Merre tovább, liberális demokráciák? – Vitaindító

Képzeljünk el egy osztályt, ahol nem frontális tanulás zajlik. Hanem a tanárok nagyon tudatosan figyelnek arra, hogy a különböző felkészültséggel, képességekkel és előélettel rendelkező tanulóknak másfajta (képességeiket kibontakoztató) feladatokat adjanak. Egyáltalán nem ugyanazt várják mindenkitől, hanem azt, hogy mindenki mutassa meg a benne rejlő képességeket, hogy ne mondjam: tehetséget. Mindez persze fáradságos munka. Tanártól és tanulótól egyaránt nem koncentrációt, komolyságot és nagyfokú sikerre orientáltságot igényel. Talán nem véletlen, hogy – amennyire ismerem – kevés iskolában alkalmazzák. A hagyományos frontális oktatás még ma is előtérben áll.

*

A mai demokráciák mintha maguk is frontálisak lennének. Pontosabban a demokrácia „tanárai” a frontális oktatást – és számonkérést – részesítik előnyben ahelyett, hogy jobban odafigyelnének a különbségekre, időt és energiát fordítanának a felzárkóztatásra, a tehetséggondozásra és minden egyébre, amire fejlődésük különböző fokán álló országok esetében kell.

S ahogyan az iskolákban, úgy a demokráciákban is: mindenki elégedetlen. Tanárok, diákok, szülők, társadalom. A demokráciák gyenge működéséért azonban manapság szokás egy okot a többi elé helyezni, és ez a populizmus. A demokrácia „tanárai” szerint a mai (liberális) demokráciák azért teljesítenek gyengén, mert a populisták összezavartak mindent, az elit (a „tanárok”) ellen fordultak. Amint a tanárok belépnek a terembe, garacsinokkal dobálják őket, s nem ritkán útszéli hangok elküldik őket melegebb égtájakra.

Tehát a populizmus…

Erre – így első körben – Bibó Istvánt szeretném idézni. Ő persze nem a populizmusról beszél Az európai egyensúlyról és békéről szóló híres tanulmányában, de nagyon is ide illő módon ezt mondja: „hívságos és terméketlen dolog a közösségi hisztériákat bizonyos megromlott lelkületű egyéneknek vagy csoportoknak, társadalmi osztályoknak és politikai hitvallások híveinek tulajdonítani és azon töprengeni, hogy ezek a beteg közösségnek hány százalékát teszik ki, és hogy ezeket a közösségből hogyan lehetne kiiktatni”.

Nos, Bibó e szavaiban több minden is érdekes számunkra. Az egyik az, amit a „hívságosságról” és a „terméketlenségről” mond. Egyet kell értenünk vele. Ő is írja később (nem idézem): minden társadalom kitermeli a maga „szélsőségeseit”, akik voltaképp átlagemberek (ezt is ő írja), akik ellen nem kirekesztéssel kell küzdeni. A másik: Bibó szerint már eleve beteg az a társadalom, ahol egyáltalán az ilyesmi előfordul. Merthogy az ilyen társadalmak a közösségi hisztéria társadalmai.

Nem valószínű tehát, hogy a populizmussal, mint magyarázattal sokra megyünk – én például nem is nagyon szoktam – a demokráciák gyengeségére magyarázóelvként használni. De persze nem járunk akkor se jól, ha a demokráciákat en bloc betegnek tekintjük. Sok a bajuk persze, de tekintsük őket olyannak, mint egy frontális oktatást folytató osztálytermet. Ahol tehát bejön a tanár, elmondja, rosszabb esetben lediktálja a tananyagot, a nebulók pedig jegyzetelnek, majd a vizsgán – „vizsgáznak”.

