Merre tovább, liberális demokráciák? – Vitaindító

2017. június 6. 08:03

Csizmadia Ervin
Mandiner

Ellentétben a 20. század nagy részével, amikor liberálisok és demokraták felolvadtak egymásban és a liberális demokráciák fénykorukat élték, ma lassan külön táborba kerülnek. Ezt elintézni annyival, hogy nosza, marginalizáljuk a populistákat, fölöttébb hatástalan megközelítés. Mi történik ma, az internacionalizáció korában a liberalizmus és a demokrácia eszményeivel?

Képzeljünk el egy osztályt, ahol nem frontális tanulás zajlik. Hanem a tanárok nagyon tudatosan figyelnek arra, hogy a különböző felkészültséggel, képességekkel és előélettel rendelkező tanulóknak másfajta (képességeiket kibontakoztató) feladatokat adjanak. Egyáltalán nem ugyanazt várják mindenkitől, hanem azt, hogy mindenki mutassa meg a benne rejlő képességeket, hogy ne mondjam: tehetséget. Mindez persze fáradságos munka. Tanártól és tanulótól egyaránt nem koncentrációt, komolyságot és nagyfokú sikerre orientáltságot igényel. Talán nem véletlen, hogy – amennyire ismerem – kevés iskolában alkalmazzák. A hagyományos frontális oktatás még ma is előtérben áll.

*

A mai demokráciák mintha maguk is frontálisak lennének. Pontosabban a demokrácia „tanárai” a frontális oktatást – és számonkérést – részesítik előnyben ahelyett, hogy jobban odafigyelnének a különbségekre, időt és energiát fordítanának a felzárkóztatásra, a tehetséggondozásra és minden egyébre, amire fejlődésük különböző fokán álló országok esetében kell.

De, sajnos, a demokrácia éppúgy unalmas, bebiflázandó tananyaggá vált, mint a poroszos iskolarendszer legtöbb tantárgya.

S ahogyan az iskolákban, úgy a demokráciákban is: mindenki elégedetlen. Tanárok, diákok, szülők, társadalom. A demokráciák gyenge működéséért azonban manapság szokás egy okot a többi elé helyezni, és ez a populizmus. A demokrácia „tanárai” szerint a mai (liberális) demokráciák azért teljesítenek gyengén, mert a populisták összezavartak mindent, az elit (a „tanárok”) ellen fordultak. Amint a tanárok belépnek a terembe, garacsinokkal dobálják őket, s nem ritkán útszéli hangok elküldik őket melegebb égtájakra.

Tehát a populizmus…

Erre – így első körben – Bibó Istvánt szeretném idézni. Ő persze nem a populizmusról beszél Az európai egyensúlyról és békéről szóló híres tanulmányában, de nagyon is ide illő módon ezt mondja: „hívságos és terméketlen dolog a közösségi hisztériákat bizonyos megromlott lelkületű egyéneknek vagy csoportoknak, társadalmi osztályoknak és politikai hitvallások híveinek tulajdonítani és azon töprengeni, hogy ezek a beteg közösségnek hány százalékát teszik ki, és hogy ezeket a közösségből hogyan lehetne kiiktatni”.

Nos, Bibó e szavaiban több minden is érdekes számunkra. Az egyik az, amit a „hívságosságról” és a „terméketlenségről” mond. Egyet kell értenünk vele. Ő is írja később (nem idézem): minden társadalom kitermeli a maga „szélsőségeseit”, akik voltaképp átlagemberek (ezt is ő írja), akik ellen nem kirekesztéssel kell küzdeni. A másik: Bibó szerint már eleve beteg az a társadalom, ahol egyáltalán az ilyesmi előfordul. Merthogy az ilyen társadalmak a közösségi hisztéria társadalmai.

Nem valószínű tehát, hogy a populizmussal, mint magyarázattal sokra megyünk – én például nem is nagyon szoktam – a demokráciák gyengeségére magyarázóelvként használni. De persze nem járunk akkor se jól, ha a demokráciákat en bloc betegnek tekintjük. Sok a bajuk persze, de tekintsük őket olyannak, mint egy frontális oktatást folytató osztálytermet. Ahol tehát bejön a tanár, elmondja, rosszabb esetben lediktálja a tananyagot, a nebulók pedig jegyzetelnek, majd a vizsgán – „vizsgáznak”.

