Felvilágosítani az értelmiséget?

Újra az „értelmiségről”: ne világosítsd föl!

Egyes gondolati összefüggések sokszor apró, pillanatnyi impressziók hatására buggyannak fel. Ez az írás is ilyesféle. Régóta gondolkodtam már ugyanis azon, hogy valamit lehetne mondani az értelmiség szerepéről pár hónapja lezajlott (?) vita kapcsán – de aztán a téma elült, és én ezt elfogadtam. A napokban azonban két olyan, tényleg csak villanásnyi behatás ért, mely újra előhozta bennem a kérdést: mi az „értelmiség”, kik az értelmiségiek és mi a szerepük a politikában?

Szóval kezembe akadt valamikor a mostaninál pár fokkal bizonyosan jobb napokat megélt HVG, benne egy Bródy János-interjúval. A széles körben elismert zeneszerző, akitől egyébként személyesen kedvencem a „Ha én rózsa volnék…” c. dal, a riporterrel együtt siránkozik a magyar közállapotokon, majd – hogy ne csak a regnáló kabinetbe rúgjon bele – azt mondja: „Túlértékeltem a magyar lakosságot, amikor azt hittem, hogy bölcsebben dönt vezetőiről”. Nem mintha új pont lenne az efféle az elvileg balliberális szellemi holdudvar tagjaitól – ld. „A proletariátus még nincs eléggé előkészítve eszméink befogadására!” –, azért ciccegtem egyet a villamoson. Erre rá pár napra egy „ártatlan” cikket olvastam – most kapaszkodjanak meg, igen – a Népszavában, melyben „a politizálás” kapcsán megszólaltatott szakpszichológus azon kesergett, hogy egyesek „azt sugallják, a racionalitás helyett érzelmi szinten kell a politikához viszonyulnunk, holott ez abszolút helytelen, akkor is, ha sokan így tesznek (…) A választópolgároknak racionális megfontolásokkal kellene dönteniük”. Ezt követően megjelent egy „fasisztázós” Alföldi Róbert-interjú is – na azt már nem olvastam el.

De fentiek kapcsán itt visszakattant az egész korábbi vita az értelmiségről, annak szerepéről, politikáról és emberről vallott felfogásáról. Mert mely „vádakat” is igazolják a fenti, valóban csak véletlenszerűen kiragadott (de engem elég delejesen fejbe kólintó) példák? Először is azt, hogy az értelmiség magát tételezi a morál és az Ész letéteményesének – ha a többiek nem osztják álláspontját és esetleg „beszavazzák” a Fideszt újra és újra,

Másodszor pedig azt, hogy nyilvánvaló félreértésben vannak az ember politikához és élethez való alapviszonyulásában. Az ember ugyanis (és szerencsére) nem valamiféle „észgépezet”, aki csak és kizárólag a vegytiszta racionalitás alapján hozza meg döntéseit, hanem egy gyarló lény, akinek döntéseiben sokszor a rációnál nagyobb szerepet kap az előítéletekkel és érzelmekkel vegyes „józan ész” (latin, illetve angol megfelelője, a „sensus communis”, „common sense” jobban visszaadják a kifejezés eredeti értelmét: „közös érzék”).

Na de először nézzük csak, mit is értünk „értelmiség” alatt – mielőtt valamennyi diplomás ember megsértődne. Értelmiségiek alatt ebben a vitában azon személyeket értjük, akik mint a megye kettes szurkolók, az oldalvonal mellől kiabálnak be, hogyan is kellene játszani a politika nevű játékot – persze felelősség-vállalás nélkül.

Emlékeznek még a 2014 januári „Bitó-szalon” esetére, ahol „neves értelmiségiek” kitalálták a nagy összefogást, visszaléptették Bajnait, hogy Mesterházy vezethesse a harcot? És arra is emlékeznek, hogy ugyanez a kör pár hónappal az elvesztett választások után elkezdett hőbörögni, hogy mekkora tehetségtelen ez a Mesterházy? Na, erről beszélek.