*

Szerény nézetem szerint érdemes egy kicsit utánajárni: mit is jelent ez a „frontálisság” a demokráciákban. Röviden szólva azt, hogy a „liberális demokrácia” a tananyag, tessék kérem, ezt megtanulni. Aki jól visszaadja a tananyagot, ötöst kap, aki ellenben nyökög, ne adj'isten, nem a tananyagnak megfelelő dolgokat mond vissza – nos, az, akár pótvizsgára is szorulhat. Hajlamos vagyok azt hinni: a liberális demokráciákkal szemben azért mutatkoznak szerte a világban nagyfokú ellenérzések, mert túlságosan tananyagszerűvé, az egyéni iniciatívákat pedig nem különösebben értékelővé vált.

Teljesen mindegy most az, hogy ez kinek a hibája. Tanáré, diáké, bárkié. A lényeg az, hogy a liberális demokrácia egy mai mindenhatóság, s hát tudjuk Tocqueville-től: „Veszély nélkül csak isten lehet mindenható”. Ráadásul azzal, hogy a liberális demokrácia (s teljesen függetlenül attól, hogy „jó” értékrend és jó politikai rendszer-e) megfellebbezhetetlen és „végső” érv lett, voltaképp szembekerült egy másik, klasszikus liberális érvvel: a toleranciával. A tolerancia ugyanis talán azt jelenthetné, hogy sok élet jó, sok tanulási forma megfelelő és sokfajta tehetség lehetséges.

De mindez csak bevezetés, mert amivel igazán foglalkozni szeretnék, hogy

Ami valamiféle kiindulópontot, értelmezési keretet jelent számunkra. Vagy maga a liberális demokrácia a kiinduló értelmezési keret. Szerintem egy demokráciáról folytatott vitának innét kell indulnia. S állításom az, hogy természetesen létezik ilyen „fölöttes” kiindulópont, aminek tehát a liberális demokrácia „alá van rendelve”.

Ehhez az értelmezéshez egy kiváló politikatudós, Ludger Helms: The Liberal-Democratic Foundations of European Nations-State and the Challanges of Internatitionalization (Az európai nemzetállam liberális-demokratikus alapjai és a nemzetköziség kihívása) című tanulmányát hívom segítségül. Már a tanulmány címéből kiderül: a szerző a liberális demokrácia természetes kifejlődésének kereteként a nemzetállamot határozza meg. Dolgozatában azt bizonyítja, hogy története jelentős részében a liberális és a demokratikus értékek nemzetállami keretek között csiszolódtak össze.

Mindez azért is fontos, mert a nemzetállamnak – a ma élő értelmetlen közhelyekkel szemben – a nemzetállamot nem valamilyen a történelem szemétdombjára kerülő intéuzménynek, hanem nagyon is pozitív entitásnak tekinti. S valóban: a liberális demokrácia nem fejlődhetett volna ki másképpen, csak a nemzetállam jótékony keretei között. amit még akkor is el kell ismernünk, ha esetleg ma már más is a nemzetállam helyi értéke, mint a 20. század nagy részében.

*

A tanulmány aztán azt a kérdést vizsgálja: mi történik liberalizmussal és demokráciával, amikor új környezetbe, az internacionalizáció közegébe kerül.

Az senki számára nem lehet kétséges, hogy a nemzetállamok ma már nem úgy léteznek, mint korábban. De nagyon nagyot tévednénk, ha feladatunk csak annyi lenne, hogy megállapítsuk: ma már nem nemzetállami, hanem globális keretekben folyik a politika. A feladatunk ugyanis éppen az, hogy megértsük: az internacionalizáció közegébe való bekerülés a nemzetállam korában egymással harmóniában lévő két komponenst „összeveszejti” egymással.

De ilyen a gazdaság internacionalizálódása is. A demokrácia felől nézve lényegében minden, ami kikerül a hagyományos nemzetállami ellenőrzés és tekintély hatósugara alól, az veszteség. De minimálisan is magyarázatra szorul, vagy vita tárgya. Ebben Helms valamiféle új „informális korporatizmus” megjelenését látja.