*

Szerény nézetem szerint érdemes egy kicsit utánajárni: mit is jelent ez a „frontálisság” a demokráciákban. Röviden szólva azt, hogy a „liberális demokrácia” a tananyag, tessék kérem, ezt megtanulni. Aki jól visszaadja a tananyagot, ötöst kap, aki ellenben nyökög, ne adj'isten, nem a tananyagnak megfelelő dolgokat mond vissza – nos, az, akár pótvizsgára is szorulhat. Hajlamos vagyok azt hinni: a liberális demokráciákkal szemben azért mutatkoznak szerte a világban nagyfokú ellenérzések, mert túlságosan tananyagszerűvé, az egyéni iniciatívákat pedig nem különösebben értékelővé vált.

Teljesen mindegy most az, hogy ez kinek a hibája. Tanáré, diáké, bárkié. A lényeg az, hogy a liberális demokrácia egy mai mindenhatóság, s hát tudjuk Tocqueville-től: „Veszély nélkül csak isten lehet mindenható”. Ráadásul azzal, hogy a liberális demokrácia (s teljesen függetlenül attól, hogy „jó” értékrend és jó politikai rendszer-e) megfellebbezhetetlen és „végső” érv lett, voltaképp szembekerült egy másik, klasszikus liberális érvvel: a toleranciával. A tolerancia ugyanis talán azt jelenthetné, hogy sok élet jó, sok tanulási forma megfelelő és sokfajta tehetség lehetséges.

De mindez csak bevezetés, mert amivel igazán foglalkozni szeretnék, hogy

van-e a liberális demokrácia fölött valami.

Ami valamiféle kiindulópontot, értelmezési keretet jelent számunkra. Vagy maga a liberális demokrácia a kiinduló értelmezési keret. Szerintem egy demokráciáról folytatott vitának innét kell indulnia. S állításom az, hogy természetesen létezik ilyen „fölöttes” kiindulópont, aminek tehát a liberális demokrácia „alá van rendelve”.

Ehhez az értelmezéshez egy kiváló politikatudós, Ludger Helms: The Liberal-Democratic Foundations of European Nations-State and the Challanges of Internatitionalization (Az európai nemzetállam liberális-demokratikus alapjai és a nemzetköziség kihívása) című tanulmányát hívom segítségül. Már a tanulmány címéből kiderül: a szerző a liberális demokrácia természetes kifejlődésének kereteként a nemzetállamot határozza meg. Dolgozatában azt bizonyítja, hogy története jelentős részében a liberális és a demokratikus értékek nemzetállami keretek között csiszolódtak össze.

Mindez azért is fontos, mert a nemzetállamnak – a ma élő értelmetlen közhelyekkel szemben – a nemzetállamot nem valamilyen a történelem szemétdombjára kerülő intéuzménynek, hanem nagyon is pozitív entitásnak tekinti. S valóban: a liberális demokrácia nem fejlődhetett volna ki másképpen, csak a nemzetállam jótékony keretei között. amit még akkor is el kell ismernünk, ha esetleg ma már más is a nemzetállam helyi értéke, mint a 20. század nagy részében.

*

A tanulmány aztán azt a kérdést vizsgálja: mi történik liberalizmussal és demokráciával, amikor új környezetbe, az internacionalizáció közegébe kerül.

Az senki számára nem lehet kétséges, hogy a nemzetállamok ma már nem úgy léteznek, mint korábban. De nagyon nagyot tévednénk, ha feladatunk csak annyi lenne, hogy megállapítsuk: ma már nem nemzetállami, hanem globális keretekben folyik a politika. A feladatunk ugyanis éppen az, hogy megértsük: az internacionalizáció közegébe való bekerülés a nemzetállam korában egymással harmóniában lévő két komponenst „összeveszejti” egymással.

A demokráciára (hogy csak egy példát hozzak Helmstől) nagyon negatívan hat, hogy a döntések nem csekély része kikerül a kormányok hatóköréből és sokszor áttekinthetetlen informális hatalmi tényezők kezébe kerül.

De ilyen a gazdaság internacionalizálódása is. A demokrácia felől nézve lényegében minden, ami kikerül a hagyományos nemzetállami ellenőrzés és tekintély hatósugara alól, az veszteség. De minimálisan is magyarázatra szorul, vagy vita tárgya. Ebben Helms valamiféle új „informális korporatizmus” megjelenését látja.

