Miért nincs magyar Apple?

Szinte már unalomig hangoztatott közgazdaságtani alaptétel, hogy a magas hozzáadott értékű termékek előállítása, s ezzel szoros összefüggésben az innováció és a kutatás-fejlesztés az a tevékenység, amely a legnagyobb haszonnal kecsegteti művelőjét.

A mai magyar politikai közbeszéd mindezt úgy szokta lefordítani: nem mindegy, hogy egy-egy gyártási lánc melyik pontján helyezkedünk el.

Ebből természetesen az a gyakran elhangzó tétel is következik, hogy hazánknak az innovációba kell fektetnie azért, hogy érdemben nőni tudjon a hozzáadott érték, a termelékenység és ezáltal az ország versenyképessége.

A varázslatos innovációt azonban hajlamosak vagyunk félreérteni és úgy elképzelni, mint amikor a semmiből egy olyan termék áll elő, amely aztán a piacokat letarolva tetemes hasznot hoz az ötletgazdának.

Hadd szemléltessem mindezt: A Foreign Affairs egy 2014-es cikkében három szerző arról ír, hogy a megjelenő új technológiák és automatizálási folyamatok megbontják az olyan klasszikus közgazdasági elméleteket, amelyeket a gazdasági növekedés, a tőke és a rendelkezésre álló munkaerő közti összefüggések határoznak meg. Szerintük a technológiai fejlődés eddig kedvezett a fejlődő országok olcsó munkaerejének, mivel a gyártáshoz szükséges technológiát mobilissá tette. Ez hosszú távon a globális munkaerőpiac kiegyenlítődéséhez vezetett volna, amely a fejlődő országokban nettó béremelkedést eredményezett volna. A fejlődő országokban végzett munka azonban könnyen kiváltható, vagy hamarosan kiválthatóvá válik, méghozzá automatizált gyártási folyamatokkal és robotokkal. S ez nemcsak a fizikai munkára igaz, hanem egyre több service-jellegű feladatra is.

A fentiekből tehát arra is következtethetnénk, hogy az új trendek nyertesei egyértelműen a befektetési tőkével rendelkező csoportok lehetnek. Ezt az is igazolná, hogy az eddigi folyamatok azt mutatták, a gazdasági növekedés haszonélvezői egyre inkább a szó szoros értelmében vett tőkés csoportok.

Ez eddig a kőkemény valóság. S ezt követi a cikkben a jövőbe mutató, némiképp „wishful thinking” rész. A szerzők szerint ugyanis ezek a trendek az automatizálás előrehaladtával változhatnak. Nem feltétlenül kell tehát a fenti pesszimista szcenáriónak bekövetkeznie. Ezt követően ugyanis a gazdasági növekedés ú,j egyetlen nélkülözhetetlen komponense, a szűkös erőforrás az eredeti ötlet, azaz az innováció lesz. S az innováció megoldást kínál a tőke hiányának problematikájára, s ezáltal újabb és újabb államok emelkedhetnek fel.

Miért van az mégis, hogy a legtöbb gazdasági hasznot hozó innováció a világ bizonyos, jól azonosítható részein történik? Miért nem képesek mások hasonló sikereket elérni? Hogy leegyszerűsítve is megfogalmazzuk ugyanazt:

Azért, mert a valóságban nem feltétlenül a fenti optimista forgatókönyv érvényesül. Ugyanúgy, ahogy korábban sem érvényesültek a fejlődő és fejlett országok bérszínvonalának közeledésére vonatkozó jóslatok. S talán azért is, mert az emberi gondolkodás, közelebbről a kreativitás sem így működik. Csak nagyon ritkán esik meg, hogy valaki minden előzmény nélkül valamilyen területen nagyot alkotna.

