgozza fel. Az ír katonák egy része John Riley vezetésével elhagyja a hadsereget. A dezertőrök csatlakoznak Cortinához. A háború utoléri az ír dezertőröket: a mexikói kormány amnesztiát ajánl Cortinának, ha fegyvereseivel csatlakozik a mexikói hadsereghez, a közös ellenség, az amerikai haderő ellen. Az írek kénytelenek a mexikói hadsereg kötelékében, bár önálló különítményként harcolni volt bajtársaik ellen. Cortina és Riley kapcsolatát megterheli, hogy mindketten ugyanabba a nőbe szerelmesek. A bandita azonban nemes gesztussal hajlandó lemondani Marta kezéről. 
 
Magyarországon Rózsa Sándor vált hasonló szabadságharcos banditává, aki 1848-ban amnesztia ígéretében pusztai legényekből 150 fős szabadcsapatot állított föl a Délvidéken a szerb felkelők ellen. A Szinetár Miklós által rendezett nevezetes Rózsa Sándor-sorozat nem dolgozta fel az alföldi betyár életének ezt a rövid, ám véres szakaszát. Nem lett volna tanulság nélküli. Miként válik Rózsa elbizakodottá a frissen jött amnesztia hatására, hogyan csúszik ki kezéből a parancsolás, és emberei miként válnak a békés szerb és román lakosság fosztogatóivá olyannyira, hogy a kormánynak fel kell oszlatnia a szabadcsapatot. (A szerb felkelőknek sem kellett kegyetlenségért a szomszédba menniük, ahogyan arról a történeti emlékezet tudósít. Rózsa csapata ellenfélként éppen illet hozzájuk!) Egy ilyen ábrázolás jelentősen árnyalhatta volna az Oszter Sándor által makulátlanként megjelenített zsivány személyiségfejlődését, és az 1848-as történetmesélést is talán kiszabadította volna a Kádár-kor ’48-as tárgyú történelmi filmjeit jellemző melankolikus pátoszból. 
 
A konzervatív bandita meséje
 
A dél-itáliai banditák is kvázi nemzeti hőssé váltak a filmvásznon. Dél-Itáliában a konzervatív rend védelmezői lettek, akaratukon kívül, ám logikusan, tekintve, hogy a banditavilág alkonyát jelentő olasz egység a liberális Szárd-Piemonti Királyság vezetésével valósult meg. 
 
Dél-Itáliában a lakosság jelentős részének egyetlen bevételi forrását a megélhetési bűnözés, vagyis a banditizmus jelentette. A nápolyi hatalom hallgatólagosan eltűrte a banditák létét, mivel az állam nem tudott mit kezdeni a távoli, fejletlen területeken élő lakossággal, amely amúgy is saját földesurához és papjához volt elsősorban hűséges. A Bourbon-dinasztia először 1799-ben használta fel a banditákat saját védelmében, amikor a franciák megszállták Nápolyt, és a király Szicíliába menekült. Ám a kormányzat a francia megszállók ellen a néphez fordult, a parasztsághoz, amely a királyhoz és egyházhoz hű – és a nép egyetlen aktív fegyverforgató részéhez, a banditákhoz, akiknek tevékenységét a belső, világtól elzárt területeken hallgatólagosan meg kellett tűrni. Az 1860-as években a paraszti lakosság jelentős része nem fogadta el az Olasz Királyság létét, és visszavárta a „saját” uralkodót, a száműzött nápolyi királyt. 
 
A paraszti zendülések hatékony támogatást kaptak a banditáktól, akiknek sorait a 100 ezer fős nápolyi hadsereg egy fillér nélkül szélnek eresztett katonái töltötték fel. Ezt a világot idézi fel a La chiamorono…briganti! című film, amely a két leghíresebb banditának, Carmine Croccónak és Ninco Nancónak állít emléket. Ha egyszer valaki venné a bátorságot, hogy Rózsa Sándor 48-as tetteiről filmet forgasson, mintának ezt a filmet ajánlanám! Minden pátosz nélkül, ám méltányosan mutatja be a szembenálló feleket, alaposan megvilágítva a társadalmi, politikai és társadalomtörténeti hátteret.
 
A film bemutatja, hogy a banditák, még ha szerintük jó ügyet védelmeztek is, végső soron a polgári rend, a magántulajdon ellen küzdöttek, s ezért
sorsuk a bukás. Az öreg zsandár, akit Franco Nero alakít, némileg megértően szemléli a hegyekbe menekülő parasztokat, akik nem kívánnak együttműködni az „idegen” állammal. Ahogyan egyikük keserűen megfogalmazza a zsandárnak: „vagy emigrálunk, vagy banditák leszünk”. Persze, sokan választották az emigrálást is, mint egy másik film hőse, Don Corleone. 
 
A 19. század végi Európában a betyárvilág lassan megszűnt. A közlekedés fejlődése, a városiasodás és iparosodás, a folyószabályozások, mocsárlecsapolások, a független élethez kapcsolódó foglalkozások és életformák – pákászok, halászok, szénégetők, pásztorok – lassú megszűnése, amely a betyárok segítőinek utánpótlását biztosította, fokozatosan kihúzta a talajt a zsiványvilág alól. Így a zsiványok az életből átmentek a moziba, és ott folytatták tetteiket. 
vissza a teljes nézetre