A kampányok csődje

Undorral nézem a „politikai” óriásplakátokat, a tüntetések handabandázó figuráit, az összerondított város- és országképet. Undorral olvasom/hallgatom/nézem a kérdezőt a médiában és a válasz megfogalmazóját, a mindenáron provokatív kérdésekkel géppuskázó riportert, a célzott személyt, az egyetértő olvasót vagy az ellendrukkert.

Félem a tárgyilagosság hiányát, a gátját vesztett primitív szenvedélyt, annak fogalmi és képi tobzódásait. Uralkodik már az arcokon, a képernyőkön, a fotókon és az óriásplakátokon a harag, a látványosan túlfűtött düh.

Gondolom, többen vagyunk ezzel így.

Vihar dúl tehát a biliben, ahol a szellemnek semmiképpen sincs helye. Mindez valahol az ócska csehók sáros, latyakos, bűzös hátsó udvarán a lumpenek veszekedésére, acsarkodására, verekedéssé fajuló ellenkezéseire emlékeztet. Végül is, semmi különös nem történik, csak felerősödtek az alacsonyabb színvonalú újságírás felhangjai: a tüntetők öntetszelgő fontoskodása látványosabb, megszervezettebb lett, zűrözés történik az óriásplakátok ízléstelen árnyékában. Készülődnek a többnyire semmitmondó, hangoskodó társadalmi jelenlét álságos visszhangozói, vár rájuk az aréna, közelednek a választások.

Panem et circenses – unatkozik a különben többnyire túlsúlyos tömeg, akiket hasznos volna akkora majd megnyerni – tehát addig szórakoztatni is kell, és erre mindig akad pénz, paripa fegyver.

Elbírnék, el tudnék képzelni a naiv, jóindulatra szomjazó, csökött agyammal egy olyan választási harcot, amely nem lép túl a megszabott, meghirdetett korlátain, amely értelmes és szalonképes szavakkal érvel; és a reptilis agyunk szenvedélyeit esetleg ironikusan, de semmi esetre sem mocskolódásokba rejtve tárja majd elénk.

Ami most van, ami most történik hétköznapjainkban, arról minden résztvevő, a kis és nagyobb pártok talán egyaránt sejtik, sőt hiszem, hogy pontosan tudják: ez nem működik. Ha nem tudnák, bizony el kellene magyarázni nekik, nem síppal, dobbal, nádihegedűvel, hogy akiket ez a fajta eszköztárral esetleg mégis meggyőznek, azok a csoportok bizony bosszantóan keveset érnek, és a pártok, amelyek oldalára majd hangosan és hőzöngve pillanatnyilag felsorakoznak, bennük csak értéktelen átmeneti szimpatizánsokat szereznek, akik előbb-utóbb (inkább előbb!) benyújtják méltatlan számláikat – mert benyújtják.

Ez a jelenség azonban ennél jóval összetettebb. Hatásában maradandó, miközben mérhető értékeket tartósan alig írhatunk a javára – és ez nem csupán az egymással való szembesüléssel, a vak szenvedélyek egymást kioltó hatásával magyarázható. Azt itt most nem is taglaljuk, hogy az ilyen választási stratégia eredményeként milyen lesz a szavazóbázis színvonala és értéke. Sőt, ezen társadalmi környezetszennyezés milyenné (de)formálja ismét országunkat, ki tudja hányadszor torzítja el az újraalakuló és a történelem még mindig közeli következményei nyomán ingatag, vagy hiányzó, átmeneti polgári tudatunkat.

A társadalmi-politikai harc tehetetlenségének közös nevezője van. Ez pedig az utópikusan elvárt, de sosem beteljesedő szövetségesek fegyelmezett tömegbázisa. Emberek volnánk, ez nem jön, nem is jöhet össze sosem. Sőt, még néhány szóban, mondatban összefoglalható elvi alapot, útmutató rétegmorált sem lehet a párbeszédet helyettesítő reptilis hangzavarban megfogalmazni, közös jellegű elvvé vagy megközelíthető véleménnyé formálni. Amennyiben bármelyik politikai párt, vagy az újabban muslicákként elszaporodó politizáló, sokszor ál-civil szervezetek hosszabb távon életben szeretnének maradni a politikai cirkusz porondján, mindenképpen szükségük volna egy belső konstruktív ellenzékre, tisztítandó az elvi és módszertani bírálatokra munkálkodásuk céljait és eszközeit.