Mindezekből máris eljuthatunk oda: messze nem az a kérdés itt, hogy Soros vagy nem Soros? Botrányosnak találom, hogy a nemzetközi folyamatok vizsgálata során az egyik visszatérő magyarázat, hogy minden összeesküvés-elmélet. Nem, kérem szépen. Azért nem, mert a liberális demokrácia „fölötti” magyarázó elveket keressük. Ahogyan Helms is. És ilyen magyarázó elvként értelmezzük a nemzetköziséget, amely teljes mértékben átrendezte az elmúlt egy-két évtizedben liberalizmus és demokrácia egymáshoz való viszonyát. Így hát nem az lenne a feladat, hogy a „tanárok” lehurrogják a diákokat, amikor azok a nemzetközi folyamatok mélyrétegeit akarják megérteni (Helms-en kívül politikatudósok légiói vizsgálják Nyugaton ezt a szférát), hanem éppen az, hogy ösztönözzük ezt.

Ugyanis nyilvánvaló: a liberális demokrácia két komponensének egymáshoz való viszonya módosult az óta, hogy a politika a nemzetállami keretek közül kiszabadult és jó részben nemzetek feletti keretekben zajlik. Erre a változásra nem lehet rátenni a födőt, és azt mondani: a liberális demokrácia ilyen, és kész. Nem. Az első dolog, amit mondhatunk, hogy nem tudjuk, milyen ma a liberális demokrácia. Nincs megfellebezhetetlen autoritása – ennyit tudunk. De alig valamit kapizsgálunk abból, hogy a két elem milyen módon és miért kezdett szétválni egymástól és egyáltalán hogyan lehet őket összeforrasztani.

Mert a legfőbb kihívás először is annak megértése, hogyan kerültek együvé a nemzetállamok korában. Nem véletlen, hogy Helms liberális-demokratikus alapokról beszél a nemzetállamok korában, s azt érzékelteti, hogy a nemzetköziség korában ez az „alap” vált instabillá, egyszerűen azért, mert azok akik inkább a demokratikus és azok, akik inkább a liberális elemeket tartják magukhoz közelebb állónak, az új időszámításban szépen „kimazsolázzák” maguknak a hozzájuk közel álló értékeket, míg a kevésbé szimpatikusokkal szembefordulnak.

*

Ilyen szembefordulás idejét éljük.

Ezt elintézni annyival, hogy nosza, marginalizáljuk a populistákat, fölöttébb hatástalan megközelítés. Hatástalan, mert csak a „végeredményt” nézi (kétségkívül hatalmas elégedetlen tömegek vannak), de nem nézi az okokat.

A liberalizmus-demokrácia nexust – ha életképes liberális demokráciákat akarunk – helyre kell állítani, újra kell értelmezni. De az újraértelmezés nem történhet úgy, hogy nem vizsgáljuk a liberális demokrácia „fölöttesét”. Én egy ilyet ajánlottam e vitaindítóban: a nemzetközi közeget, illetve annak átalakulását.

Mert ne feledjük. A nemzetállam nem csak a 20. század nagy részében tűnt értelmezési keretnek, de a kelet-közép-európai demokratizálások idején is. Olvasgatom az átmenet idején írott nyugat-európai tranzitológiai szövegeket. Egytől egyig nemzetállamokról gondolkodnak. 27 éve még nagyon más volt a helyzet, mint ma. De hogy mára akkora változás történt, nem ok arra, hogy csak a mai végeredményt, a globalizációt nézzük, s elfelejtsük, amiről a nyugati politikatudomány korábban írt.

Ne felejtsük el, sőt nagyon is tartsuk fejben. Mert egyébként semmit nem fogunk érteni. Ha tehát a nyugati liberális demokráciák mai tanárai belépnek a tanterembe, s ott csupa élénk kisdiákot látnak, ne frontálisan akarják velük bebifláztatni a liberális demokráciát. Mert akkor a nebulóknak elmegy a kedve, s ahelyett, hogy támogatói lennének ennek az egyébként jó rendszernek, bizalmatlanná válnak, s a végén sutba vágnák ezt az egész liberálisdemokráciásdit.