De nem állunk jobban a „nemes konzervativizmus” szellemének egyes, a „politika” szó hallatán prüszkölő intellektüeljei esetében sem. És itt egyáltalán nem az egész „gondolkodó” magyar konzervatív rétegről van szó természetesen, hanem jellemzően azokról, akik az elmúlt években kitalálták, hogy nekik ez a „fideszkormányzás” túl „lábszagú”, „nem elég polgári”, mert csak a hatalomra koncentrál, nem vitázik az ellenféllel – és nem „szakmai megfontolások”, hanem pőre politikai érdekek mentén hoz döntéseket. Pár hónapja kiadtak egy egész vaskos kötetet ezen „értelmiségiek”, egyféle látleletként, „állapotfelmérésként” – majd amikor a kötet szerkesztőit megkérdezték egy rádióinterjúban, hogy oké, az stimmel, amit leírnak, de akkor mit is kellene csinálni, arra már gyors szabadkozás volt a válasz, hogy hát ez csak egy helyzetismertetés, a dolgok megoldására nem vállalkoznának…

Szóval a jelen írásban érintett „értelmiségi” fogalma igazából azt az akadémiai, egyetemi, kutatóintézeti – jellemzően humán végzettségű – réteget fedi le, amely úgy gondolja, hogy a saját maga szakterületén elsajátított, megtapasztalt „tudományosságot” és annak fogalmi- és követelményrendszerét rá lehet vetíteni politikum világára, sőt, ott alkalmazni kell.

Ez az értelmiségi – ahogy azt egy kortárs író nemrégiben egész plasztikusan megfogalmazta – az a mindentudó narrátor, aki kinyilatkoztatásokkal élhet, mert több tudása van a világról, mint másnak.

Az ilyen típusú értelmiségi tehát hajlamos engedni a nagy társadalmi kísérletek csábításának, és úgy gondolja, hogy neki kell lennie a felvilágosítás szellemi komprádorának. Ahogy azt Lánczi András mondja, „a baloldali tudásképe az, hogy ha baj van, akkor azt úgy lehet orvosolni, hogy felvilágosítjuk az embert: még több információt adunk, még több tudást”. Ezt igazából úgy hívják: társadalmi mérnökösködés. És itt nem csak egy téves tudásképről, de egy alapvető történelmi félreértésből származó emberképről is szó van, mely a felvilágosodást követő pozitivista racionalizmusból fakad. Ez az a habitus, mely azt mondja, hogy amit a természettudomány területén el lehetett vagy el lehet érni méricskéléssel, laboratóriumi kísérletezéssel, azt miért ne lehetne megtenni a társadalomtudomány területén? És ha a kísérletezésből fakadó természettudományi tételeket alkalmazni lehet a fizikai valóságra, akkor miért ne lehetne a társadalomtudomány tételeit (inkább sejtéseit) alkalmazni a társadalomra? A szóban forgó humánértelmiségi tehát úgy gondolja, hogy mint a mérnök, aki azt mondja, hogy egy rossz gépet meg lehet javítani, meg lehet – sőt, meg kell – javítani a társadalmakat is. Modernként ugyanis különbnek kell lenni őseinknél.

Ne legyen senkiben semmi kétség, igen, ezen attitűd e a ponton valóban összeér a különböző szocialisztikus víziókkal. A folyamatos felvilágosításban és felszabadításban hívó liberális progresszió és a szocialista gondolkodásmód is azt sugallja, hogy a társadalmat folyton-folyvást át kell alakítani, meg kell változtatni, meg kell reformálni – főleg akkor, ha nem osztja az éppen aktuális liberális trend dogmáit –,

Kissé önellentmondásos dolog, hogy bár szerintük a tapasztalt társadalmi berendezkedés rossz és az emberek alapvetően hülyék, a közösséget és az azt alkotó egyéneket – legalábbis utópiáikban – mégis egy ideális, absztrakt modellként fogják fel, ahol az egyes döntések alapjául szolgáló meggyőződések(nek) mentesek(nek kellene lenniük) minden torzítástól. Tehát a „homo rationalis” minden választása – elvileg – gondos mérlegelés után születik, valamennyi információ ismeretében, az összes lehetséges kimenetel számbavételével. Az ezen emberképen alapuló egyén tehát egyféle „hidegvérű optimalizáló”, s a racionalitáson alapuló emberi interakciók révén ki kell vagy ki kellene épülnie a tökéletes társadalomnak. A látszólagos ellentmondás feloldásának – tehát hogy az emberek hülyék, mégis léteznie kell egy utópisztikusan tökéletes evilági társadalomnak – kulcsa az előbbiekben említett felvilágosítás: ugyanis az „értelmiség embere” bár lehet, hogy „tudatlan”, de ez a társadalmi mérnökösködés révén „javítható” állapot, tehát több információ, több tudás birtokában az ember képes lesz a „megfelelő” racionális döntést meghozni.

