Mérhetetlenül szégyellnivaló és sátáni, amit Soros Györggyel műveltek

„Számít arra, hogy folytatódni fog a hadjáratuk?

Tartok tőle. Az embernek a hadjáratok tekintetében mindig két dologra kell készülnie; az egyik, hogy folytatódnak, a másik, hogy szüntelenül azon kell jártatnia az eszét, miként teremthetne mégis békét. Értelmetlenek ezek a tíz-, húsz-, harminc-, százéves és egyéb háborúk, nem tud ilyen helyzetben semmi jó születni. Nem igaz a mondás, hogy teher alatt nő a pálma vagy hogy az üldöztetés alatt nemesedett az egyház. Ma már pontosan lehet látni, az üldöztetés időszakában ugyanolyan szégyellnivaló dolgok történtek. Békét kell teremteni, annak minden buktatójával együtt, ahhoz, hogy kibontakozzanak jó ügyek. Mert ilyenkor csak túlélni tudunk, vagy vigasztalni, vagy szökni. Nem normális állapot ez, ahogyan az sem, hogy valaki újabb és újabb ellenségeket keres. És ha már nincs parlagfű, már az összes fát kivágta, már mindent agyoncsapott, ami szerinte nem volt megfelelő, már elfogytak a rendőrök, a fogyatékkal élők, a kórházak, az iskolák, az egyházak, még a bizniszek is – hiszen ma már világosan látható, hogy kikkel üzletel az állam, így az is, hogy mi a valódi bizniszegyháziasság –, tehát amikor már minden elfogyott, akkor nem marad más, mint hogy önmagát tekinti alapvető ellenségnek, és maga ellen kezd küzdeni.

Hogyan ne váljon cinkossá a társadalom vagy egy civil?

Ilyen időszakban az emberek föladják, megkeserednek, vagy hasonulnak ehhez a rendszerhez. Olyan ez, mint amikor a terroristák által túszul ejtett emberek egy idő után szimpatizálni kezdenek fogvatartóikkal, sőt még szerelmek is ki tudnak alakulni. Bonyolult az emberi lélek. Közben alkalmasint még azokkal sem nagyon tud jó kapcsolatot megőrizni az ember, akiket megpróbál a békés időkre emlékeztetni. Gondolok például azokra, a velünk együtt kisöpört kisegyházakra is, amelyek ugyanúgy megtámadtattak, mégis azt gondolják, jó lesz távolságot tartani egyesektől – itt főleg énrám gondoljon –, mert hátha egy kis megadással vagy lábhoz kunkorodással megőrizhetik a reményét annak, hogy a kegyes tekintet egyszer megáll rajtuk, és valami leesik számukra. És az ember elmondja, hogy ebben ne reménykedjenek, inkább vállalják a véleményüket, inkább átmenetileg vesszen el az ügy, amiért küzdenek. Sosem szabad azt hinni, hogy önmagunk megadásával lehet túlélni, s hogy ezzel ki lehet cselezni az ördögi hatalmat. A holokauszt idején mindenki cselezve próbált szökni, menekülni, túlélni, de amíg koncentrációs táborok létre nem jönnek újra, addig az embernek igenis bele kell mondani a társadalom és a hatalom arcába, hogy itt visszaélnek a jogalkotás ethoszával! Ki kell mondani, hogy csalással jutnak hatalomra, hogy a másféle hangok elhallgattatásával manipulálják az embereket, s hogy ez bűn! És nem lehet azt mondani, hogy mi csak szólni tudunk. A szó nem lebecsülendő dolog. Az egyik legrosszabb hozzáállás a csak szólni tudunk keserűsége, mert az ember nem veszi benne észre a sátán kísértését arra, hogy hallgasson el. A szó, még a gyenge hang is, egy adott időszakban igenis megrengeti a némaságban vagy a csak saját hangja által betöltött űrben előretörő hatalmat. Akármilyen gyenge kis ellentétes hang, ami az igazság nevében szólal meg, fényt nyit arra – akár az Örökkévaló felől –, hogy a lelkiismeretüket elérje.

Azért nemzetbiztonsági kockázatok, mert a hangjuk megrengetheti a hatalmat?

Nem venném át ezeknek semmiféle ördögi megfogalmazását. A minap is, amikor Gulyás Gergely már Al Caponéhoz hasonlította Soros Györgyöt, az merült föl bennem, hogy erre nem lehet mást mondani: így beszél egy vásári bugyelláristolvaj. Mert egy piti zsebmetsző, aki csak Al Caponéban tud gondolkozni, nem is juthat más kifejezés az eszébe. Ezt politikai értelemben mondom, anélkül hogy sértegetni akarnék bárkit is. De az embernek egy ilyentől nem szabad megrendülnie, s elfogadni sem szabad az ilyen szóhasználatot. Azt sem, hogy nemzetbiztonsági kockázat. Hiszen ők jelentik a nemzetbiztonsági kockázatot, sorolhatnánk a Paks-ügytől kezdve, mifélék miatt. Meggyőződésem, hogy régóta börtönben kellene lenniük, s hosszú időn át töprengeniük azon, szabad-e elárulni szövetséges társakat, tönkretenni nemzeteket vagy épp meghiúsítani a kiszolgáltatottak reményeit. Hosszasan sorolnám, hogy még miket nem szabad tenni. Amit megtettek. Ilyesmin viszont az ember csak akkor kezd gondolkodni, amikor egy kétszer három méteres helyiségben rója a köröket, nem ugráltatja maga körül a hadseregét, és nem ápol olyan hagymázas elképzeléseket, hogy először Európa ura lesz, aztán pedig már az egész világnak ő fog diktálni. Amikor Puskin aranyhalas meséjében elérkezik a pillanat, hogy már ő akar lenni a tenger királynője, csak akkor fog ráébredni, hogy egy repedt teknő mellett ül.”