A polgári engedetlenség és az erkölcs szava (2007)

Varga Csaba 2007-es publicisztikáját a Mandiner szerkesztője találta aktuálisnak és szemlézte emiatt.

*

„A polgári engedetlenség erkölcsi lázadást, szembeszegülést jelző fogalom, amely lelkiismeretünk szava érvényre juttatásának egyik lehetséges módját írja körül. Kockázatvállalás, sőt biztos fenyegetettség ellenére az emberi altruizmus, másokért való önfeláldozásunk egyik történelmileg kialakult módja ez. Sajátos eszközeinek köszönhetően hatását is specifikus módon éri el. Éppen azért, mert minden elemét valamiféle morális kiállás hatja át, nem feltétlenül arra való, hogy részvétlen kívülállók könnyedén minősítgethessék. Hiszen tettét polgári engedetlenségnek mondva a cselekvő nem tesz mást, mint rövidített kifejezéssel egy adott történelmi hagyomány körébe sorolja eljárásának szándék szerinti indítékát és célrendszerét. 

A polgári engedetlenség nem jogi fogalom. Még a jog legtágabban megvont fogalmának sem része, hiszen épp a fennálló jog kötelező erejét tagadja egy magasabb rend érvényére hivatkozással, és szembeszegülésének pontosan az a célja, hogy elérje e jog megváltozását. Ugyanakkor maga a kifejezés sem jogi fogalom, hisz róla nem szól a jog. Mint ilyen, a polgári engedetlenség a külvilág olyan öntörvényű történése, amelynek során először a jog valamely előírását megszegik, majd ezt érzékelve a jog az előírt kényszerintézkedéssel válaszol. 

A polgári engedetlenség tehát az erkölcs nevében tett kihívás a joggal szemben. Konfliktus kinyilvánítása, amelynek során egy erkölcsi igény nevében szándékosan sértik a jogot. A jog, amely kizárólag saját kategóriarendszerén keresztül tudja érzékelni a külvilágot, nem láthat ebben mást, mint kizárólag normájának megsértését. Mégis, minthogy a polgári engedetlenség azáltal szándékolja elérni hatását, hogy a jogot reagálásra kényszeríti, normasértése nyilvánosan, kihívó egyértelműséggel történik. Provokatív gesztusával éppen kizárni törekszik a jog részéről bármiféle kibúvást vagy köztes megoldás keresését, azaz egy határozott, jog szerinti válaszadás kikerülését. A másik oldalról viszont a jog számára ez nem több vagy más, mint egy fennálló norma megsértése. Egyszerűen nincs lehetősége a jognak a kérdéses történésben erkölcsi gesztust vagy polgári engedetlenségnek mondott hagyományt érzékelni, mert ilyen fogalmat nem ismer. Nem is ezt nevesíti hát, hanem kizárólag a tettet, amelynek tanúsításával jogsérelem történt. Az a körülmény tehát, hogy a jogsértő történetesen önzetlenül cselekedett, erkölcsi megfontolás hatására, éppen a jog megváltoztatása céljából, ilyen módon nem is lehet része a tényállásnak, hacsak maga az érintett rendezés nem rendelkezik az eset konkrét egyedi körülményeinek az ügy megítélése során való mérlegelhetése lehetőségéről. Egyéb esetekben mindez bármiféle egyéb személyes vagy tárgyi jellemzéssel együtt legfeljebb az ügy tárgyalási anyagában nyerhet említést – anélkül persze, hogy önmagában a jogi minősítés elemévé válhatnék. 

Mindebből következően maga a kifejezés is pusztán leíró, megállapodásszerűen kialakult fogalom. Erkölcsi indítéka, az önfeláldozásul felkínálkozás okából a társadalmi közértésben mindez persze nyerhet egyfajta pátoszt, ámde ez aligha ok arra, hogy az önbevallása szerint polgári engedetlenséget gyakorlótól e minőséget csak azért, mert esetleg nem értünk vele egyet, őt vagy tettét diszkreditálva megvonjuk. Különösen visszás, ha polgári engedetlenség gyakorlását a közhatalom birtokosa minősítgeti. Merthogy az, aki ellen egy szándékos jogsértésben tetőző erkölcsi lázadás irányul, eleve vesztes abban a morális dilemmában, amely polgári engedetlenséghez vezetett, hiszen nem ő, hanem e másik szállt síkra annak állított tűrhetetlenségével szemben. Belenyugvását, meghunyászkodását hiába palástolja a jogállamiság tógájába; ilyenkor legfeljebb fogalmi síkok tévesztéséről tesz tanúbizonyságot, merthogy a polgári engedetlenséghez való folyamodás puszta ténye éppen arról vall, hogy a jogállamiság intézményrendszere az adott helyzetben csődöt mondott, hiszen tehetetlennek bizonyult. 

A polgári engedetlenség működési mechanizmusa éppen abban rejlik, hogy az állam- és jogéletet kizökkenti mindennapos rutinjából. Mert vagy büntetnie kell, dühödten összezáruló fogakkal vagy rossz szájíz kényelmetlenségével terhelten, vagy beismernie vereségét, s ezzel együtt utakat kezdeményeznie az ügy támogatásához. Eszerint tehát a polgári engedetlenség mindig kivételes, egyenesen ünneprontó, mert konfliktust nyilvánít ki – visszavonhatatlanul. Ezzel pedig polarizál, hiszen a társadalomban hasadást hoz létre, amely annál megosztóbbá válik, minél inkább valós, a társadalomban mérvadó erők által osztott erkölcsi megfontolások sorsa itt a tét.”