A bökkenő pusztán az, hogy egyrészről az „értelmiség tudása” igazából egyáltalán nem univerzális, hiszen éppen ezen szellemi áramlat volt, mely először Isten tagadásának kimondásával, majd az Istentagadás intézményesítésével megszüntette az egyetemes világmagyarázatokat. Ennélfogva az egyes speciális szaktudás lehet, hogy az adott területen alkalmazható, de nem konvertálható át egyéb társadalmi ügyekre.

Másrészről a liberális feltételezésekkel ellentétben az ember nem egy automata, amelybe felül bedobjuk a tudásérmét, alul meg kijön racionális döntéstermék, hanem egy derék, de esendő hétköznapi egyén, aki legtöbbször inkább elvész az információ-tenger által kínált számtalan választási lehetőség dzsungelében. Viselkedésünket a racionalitás mellett egyaránt befolyásolják az előítéletek – mint a múlt tapasztalatai alapján szabadon és közös mérlegeléssel kiformált „társadalmi tudás”–, az érzelmek és bizony az emberi dőreség is. Valóban mindenki úgy szavazna, hogy végigolvassa a pártprogramokat, a jelöltek nyilatkozatait – vagy inkább a családi indíttatás (vagy éppen az az ellen történő lázadás) és személyes szimpátia alapján dönt? Na, ugye.

Az értelmiség frusztráltságát tehát az okozza, hogy nem képes elfogadni:

Pontosabban: nem találkozik a valósággal – s ez ugye nem a „hit”, hanem a valóság bűne. Ráadásul úgy gondolják, hogy e „bűn” feloldásához vezető út a társadalmi jelenségek méricskélésében, számszerűsítésében rejlik. Végül is ezen alapszik az egész szociológia, mint tudomány, és ebből fakadnak az olyan kezdeményesek, mint az EU-s „igazságügyi eredménytábla” – mely méri (!) a tagállami igazságszolgáltatási rendszerek színvonalát, de az olyan újdonsült, mindezen felbuzdult kezdeményezések is, mint a „jogállamiság-index”. Az Európai Parlament által korábban javasolt és már „tudományos” berkekben is támogatott eljárás lényege az lenne, hogy a „jogállamiságot” – melyre nincs semmilyen egységesen elfogadott definíció, hogy mégis úgy pontosan mit jelent – számszerűsítse és az egyes tagállamok ez irányú „teljesítményét” rangsorolja. Szépen beosztanák és rendszereznék a dolgokat, mint a periódusos rendszerben – csak az a baj, hogy nem kémiaórán vagyunk, hanem a rögös valóságban.

Belegondolt már valaki abba, hogy a „korrupciót”, vagy a „médiaszabadságot” mégis milyen metódus alapján méri a Transparency vagy a Freedom House? Elárulom: személyes „érintetti interjúk” és az általuk kidolgozott „módszertan” alapján. Nagyon tudományos.

A szekuláris morálteológusként viselkedő értelmiségiről igazából a kommunista Lukács György rántotta le a leplet – persze inverz módon, amikor az irracionalista filozófiáról szólt: utóbbira ugyanis szerinte az Ész lekicsinylése, az intuíció kritikátlan dicsőítése, a társadalmi-történelmi haladás elutasítása és mítoszok alkotása a jellemző. És ez igaz is: a politika megértéséhez ugyanis ezen erények feltétlenül szükségesek – s ezek híján vannak a magyar közélet erkölcsi ítéletosztói.

A politika ugyanis érzékelés, lényeglátás és történetmesélés – nem panaszos kecskemekegés. A racionalitás ugyanis – újra Lánczi Andrást idézve – nagyon hamar kapitulál a konkrét élethelyzetek előtt.