Belső szellemi fejlődés nélkül, illetve annak kizárásával megindul a csoport eróziója, miközben egyre inkább párbeszédképtelenné válik. A belső kritikák megszüntetése, hirdetvén: most nem lehet, most csatasorban állunk – a szellem visszaszorulását idézi fel, bólogató vagy hőzöngő gladiátor állapotokat, magát a káosz zsákutcáját és a csoporton belüli rohamos elidegenedés félelmetes jelenségét,

Az emberi beszéd, az emberek közötti párbeszéd a legszelídebb fegyver, a legjobb eszköz, amióta az emberek rendelkeznek vele. Ereje vitathatatlan, társadalmi életünk alapja. Amennyiben őszinteség is járul hozzá, ereje megtöbbszöröződik, mitologikussá válik, és maradandó nyoma marad a nemzet- és néplélekben. Bár ez a naiv elvárás nem teljesülhet be a politikai hatalomért küzdő csoportok harcában, hiszen győzni akarnak, saját szándékaikat kívánják uralmi helyzetbe hozni, tehát stratégiákat kovácsolnak. Viszont, stratégiáik kialakítása közben, nem kellene bizonyos szempontok háttérbe szorításán, esetleges elhallgatásán túl bedobniuk a hazugság fegyverét.

A hazugságon túl ugyanis nincs megállás.

Amennyiben a cinkelt szónoklatok, szózatok, jelszavak, állítások nem hozzák meg a képzelt sikert (és nem hozzák meg!), a szépséges emberi logika helyét átveszi a lavinaként áradó reptilis szenvedély. A szenvedély, bár az emberi teljességünk kihagyhatatlan eleme, semmi esetre sem minősíthető a homo sapiens szellemi csúcsteljesítményei közé. A szenvedély nyomait az állatvilágban is fellelhetjük, a párbeszéd csak az emberi képzelet által feltételezhető, a párkereső és utódnevelő egyedek esetében.

Mostanában a választásokat jóval megelőző stratégiák határozottan a párbeszéd lehetőségeinek kikerüléseivel ékeskednek, ezáltal egyre mélyebben merítkeznek meg a szenvedély káoszában. A várt győzelmek reményében, a képek (óriásplakátok) kíséretében még csak a dühödt szavaink közvetítik a nem titkolt célokat a téves, rossz üzenetekkel és többnyire vulgáris tálalásban. Ezt könnyedén követheti majd a tettlegesség is, aminek ígéretei, felhívásai már felbukkantak a parlamenttől az utcákig, lincselésekre, akasztásokra bíztatva, de legalább egy pofon, nyakleves fenyegetésében önelégült boldogságot szolgáltatva a gyávaságnak.

Jelenleg, mintegy előjáték gyanánt a választásokat alaposan megelőzve a provokációk szezonját szenvedjük el. Mert provokálni sokaknak amolyan csínytevés, kamaszos (öregebben is fiatalos) gesztus. Provokálni büntetlenül és eszetlenül lehet nyakló nélkül, mert ugye – Ki az első legény a kocsmában, ha nem én? – ez itt a tudatalatti nagy kérdés. Utolérhetetlen a primitív gondolkodással keveredő reptilis impulzus, jobb a névtelen tömegben veszélytelenül provokálni, látszólag bátran, de ugye, mégis névtelenül.

Pedig a képlet olyan egyszerű, a választási folyamatoknak is van szabályzata, mint annyi mindennek, például a közúti közlekedésnek. Ha egy napra felfüggesztenénk a közlekedési szabályokat, egy nap alatt számtalan kioltott élet, súlyos és kevésbé súlyos sebesülés volna az eredmény. A választási küzdelem írott és íratlan szabályainak felfüggesztése testi sérüléseket egyelőre alig írhat a számlájára,

Értelmetlenül, anélkül hogy bárkiknek, bármelyik pártnak, csoportnak hosszabb távú perspektívákat kínálna fel.

Végül is a választási pártstratégiák egy eleve használhatatlan módszertan nyomán próbálnak, eredetileg elvi szinten, a gyakorlatban olykor civilizálatlan korlátoltsággal megküzdeni egymással az általuk beígért szebb jövőért. És eddig a kocsmai első legények vagy pünkösdi királyok szellemi teljesítményeiről nem találhatók feljegyzések a krónikákban. Talán majd akkor, amikor ez a folyamat kifullad, és választásokról választásokra süllyed a társadalmi párbeszéd torzult változata.

Mert mindig van lejjebb!