Konvergens evolúció – a jobboldali értelmiség átlényegüléséről

Konvergens evolúció. A biológia tudománya így nevezi szakszóval azt, amikor az egyébként egymáshoz nem kapcsolódó fejlődési vonalakon hasonló biológiai jellegzetességek alakulnak ki. A tengeri tehenek például az elefántok rokonai, testük mégis a cetfélékre emlékeztet.

A legismertebb és legösszetettebb példa azonban az ausztrál erszényeseké. Az eurázsiai méhlepényes emlősökhöz teljesen hasonló fejlődés ment végbe ezek között a fura lények között, akik – noha semmi közük az óvilági faunához – ugyanúgy lesznek ragadozók, növényevők, vagy éppenséggel rágcsálók. Vagy dögevők. Testfelépítésük és viselkedésük is hasonló lesz – pedig sosem látták, tanulták, örökölték.

Nem állítom ugyanis, hogy kommunista reminiszenciáik tudatosan (kripto)kommunista sajátosságaikból fakadnak, mégis ugyanazokat a reflexeket látom a megnyilatkozásokban, döntési mechanizmusokban, létfenntartási reflexekben, amiket a 30 éve bukásnak indult diktatórikus rendszer mutatott.

Nézzük Aesopus szemével az elmúlt hét évet!

Az Apró erszényesekből (Aczelelvtarsia biszkuensis) kifejlődött ragadozók belakták a térséget: tiltottak, tűrtek és támogattak, és a partvonalra szorítottak más életformákat. Nem teljesen irtották ki azokat, de könyörtelen egyeduralmat építettek ki.

Az Ember megjelenésével azonban valami végletesen megváltozott. Az eddig tiltott irodalmat, gondolkodásmódot, művészetet képviselő emlősök megjelentek és elszaporodtak. Ahogy az Ember egyre több teret nyert, egyre biztosabb volt a hatalmában, az undok kis emlősök egyre több területen rágták le a füvet, dúlták fel a fészkeket, tették tönkre a kialakult ökológiai egyensúlyt.

Egy idő után az emlősök kerültek többségbe. És fordult a kocka. A korábbi elnyomottakból elnyomók lettek. Pedig nem is voltak mind kommunisták, ezzel nem is vádolja őket senki. De hogy a korábban marginális, közönséges rókakuzu az Ember által teremtett környezetben most már határtalan önbizalommal közli a fa tetejéről, hogy tojik a demokráciára; vagy azt, hogy szerinte baromira nem kell megkérdezni a választópolgárokat arról: kell-e nekünk olimpia vagy sem; alapvetően megváltoztatja az amúgy kedves kis jószágnak tartott lényről a véleményünket.

Az Ember által betelepített üregi nyúl pedig már – elvesztve közgerezna jellegét – sakkban tartja az egész ökoszisztémát. Ebben a közegben az aranyhasú mocsáripatkány érzi a legjobban magát (fenyeget, kirohan, vonul), az Ember bizalmát élvező nagyvállalkozó dingók pedig szabadon garázdálkodhatnak. Az Ember pedig, miután felborította az ökológiai egyensúlyt, most mindenkit az invazív fajok elleni fellépésre ösztönöz („Állítsuk meg az Ailanthus altissimát!”, „Mondjunk nemet a kötelező vaddisznó-betelepítésre!”, stb.).

Azt gondoltuk, az értelmiség, ez az alkalmazkodni tudó faj, majd megtermékenyíti az itt élőket és élhető közeget létrehozva olyan világot teremt, ahova öröm megszületni, értelmes dolog felnövekedni és megelégedettséggel lehet megöregedni.

Ezzel szemben a meghatározó többség a gyapjúnövesztésben, azaz az összeszerelésben, informatikában, szolgáltatóágazatban lesz szíves megtalálni boldogságát. Aki ennél többre vágyik, az kövesse a koalák példáját és vándoroljon ki. De akkor vegye tudomásul, hogy a munkaalapú társadalom törvényei nem teszik lehetővé ausztrál állampolgársága megtartását (a tasmán ördög kivételt képez, ő kettős állampolgársága révén nyilván szavazhat).

Az értelmiségre a viszkető tenyerű Ember úgy tekint, mint olyan fajra, amely ha hasznot képes hajtani, akkor megmaradhat; amennyiben viszont erre képtelen az ő megítélése szerint, akkor vegye fel a kacsacsőrét, ki az ajtón, balra fordul, fogjon egy keresztet és tojja a hülye tojásait.

De az efféle, az Ember számára érthetetlen és megmagyarázhatatlan okból létező lényeknek a véleményére senki nem kíváncsi.

Az evolúció nélkülük folyik tovább, egészen a kipusztulásig.