Mindezekből máris eljuthatunk oda: messze nem az a kérdés itt, hogy Soros vagy nem Soros? Botrányosnak találom, hogy a nemzetközi folyamatok vizsgálata során az egyik visszatérő magyarázat, hogy minden összeesküvés-elmélet. Nem, kérem szépen. Azért nem, mert a liberális demokrácia „fölötti” magyarázó elveket keressük. Ahogyan Helms is. És ilyen magyarázó elvként értelmezzük a nemzetköziséget, amely teljes mértékben átrendezte az elmúlt egy-két évtizedben liberalizmus és demokrácia egymáshoz való viszonyát. Így hát nem az lenne a feladat, hogy a „tanárok” lehurrogják a diákokat, amikor azok a nemzetközi folyamatok mélyrétegeit akarják megérteni (Helms-en kívül politikatudósok légiói vizsgálják Nyugaton ezt a szférát), hanem éppen az, hogy ösztönözzük ezt.

Ugyanis nyilvánvaló: a liberális demokrácia két komponensének egymáshoz való viszonya módosult az óta, hogy a politika a nemzetállami keretek közül kiszabadult és jó részben nemzetek feletti keretekben zajlik. Erre a változásra nem lehet rátenni a födőt, és azt mondani: a liberális demokrácia ilyen, és kész. Nem. Az első dolog, amit mondhatunk, hogy nem tudjuk, milyen ma a liberális demokrácia. Nincs megfellebezhetetlen autoritása – ennyit tudunk. De alig valamit kapizsgálunk abból, hogy a két elem milyen módon és miért kezdett szétválni egymástól és egyáltalán hogyan lehet őket összeforrasztani.

Mert a legfőbb kihívás először is annak megértése, hogyan kerültek együvé a nemzetállamok korában. Nem véletlen, hogy Helms liberális-demokratikus alapokról beszél a nemzetállamok korában, s azt érzékelteti, hogy a nemzetköziség korában ez az „alap” vált instabillá, egyszerűen azért, mert azok akik inkább a demokratikus és azok, akik inkább a liberális elemeket tartják magukhoz közelebb állónak, az új időszámításban szépen „kimazsolázzák” maguknak a hozzájuk közel álló értékeket, míg a kevésbé szimpatikusokkal szembefordulnak.

*

Ilyen szembefordulás idejét éljük.

Ellentétben a 20. század nagy részével, amikor liberálisok és demokraták felolvadtak egymásban és a liberális demokráciák fénykorukat élték, ma lassan külön táborba kerülnek.

Ezt elintézni annyival, hogy nosza, marginalizáljuk a populistákat, fölöttébb hatástalan megközelítés. Hatástalan, mert csak a „végeredményt” nézi (kétségkívül hatalmas elégedetlen tömegek vannak), de nem nézi az okokat.

A liberalizmus-demokrácia nexust – ha életképes liberális demokráciákat akarunk – helyre kell állítani, újra kell értelmezni. De az újraértelmezés nem történhet úgy, hogy nem vizsgáljuk a liberális demokrácia „fölöttesét”. Én egy ilyet ajánlottam e vitaindítóban: a nemzetközi közeget, illetve annak átalakulását.

Mert ne feledjük. A nemzetállam nem csak a 20. század nagy részében tűnt értelmezési keretnek, de a kelet-közép-európai demokratizálások idején is. Olvasgatom az átmenet idején írott nyugat-európai tranzitológiai szövegeket. Egytől egyig nemzetállamokról gondolkodnak. 27 éve még nagyon más volt a helyzet, mint ma. De hogy mára akkora változás történt, nem ok arra, hogy csak a mai végeredményt, a globalizációt nézzük, s elfelejtsük, amiről a nyugati politikatudomány korábban írt.

Ne felejtsük el, sőt nagyon is tartsuk fejben. Mert egyébként semmit nem fogunk érteni. Ha tehát a nyugati liberális demokráciák mai tanárai belépnek a tanterembe, s ott csupa élénk kisdiákot látnak, ne frontálisan akarják velük bebifláztatni a liberális demokráciát. Mert akkor a nebulóknak elmegy a kedve, s ahelyett, hogy támogatói lennének ennek az egyébként jó rendszernek, bizalmatlanná válnak, s a végén sutba vágnák ezt az egész liberálisdemokráciásdit.

vissza a teljes nézetre