Közkeletű az a vélekedés, amely hajlamos összekeverni a kreativitást az úgynevezett intuícióval. Azt az embert szoktuk kreatívnak tartani, aki hirtelen jött ötleteivel meglepő újdonságokat állít, kvázi egy isteni szikra segítségével a semmiből alkot valamit. Azonban a kreativitás egyáltalán nem így működik. Andrew P. Johnson alkalmazott pszichológus, a Minnesota State University professzora több tanulmányt szentelt a témának. Johnson megkülönbözteti a kreativitást az úgynevezett intuíciótól a „Creativity and Intuition” c. tanulmányában.

Megállapításainak lényege, hogy a kreativitás nagyban függ a felhalmozott ismeretektől, és hogy a kreativitás tulajdonképpen nem többet, mint a meglévő ismeretek újrarendezését, más megvilágításba helyezését jelenti. A kreatív problémamegoldás tehát leginkább a problémák újraértelmezése, amelyek mentén azok megoldhatóvá válnak. Ebben a felfogásban a kreativitás mindig egy kísérletező, sokszor hibázó folyamat, aprólékos munka, amely csak megfelelő befektetett energia mellett képes eredmény produkálni.

Szó sincs tehát hirtelen a semmiből előrántott megoldásokról vagy befektetett energia nélküli teljesítményről. Amit gyakran kreativitásnak gondolunk, arra Johnson az intuíció szót használja. Ez az a jelenség, amikor valakinek minden előzmény nélkül újszerű ötlete támad. Johnson szerint éppen ezért az intuíció nem is alkotási folyamat, s szerepe nem is elsősorban a gazdaságban, hanem inkább a kultúrtörténetben jelentős. A középkorban isteni eredetet tulajdonítottak neki, éppen annak előzménynélkülisége miatt.

Be kell látnunk, hogy a gazdasági értékek előállításánál elsősorban a fenti értelemben vett kreativitásra van szükség.

Egyetlen jó ötlet megszületése rendkívül tőkeigényes – rendszerszinten.

Ezt a feltevést támasztja alá azon tanulmány, amelyik azt mutatta ki, hogy a piacokon kialakult éles nemzetközi verseny miatt jóval tőkeigényesebbek az innováció által jobban érintett, mint a hagyományosabb iparágak. Erre az erős versenyre reflektál az OECD „The Innovation Imperative - Contributing to Productivity, Growth and Well-Being” tanulmánya is.

A tanulmány eredeti célja, hogy felmérje, milyen üzleti környezet kedvez leginkább az innovációval foglalkozó cégeknek. Természetesen ez a tanulmány is elismeri, hogy „a klasszikus alapanyagok nélkül nem főzhető innovatív leves”. Az egyik legérdekesebb megállapítás mégsem ez, hanem hogy a 2008-as gazdasági válságot követően a beadott szabadalmak száma az OECD-országokban kimutathatóan csökkent. Persze a szabadalmak száma nem jelzi egy az egyben a problémát, a nemzetközi szervezet szerint a trend mégis jelzésértékű volt. Megmutatta ugyanis, hogy az egyes innovációorientált vállalatok mennyire érzékenyek a tőkeellátottságra és a külső finanszírozásra, amely egy általános gazdasági válság hatására visszaesett.

Manapság mindannyian arra vágyunk, hogy Magyarország az innováció fellegvára legyen. Mindez azonban – ahogyan a fentiek mutatják – nem tud varázsütésre bekövetkezni. Gazdasági értelemben erősödni kell, tőkefelhalmozásra van szükség.

Az pedig úgy biztosan nem fog menni, hogy olyan folyamatokat kritizálunk, amelyek elengedhetetlenek a magyar gazdaság teljesítményének növeléséhez és a magyar tőke felhalmozásához. Magyar tőke nélkül ugyanis nincs magyar innováció. Olyan vágyak ugyanis sajnos nem válhatnak valósággá, hogy nincs stabil gazdasági növekedés, nincs magyar tőkefelhalmozás, miközben egy barátságos, befektetőbarát kormányzat és üzleti környezet átvezeti az országot a „feudális viszonyokból” a „XXI. századi innovatív, tudásalapú modernitásba”. Mindez ugyanis nem egyéb, mint egy hétköznapi politikai paradoxon.